A Sopronban született Pfeiffer János a veszprémi egyházmegye múltjának talán mindmáig legmélyebb tudású ismerője volt. Azok közé a tudós papok közé tartozott, akik nemcsak saját írásai révén segítettek a veszprémi püspökség múltjának megismerését, hanem tudományszervező tevékenységével másokat is történeti kutatásra bátorított, az elkészült munkáknak fórumot biztosított.

Pfeiffer a helyi bencés gimnázium elvégzése után Rómában, majd az olasz hadba lépés után 1916-tól Innsbruckban, a háborút követően pedig ismét Rómában folytatta felsőfokú tanulmányait. Rövid kápláni szolgálat után 1924 januárjától élete végéig, közel hat évtizeden át a veszprémi püspöki aulában dolgozott különböző beosztásokban. Első feladata püspöki levéltárosként az archívum rendezése volt. E munkájáról a levéltár első megjelent ismertetőjében („fondjegyzékében”) Lukcsics Pál a következőket írta: „Ami a levéltár rendezettségét illeti, meg kell állapítanunk, hogy a még nem régen teljesen összevisszaságban levő levéltár ma a legrendezettebb állapotban található. (…) A levéltár tudományos követelmények szerinti elrendezése azonban, amely a modern hivatali és a tudományos kutatás céljait is szem előtt tartotta, csak a közelmúlt időkben történt meg. A rendezés érdeme Dr. Pfeiffer János szentszéki jegyzőé, a levéltár kezelőjéé, akinek figyelme nemcsak az adminisztrációs levéltár rendben tartására terjedt ki. (…) [A gazdasági levéltár] 1895 körül hely hiánya miatt a jószágkormányzóság épületébe lett átszállítva, majd pár évvel ezelőtt az értéktelennek vélt iratokat valamelyik papírmalomnak adták el. (…) Dr. Pfeiffer János (…) a laikusok által is becsesnek vélt és el nem adott anyagot utóbb összeszedette és a püspöki rezidenciába vitette; de nemcsak Veszprémben, hanem Sümegen és Karádon, mint uradalmi központokban található gazdasági iratokat is Veszprémbe szállíttatja és részben már be is szállította, úgy hogy az elpusztult gazdasági levéltár némiképp pótolva lesz.”

A levéltár rendezése után 1933-ban megindította „A veszprémi egyházmegye múltjából” c. kiadványsorozatot, amelynek kiadója és szerkesztője volt. Gondozásában jelent meg a sorozat első 13 kötete. Emellett állandóan segítségére volt a hazai és külföldi egyetemeken tanuló Veszprém egyházmegyei növendékeknek doktori értekezésük és a lelkészkedő papságnak plébániájuk történetének megírásában, akiknek figyelmét a plébániák és az egyházmegye múltjára irányította és feldolgozásra serkentette.

A fennálló rendszer számára el nem fogadottként publikálási lehetőségei megszűntek, a kiadványsorozat Csipkerózsika-álomba kényszerült. A püspöki palotai falai közé szorulva a levéltár még intenzívebb feldolgozásába kezdett, s amikor az 1960-as évek végétől lehetőség nyílt – néhány hasonló sorsú társával –, ismét felvette az egyházmegye múltja megírásának fonalát. Ennek eredménye az 1975-ös, gazdag átfogó és egyedi történeti részekkel bíró sematizmus (egyházmegyei névtár), illetve később fő műve: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630–1950) lett. (A kötet végül csak halála után, Münchenben jelenhetett meg Adriányi Gábor közreműködésével 1987-ben.) Mindeközben a tényleges befolyással nem, de hagyományosan rangos egyházi címekkel rendelkező székeskáptalan tagja volt, élete utolsó három évében nagyprépostként annak első embere.

Gazdag, személyesen kutatható irathagyatékának mutatója írásban is megjelent, illetve a plébániatörténetekre vonatkozó cédulaanyaga e-kutatás szolgáltatásunkban kutatható. Egyelőre feltöltés alatt lévő személyi adatlapja e-sematizmusunkban is elérhető.

A nagyberki származású, pécsi születésű Rajczi Pál Péter ifjú korától papnak készült. A kaposvári gimnázium I–V. osztálya elvégzése után a veszprémi kisszemináriumban járta a felsőbb éveket, itt is érettségizett 1944-ben, majd a veszprémi szemináriumban hallgatta a teológiát. 1949-ben szentelték fel.

