Második sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Elsőként a 2015-ben megjelent „Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében” című tanulmánykötetet ismertetjük röviden és adunk közre háttér információkat a könyvről.

Amikor 2013-ban újjáalakult a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága, azon személyek történészi-kutatói-levéltárosi tevékenységére függesztettük tekintetünket, akik a 19. század vége óta e területen munkálkodtak. Közéjük tartozik például a múlt heti posztban említett Pfeiffer János, de megemlítendő még – időrendben – Róka János, Beke Kristóf, Csete Antal, Lukcsics József, Ádám Iván, Strausz Antal, Molnár Ernő, Körmendy József, Horváth József, Rajczi Pál, vagy újabban akár Hermann István.

A szervezet újjáalakulásának célja a veszprémi egyházmegyére vonatkozó történeti kutatások előmozdítása és a folyamatban lévő, egyéni kutatási témák összefogása, összehangolása volt. Ennek érdekében hat területen fogalmaztunk meg célokat. Az egyházmegye ezer éves történetének „sötét foltjait" 1.) évente megrendezett tudományos konferenciákkal kívánjuk megvilágítani, 2.) alapkutatások megvalósítása (püspökéletrajzok, történeti sematizmus, káptalani archontológia, szemináriumi tanárok és diákok adatbázisa, stb.), 3.) forráskiadványok megjelentetése, 4.) levéltári segédletek kiadása, 5.) egyházmegye-történeti bibliográfia összeállítása, 6.) szakdolgozók, doktoranduszok bevonása.

2014-ben Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében címmel szerveztük meg a Bizottság első konferenciáját. A kétnapos rendezvényen harminckét előadás hangzott el, amelyekből huszonháromnak tudományos igényű tanulmánnyá szerkesztett, szakmailag lektorált, írásos változatát tartalmazza a kötet. A szakcikkek a veszprémi egyházmegye területén működött és működő szerzetesrendek – angolkisasszonyok, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, johannita, kapucinus, karthauzi, pálos, piarista és premontrei – és szerzeteseik életét, intézményeik működését, azoknak egy-egy szeletét vagy átfogó ismertetését fedik le a történeti, művészet- és művelődéstörténeti tematikájú írások. A kötet levéltárunk kiadványsorozata, a Veszprémi egyházmegye múltjából című sorozat 26. köteteként jelent meg.

Sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Ma a 2000-ben megjelent „Rott Nándor veszprémi püspök bérmálási feljegyzései 1921–1938” című forráskiadványunkat ismertetjük röviden és adunk közre háttérinformációkat a könyvről.

Részlet a kötet előszavából: „A veszprémi egyházmegye területén évente kétszer, tavasszal és ősszel voltak bérmálások. Április végétől július végéig, illetve szeptember elejétől október végéig, a hét minden napján, rendszerint a plébánia székhelyén, de néha a népesebb fíliákban is. A főpásztor általában a plébánialakban, de néha a kegyúrnál, vagy alkalmasabb lakással rendelkező hívőnél szállt meg. (…) A bérmálásra érkező püspök fogadása nagy ünnepélyességgel történt: a járás határán a főszolgabíró fogadta díszhuszár kíséretében, a plébánia határán pedig lovasbandérium várta a főpásztort. (…) A templom közelében felállított díszkapuval várta a hívősereg az érkező megyéspüspököt. Ott történt az ünnepélyes fogadás az egyházközségek vezetősége és a bérmálkozók nevében. Utána a templomban csak ünnepélyes áldás volt. (…) A pihenés után az egyházközségben látogatásokat végzett. Meglátogatta – ha volt – a kegyurat, az egyházközségi világi elnököt, a jegyzőt, a tanítókat és az iskolát. Végül meglátogatta a plébániáról származó papok szüleit is. A plébánián elköltött vacsora után a főpásztor kíséretével együtt lepihent, hogy a másnapi bérmálás nagy munkájára előkészüljön.”

A kötet ezt követően az egyes bérmálási helyszínek feljegyzései szerint tagolódik I–II–III. könyvre. Az egyes „könyvek” az 1921–1926, 1927–1935 és 1935–1938. évi bérmálások alkalmával készített jegyzeteket tartalmazzák a bérmálás helyszínére vonatkozóan, ábécérendben. A kiadvány végén helynévmutató segíti a tájékozódást.

