Tihany, középkori Szent Ányos-templom
Az apátsági templom napjainkban
A tihanyi apátság nem a legkorábbi magyarországi bencés monostor, ám közülük az egyetlen, amelynek fennmaradt eredeti, hiteles alapítólevele. Ebben I. András király 1055-ben Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére, a saját és családtagjai lelki üdvére monostort alapított, és birtokokkal látta el azt. Az eredeti oklevelet és középkori átiratát a Pannonhalmi Főapátság levéltárában őrzik.
11. századi fehérmárvány sírkő az altemplomban
A korai keresztény idők emlékeit az egyháztörténet és a 19. század második felében meginduló műemléki érdeklődés a fennálló barokk templom altemplomában, illetve az itt található fehérmárvány sírkőben ismerte fel. A sírkő felirat nélküli, mélyített középső mezejének egyetlen motívuma egy hosszú csavart szárú kereszt. Legközelebbi párhuzama Gizella királyné passaui sírköve. A sírkövet általában az 1060-ban elhunyt alapító, I. András király személyéhez kötötték, az újabb kutatások szerint az írott forrásokban említett és szintén ide temetkező fiának, a szerzetessé lett Dávid hercegnek sírköve lehetett. Korábban, az 1889-es felújítás során egy kisebb boltozott sírhely közelében, a déli oldalfal elé állítva helyezték el. Az altemplomban 1953 szeptemberében kiterjedt régészeti kutatás zajlott, amely a két nyugati oszloppár között, középen nagy méretű sírgödröt tárt fel. A sírhelyet közrefogó pillérek lábazatán látható vésett fészkek valamiféle rekesztő befogására szolgáltak. Mindezek együtt a sírhely kiemelkedő jelentőségére utaltak, ami alapján a 20. századi műemléki felújítás során a sírkövet ide helyezték át.
A tihanyi altemplom az 1889-es felújítás utáni állapotban
Az alapítással közel egykorú, a 11. század közepe táján épült apátsági templomból ma már csak az altemplom ismert. A középkorinál szélesebb, egyhajós barokk templomból a magas szentélybe vezető lépcső két oldalán egyenesen vezet le az altemplomba a 18. századi lejárat.
A barokk szentély az altemplom lejáróival
A középkori altemplom egyszerű alaprajza közel négyzetes arányú, háromhajós elrendezésű. A szabálytalan boltozat hasábos falpillérekre és három pár zömök pillérre támaszkodik. Utóbbiak vörös homokkőből faragott, négyzetes talplemezszerű tagból és felette hengeres dobokból állnak; csonka gúlára elékeztető egyszerű fejezetük rézsűs oldalakkal képez átmenetet a hengeres pillértörzs és a négyszögű fedőlemez között. A törtkőből épült körítőfalakat vékony, egyenetlen habarcssimítás fedte, ahogy minden bizonnyal a pilléreket is, ennek azonban mára nem maradt nyoma, mivel felületüket később a szabályosabbá tétel érdekében kissé átfaragták. Az altemplom terének keleti szakasza egy lépcsőfokkal emelt volt. A keleti és – a csatlakozó barokk rendház megépítése előtt szabadon álló – déli oldalfalon minden szakaszban szűkülő kávákkal alakított, egyenes záradékú ablakok nyíltak, utóbbiak közel négyzetes alakja a hiteles. Az eredeti, kifelé tartó bejáratok részlete rövid szakaszon látható a nyugati végfalon.
Az altemplom az 1953-as műemléki felújítást követően
1965-ben megfigyeléseket végeztek a homlokzatokon és a pincékben, aminek során számos kőfaragvány került elő másodlagos beépítésből. A kevéssé ismert sokszögű törpepillértörzs töredékén kívül egy nagy jelentőségű darab került elő: egy olyan vállkő-fejezet, amely falsík előtt álló oszlophoz tartozhatott. Íves homlokoldali dísze szorosan kapcsolódik a veszprémi székesegyház kétsoros palmettafrízes faragványaihoz: szerkesztésmódja, faragástechnikája csaknem azonos azzal. A motívum a rendelkezésre álló felülethez mérten hiányos.
A barokk falazatból kibontott palmettás vállkőfejezet, 1965
A lelet kulcsfontosságúnak bizonyult a székesegyház építéstörténete szempontjából. Az idő tájt a székesegyházról a történeti adatok, valamint Ádám Iván feljegyzései és az általa készíttetett fotók szolgáltak információval, illetve az egykor az épülethez tartozó kőfaragványok alapján lehetett következtetéseket levonni. A tihanyi palmettás faragvány módosította a korábbi periodizációs kísérleteket, mivel bebizonyosodott, hogy a vörös homokkőből durván formált tartószerkezet együtt, egy időben volt jelen a finoman megmunkált fehér palmettás faragványokkal, amelyek valamely belsőépítészeti egységhez tartozhattak. Ráadásul a tihanyi oklevél közelítőleg datálta is a jelenségegyüttest a 11. század közepére. Néhány évvel később, 1968–1973 között a szintén Tóth Sándor által végzett régészeti és falkutatás során a veszprémi altemplomban feltárt részletek a térszerkezet további elemei is megerősítették az összefüggést a két, 1050–1060 táján zajló királyi építkezés között.
Az apátsági templom 1970 körül
A szerzetesrendek működésének korlátozása után, 1950-ben az apátság épülete állami tulajdonba került. A balatoni turizmus fejlesztése érdekében a Balaton-felvidéken végzett egyházi műemléki felújítások sorában az egyik első volt az altemplom 1953-as renoválása. A monostorban 1960-tól a veszprémi múzeum állandó kiállítása kapott helyet. 1966-ban a tárlatot átrendezték, és az addig raktárként használt pincehelyiségeket átalakítva kibővítették. Ekkor rendezték itt be a római és középkori kőtárat, ahol az említett tihanyi palmettás fejezeten kívül a környékről származó anyagot mutatták be. A kiállítás nemcsak élményszerű, de szakmailag is megalapozott volt, ezt a később, 1976-ban megjelent katalógus máig igazolja. A római kori emlékeket Palágyi Sylvia, a középkoriakat Tóth Sándor, a veszprémi múzeum munkatársai ismertették, a kiállítás tervezésében pedig az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség részéről Koppány Tibor vett részt. A múzeumfejlesztés motorja Éri István, a veszprémi múzeum igazgatója volt; az állandó kiállításon túl az évenként rendezett nyári képzőművészeti tárlatok igazi kulturális csemegét jelentettek.
Az apátság felújítását az 1990-es években Haris Andrea és László Csaba kutatásai kísérték. 2021-ben az ELKH keretén belül megalakult kutatócsoport az altemplomban átfogó régészeti, antropológiai, restaurátori és falkutatói vizsgálatokat végzett.
Simon Anna