Pályafutása a megszokott módon indult: több évi kápláni szolgálat teljesítése után (Nyárád, Sümegcsehi, Nagyatád, Nagykanizsa Szent József-plébánia, Vörs, Pápa Szent István vértanú plébánia). Nágocson kezdte önálló lelkészi szolgálatát 1960-ban. Tevékenysége miatt azonban hamarosan összeütközésbe került az államvédelemmel, és 1962-ben felfüggesztették papi működését. A felsőörsi püspöki szőlőben élt a présházban, s közben különböző adminisztratív ügyekben segített a püspöki hivatalban. Rajczi erről így írt:

„Két és fél éves nagykanizsai működés következett dr. Zoltványi László mellett. Nagyon jól éreztem magamat. Aztán mint derült égből a villám jött ’59 január végén a dispozíció Vörsre Németh Jenő mellé. Ottani működésem idején épült a főnyedi templom, ahol mindig el lehetett tölteni a hitoktatás után fennmaradt időt. Fél évet voltam Vörsön. Aztán ’59 szeptembertől egy évnyi rabszolga élet következett a pápai Szent István-plébánián. A „Gyarmati” elnyomás korszaka. 1960 szeptemberében megkaptam a Somogy megyei Nágocsot. Összeomló plébánia, parókia, templom. 75 éves, magábakeseredett, beteg ember után mentem. Mire hozzá tudtam volna kezdeni a rendezésekhez, nálam jött az összeomlás. 1961. április elején házkutatás volt nálam. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel gyanúja miatt indult meg az eljárás ellenem. Pokoli volt az egész. Megállapították ugyan, hogy a felmerült gyanú alaptalannak bizonyult, mégis ’62 februárjában megvonták működési engedélyemet örök időkre. A püspökség felsőörsi szőllejében jelölték ki lakóhelyemet. December elejéig szinte észre se vett senki. Ekkortól aztán bevontak a püspökségen az irodai munkába. Könyveltem a számvevőségen, elkészítettem az egyházmegye háború utáni első sematizmusát (1963). Hosszas küzdelmek, nehéz évek, idegpróbák után végre kegyként 1964 szeptemberében elmehettem Külsővatra káplánnak. Három éven át dolgoztam Szabadhegy Szabolcs káplánjaként. Jól éreztem magamat. Aztán így jöttem Ugodra.”

U ugodi állomáshelyén 1967-től 2004-ben bekövetkezett haláláig szolgált plébánosként. Folyamatos munkálkodása révén megújult a liturgikus templomtér Ugodon és a fíliális Homokbödögén, elkészült a templomvilágítás, új padozat és templomi padok várták a híveket az újrafestett templomtoronyban lakó villamosított harang hívó szavára.

1969-től bedolgozóként részt vett a püspöki levéltár, illetve az egyháztörténeti munkaközösség munkájában. Mintaszerűen rendezte és katalogizálta a leggyakrabban kutatott vagy legértékesebbnek számító levéltári sorozatokat, így az Acta Seminariit, az Acta Personalia-t, az Acta Parochialia-t, az Acta Praepositurarumot, a Testamenta Parochorumot, a Protocolla Episcopalia-t, a Praesentae Parochorumot, illetve a Conscriptiones Animarumot. A két példányban (eredeti és indigós másolat) készült mutatók ma is kutatótermi használatban vannak, illetve újabban e-könyvtár szolgáltatásunk révén digitalizálva az interneten is elérhetők. A veszprémi püspökségen Körmendy Józseffel az utolsók között volt, akik felszentelt papként gondozták a levéltárat. Élete alkonyán utódjának, az őt követő civil levéltárosnak is jó szívvel adta át hatalmas tudását.

Horváth József a Veszprém megyei Szentgál szomszédságában lévő egyik tanyán látta meg a napvilágot. Veszprémben a piarista gimnáziumban érettségizett 1928-ban, majd a veszprémi szemináriumban folytatta tanulmányait, amelyet elvégezve 1933-ban szentelték pappá. Pályafutása első éveit káplánként (Nagyvázsony, Káptalantóti), illetve a Zichy-családnál házikáplánként töltötte, kisegített Sármelléken (1934), később a balatonszepezdi leendő plébánián volt szervezőlelkész (1934–1942). Rövidebb adminisztrátori megbízások után (Görgeteg: 1942–1946, Fűzfőgyártelep: 1946–1949, Balatongyörök: 1951) Aszófőre került plébánoshelyettesként, ahol 1951 és 1962 között szolgált. 1962-ben a hatalom felfüggesztette papi tevékenysége folytatását. 1964-től különböző beosztásokban Káptalantóti híveit látta el (1965–1973), majd tizenkét évig a múlt heti posztban szereplő Vörösberény plébánosa volt (1973–1985).