A feljegyzések az alábbi struktúra szerint tagolódnak: a bérmálás helyszíne, időpontja, a templom leírása, a plébános személyének ismertetése, az iskola bemutatása, egyéb feljegyzések. Várpalotával kapcsolatban például a következőket olvashatjuk:

„Várpalota. Itt bérmáltam 1932. május 1-én, vasárnap, 590-et ragyogóan szép időben.
Temploma gyönyörű, szép struktúra, hasonlít az ősi és peremartoni templomokhoz, ugyanakkora, de elegánsabb és gazdagabb barokkstil a kivitelben. Vagyona a templomnak nincs.
Plébános Fatér István. Borzasztó adósságok nyomják. Legnagyobb baj, hogy 3000 pengő adó van rá betáblázva a birtokra s azonfölül 5 ezer dolláros kölcsönt is engedélyeztem betáblázni. Ez rettenetes nagy teher. Felelős vagyok érte… Mentési kísérletet teszek majd…
Iskola az apácáknál elég jó, szépen feleltek a növendékek mind. A fiúiskola is jó, Roskovetz fiatal tanító és felesége szépen végzik teendőiket; Fodor nevű tanító betegszabadságon van, a kántortanító: Vass szintén 4 hónapig volt beteg, most jött vissza, a gyermekek bizony fegyelmezetlenek lettek.
Az iskolára sokat ad a bánya is, még pedig évi 2400 Pengőt, az egész világítást ingyen, ad 4 waggon szenet mint terragiumot, amiből a fiú-iskola kap évi 150 mázsát, a politikai község vállalta a tanítók nyugdíjbefizetését, s ad évenként 2000 Pengő segélyt a felekezeti iskoláknak, melyet azok arányosan osztanak el maguk között.
Főjegyző Péter Sándor, igen derék s jóindulatú úr.
A katonai parancsnokságnál voltam elszállásolva. Parancsnok volt Görgey tábornok, a lövész hadosztály meghívott vacsorára is. Igen kedves urak voltak jelen.”

A kötet közreadói Körmendy József és Rajczi Pál levéltáros atyák voltak, a kiadvány a Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 17. köteteként jelent meg.

1777-ben óriási változások mentek végbe a Dunántúl jelentős területeit magába foglaló veszprémi egyházmegye életében, ugyanis ekkor történt meg a dunántúli püspökségek területi átszervezése, s ezzel együtt a szombathelyi és a székesfehérvári püspökség megalapítása, amely alaposan lecsökkentette a veszprémi területét. Mindez szükségessé tette az állapotok újbóli felmérését és bizonyos fokú belső átszervezést. Ezért 1778–1779-ben Bajzáth József megyéspüspök személyesen végzett egyházlátogatást, amely során az egész egyházmegye felmérésre került.

A veszprémi egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1778–1779. I. Zala megye. (közreadja: Kanász Viktor). Veszprém, 2020. (A veszprémi egyházmegye múltjából 35.)

A latin nyelvű vizitáció eredeti példánya jelenleg a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban három kötetbe rendezve található. A kötetek vármegyék szerint lettek csoportosítva, külön tárgyalva a Zala, Veszprém és Somogy vármegyék területén végzett egyházlátogatásokat. Fő célunk a teljes forráskorpusz kiadása, amelyet jelen forrásközléssel a zalai főesperességben, vagyis Zala vármegyében végzett egyházlátogatás publikálásával kezdünk. Bajzáth a területi változások miatt nem az egész vármegyét, hanem csak a veszprémi püspökségnél maradt részeket: a füredi, kiskomáromi, tapolcai, kanizsai, keszthelyi, és sümegi esperességek 57 plébániáját vizitálta.

A vizitációban megemlékezik a templom állapotáról, a jövedelmekről, a patrónus, a tanító, plébános, a harangozó és a bábák személyéről, valamint az adott település lakosságáról. . Így a forrás nagy adatgazdagságával kivételes lehetőséget nyújt különböző történeti kutatások elvégzésére. Minderre több példa is felhozható. Mivel a vizitáció részletesen ír az egyes plébánosok életkoráról, tanulmányairól, nyelvismeretéről, valamint magaviseletéről, a forrás archontológiai és prozopográfiai adattárak elkészítésére vagy pontosítására ad lehetőséget. Az egyes települések lélekszámának, felekezeti megoszlásának pontos leírása a demográfiai kutatások számára lehetnek fontosak. A templomok, kápolnák, iskolai helységek leírása az építészeti és művészettörténeti feldolgozások számára lehetnek relevánsak, míg a plébánia és a plébános saját könyvtárának részletes bemutatása komoly könyv- és művelődéstörténeti fontossággal bírhat. Az egyházi földek felsorolása, többek közt a szomszédok pontos bemutatása révén a helyi földrajzi és birtokosi viszonyok rekonstruálására ad lehetőséget, a vizitációban az egyes településeknél szereplő, jelentős számú lakos felsorolása pedig a genealógiai kutatásokhoz nyújt remek lehetőséget. Mindezeknek köszönhetően nem csak az egyház- és helytörténészek számára, hanem a tágabb szakma számára is érdekes forrás lehet e korpusz.