Horváth József a címben szereplőkkel ellentétben nem mint levéltáros, hanem mint püspöki és káptalani könyvtáros dolgozott a veszprémi aulában 1974-től kezdődően. Többekkel együtt dolgozott az 1975-ben megjelent, történettudományi kvalitásokkal bíró egyházmegyei névtár kiadásában. Fáradhatatlan szervező, tudományos munkát folytató pap volt. Megírta Vörs, Káptalantóti és Vörösberény történetét, megjelentette Padányi püspök somogyvári vizitációját. Az ekkor létező egyháztörténeti munkaközösség fontos tagjaként szoros munkakapcsolatban állt a szomszédos felsőörsi plébánossal, Körmendy Józseffel.

Élete végén, az 1980-as évek első felében megadatott neki is – Körmendy Józseffel együtt –, hogy történeti kutatásait a Vatikáni Titkos Levéltárban folytassa. A két tudós pap 1982 és 1984 között két-két ízben, összesen négy szemeszteren keresztül volt Rómában. Lukcsics József századelőn megkezdett munkájához hasonlóan nem csak egyházmegyéjük történelmével kapcsolatban „búvárkodtak”, hanem a 16. századi magyar vonatkozású anyag szisztematikus adatfeltárását végezték. Feladatuk a veszprémi egyházmegyei származású Lékai László bíboros útmutatásai szerint a korábban félbeszakadt Monumenta Vaticana sorozat időbeli folytatásának feltárása lett. Az anyag feldolgozása Horváth részéről 1984 nyarán még folyamatban volt, azonban munkáját halála miatt nem tudta befejezni.

Mészáros Tibor a Vas megyei Felsőpatyon született, gimnáziumi tanulmányait a kőszegi bencéseknél kezdte meg, majd a veszprémi kisszemináriumban érettségizett 1937-ben. Ezt követően a teológiát az innsbrucki (Ausztria) és a sitteni (Sion, Svájc) szemináriumban folytatta, és itt szentelték pappá 1943-ban. Főpásztora Fűzfőgyártelepet jelölte ki első kápláni állomáshelyéül, ahonnan a stallumát 1944. március 28-án elfoglaló Mindszenty József püspök Veszprémbe hívta és udvari káplánjává tette. A megszokott aulai papi pályafutás következő állomása 1944 szeptemberében püspöki levéltárosi kinevezése volt; 1947-ben szertartó, majd 1948 áprilisában hat napig püspöki titkár lett (immár Bánáss László püspök mellett).

Ismeretlen férfi, Mészáros Tibor, Megyesi Schwartz Róbert, Oross István, ismeretlen férfi

1948. április 18-án letartóztatták, 25 évnyi kényszermunkára és a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan 1955-ben szabadult. Az 1956-os forradalom után Svájcba menekült, ahol magyar állampolgárságától megfosztva élt. 1972-ben Bécsben Mindszenty József bíboros titkára lett. 1991-ben a bíboros végakaratának megfelelően – miszerint hamvait addig nem hozhatják haza, amíg szovjet katona van az ország földjén – meg akarta akadályozni az esztergomi temetést, ezért társaival Mariazellben odaláncolta magát a prímás sírjához. A rendszerváltás után külföldi megtakarításait a veszprémi Magyarok Nagyasszonya-templom felépítésére adományozta. Életét többen feldolgozták, többek között ő maga is két önéletrajzi kötetében.
Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak
Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatába

VFL I.1.44.a. 10091/1944.

Rövid levéltárosi tevékenységével kapcsolatban fontos dokumentum az 1944 nyár végén keletkezett aulai munkabeosztás, amely a meghatározta feladatait. A munkakörök részletes elhatárolására azért volt szükség, mivel Mindszenty püspök egy fővel bővíteni kívánta a püspöki kancellárián dolgozó személyek körét: az irodaigazgató (Megyesi Schwartz Róbert), a szentszéki jegyző (Szemes József), a szertartó (Szabadhegy Szabolcs) és a levéltáros (Mészáros Tibor) mellé újonnan kinevezte püspöki titkárnak Lékai Lászlót, aki Szemes Józsefet váltotta ebben a minőségben. A dokumentum szerint a levéltáros intézett valamennyi nem anyagi természetű egyházközségi ügyet, a joghatósági, alapítványi és telekkönyvi ügyeket. A módszeres nyilvántartások vezetése végett szintén hatáskörébe tartoztak a kispapokkal és a szentelésekkel, továbbá a szemináriummal, a szerzetesekkel, a missziókkal, a hitoktatással kapcsolatos ügyek, a korona-jegyzőkönyvek gyűjtése, illetve a könyvtár vezetése. Látható, hogy az Egyházmegyei Hivatal sokrétű tevékenysége felkészült és nagy munkabírású szakemberek munkáját kívánta.

Dr. Körmendy József a Veszprém megyei Külsővaton született, egyik első gyermekkori emléke, hogy látta a néhány évvel későbbi utolsó királykoronázásról készült filmfelvételeket. A pápai bencés gimnáziumban töltött egy tanév után a veszprémi piaristáknál érettségizett 1930-ban, majd a szeminárium növendéke lett; 1935-ben szentelték pappá. Tanulmányait Budapesten folytatta tovább, és közben a főváros környéki plébániákon szolgált káplánként: Üllőn, Lajosmizsén és Cinkota–Árpádföldön. 1938-ban kánonjogból doktorált. 1937-től már ismét a veszprémi egyházmegyében végzett lelkipásztori szolgálatot Zalaszentgróton káplánként, majd 1941-től hitoktatóként is. Önálló szolgálatot 1943-ban kezdett Nyárádon, ahol 1946-ban előbb helyettes, 1947-ben pedig kerületi esperes lett. A nyárádi „reakciós” kerület szétrobbantása után 1961-ben Felsőörsre került, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1991-ig szolgált. 1972-től a püspöki levéltár munkatársa, 1974-től 1996-ig igazgatója volt. A rendszerváltás után újraindította a Veszprémi egyházmegye múltjából című kiadványsorozatot.

Már kispapként aktív kutatója volt a Pfeiffer János által nemrég rendezett püspöki és káptalani levéltárnak, doktori disszertációját az egyházmegye 18. századi újjászervezőjéről, a korábban méltatlanul elfeledett Volkra Ottó püspökről (1710–1720) írta. Kutatásai azonban nem korlátozódtak egyetlen korszakra. A veszprémi egyházmegye történetének Pfeiffer Jánoshoz méltó, szakavatott kutatója lett: kutatási területe a középkori oklevelektől kezdődően a 18. századi egyházmegye-szervezésre, a templomok (felsőörsi templom, veszprémi székesegyház) és egyéb szakrális kisemlékek (pl. keresztek) kutatásán át a 20. századi forrásközlésekre is kiterjedtek. Elévülhetetlen érdemei vannak az egyik leggazdagabb középkori oklevélgyűjteménnyel rendelkező püspöki levéltár anyagának rendezésében, a mai napig használt adatbázis– ma úgy mondanánk: – metadatainak összegyűjtésében, közlésre való előkészítésében. Számára is, Horváth Józsefhez hasonlóan, megadatott, hogy több mint hetvenévesen, a létező szocializmus utolsó évtizedében a hazai kutatók számára sokáig el nem érhető vatikáni levéltárban kutathasson. Munkájának eredménye a 15. századi hazai egyháztörténelem vatikáni forrásainak becses darabja lett.

Történész-levéltárosi munkája mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a felsőörsi Árpád-kori préposti templom és a préposti kúria feltárásában és helyreállításában. Ezen kívül a veszprémi székesegyház 1973–1976 közötti felújításának előkészítésére 1968-ban kiküldött bizottság munkájában is részt vett. 1967-ben a püspökségen újonnan megalakult Egyházművészeti bizottság tagja lett. Szerteágazó műemlékvédelmi tevékenysége elismeréseként 1992-ben „Magyar Műemlékvédelemért” díjat kapott.

Egykori munkatársa, Hermann István által írt megható nekrológja a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesületének honlapján olvasható.