A főpásztori egyházlátogatás segítségével az oszmán hódítást követően a reorganizáció korszakát élő egyházmegye virágzó barokk korszakának utolsó éveibe nyerhetünk átfogó betekintést. S mindezt szinte az utolsó pillanatban, a fejlődés zenitjén, ugyanis a század végére a (poszt-) jozefinista egyházpolitika gyökeresen új felekezeti-egyházi viszonyokat teremtett a veszprémi egyházmegyében is, amelyek bemutatására már a 19. századi vizitációs jegyzőkönyvek szolgálnak forrásul.

A szövegekben való eligazodást a kötet végén teljes időrendi lajstrom, valamint részletes hely- és személynévmutató segíti.

2015-ben a második világháború lezárásának hetven éves évfordulója alkalmából a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága konferenciát rendezett. Az itt elhangzott előadások tudományos igényű tanulmányokká szerkesztett változatát tartalmazza a most bemutatandó tanulmánykötet, amely 2016-ban jelent meg.

„Nehéz időkben dönteni kell.” A veszprémi püspökség a második világháború idején (A veszprémi egyházmegye múltjából 29.)

Lehetőségeinkhez mérten igyekeztük körüljárni a püspökség és a hívek életének valamennyi aspektusát: milyen mértékben és hogyan befolyásolta ezeket a kezdetben az országhatárokon kívül folyó, majd a Magyar Királyság területét végigpusztító háborús konfliktus és az azt követő szovjet katonai megszállás. A kötetbeli tanulmányok vizsgálták a püspökség és a hozzá szorosan kapcsolódó székeskáptalan hivatali működését (kitérve Mészáros Tibor szerepére), ennek anyagi alapjait, az ebből történő fizikai építkezést (plébánia-alapítás) és hitéleti megújulást (Actio Catholica). A háború jelentette rövid periódusban az egyházmegye lakosságának életét döntően befolyásolta nemzetiségük (a dunántúli németek kitelepítése), felekezeti és etnikai hovatartozásuk (zsidótörvények hatásvizsgálata és a katolikus szervezetekhez kötődő lélekmentés). A korabeli hazai püspökkar tagjainak egymáshoz való viszonyát Czapik Gyula volt veszprémi püspök, későbbi egri érsek, illetve Apor Vilmos győri püspök Mindszenty József veszprémi püspökkel való kapcsolata illusztrálja. A szovjet hadsereg megszállta ország új berendezkedéssel kapcsolatos első tapasztalatai (Mindszenty püspök számára küldött beszámolók, illetve a földreform előkészítése) is helyet kaptak a kötetben.

A konferenciára jelentettük meg és a közre adni kívánt tanulmányokban a szerzők már feldolgozták a veszprémi érseki levéltárban fellelt, a második világháború eseményeit dokumentáló források első kötetét. A rendezvény szervezésekor egy-egy téma szakértőit kértük fel kutatási területük veszprémi egyházmegyei vonatkozású részének feldolgozására. Ennek eredményeképp a kötetben új, máshol eddig még nem publikált írások születtek. A kötet tartalomjegyzéke a linkre kattintva érhető el.

 

Bedy Vince (1866–1938) győri egyházmegyés pap, kanonok, 1933-tól nagyprépost Horváth Lajos örsi prépost-plébános felkérésére 1934-ben jelentette meg a felsőörsi prépostságról szóló munkáját. Győri központi aulai egyházigazgatási feladatai végzése mellett fordult figyelme az egyháztörténelem felé, az 1930-as években sorra jelentek meg elsősorban győri és győregyházmegyei témájú monográfiái.

Most bemutatandó munkája kapcsolódik előző heti posztjainkhoz a felsőörsi templomról és tudós plébánosáról, Körmendy Józsefről. A kötet témája részben egyháztörténeti (a prépostság intézménye, a prépostok személye, a plébánia helyzete, a kegyurakkal és a veszprémi székeskáptalannal való viszonya, de emellett hangsúlyosan szerepel benne két épület: a préposti kúria és az Árpád-kori eredetű Mária Magdolna-templom építéstörténete. Utóbbiak esetében Bedy nemcsak az írott forrásokat vette kutatása fókuszába, hanem a román kori templom esetében művészettörténeti vizsgálatokat is végzett.

Megállapításait a későbbi műemléki kutatások lényeges pontokon ugyan módosították, de tudományos igénnyel e munkában jelent meg az első összegzés a prépostságról és kapcsolódó épületeiről. Levéltárunkban bőséges további források vonhatók be mind a történeti, mind a műemléki kutatásba (épületleltárak, Körmendy József kutatási jegyzetei, kéziratai), illetve a protestáns források is több esetben revízióra szorulnak az újabb kutatási eredmények fényében. Mégsem lehet eléggé hangsúlyozni Bedy munkájának fontosságát – kissé hasonlóan Gutheil Jenő Árpád-kori Veszprémjéhez: mindkettő korszakos munka volt megjelenésekor, s egyfajta viszonyítási pont ma is, problémafelvetéseik létezők, noha eredményeik sok helyen finomodtak vagy egyes esetekben meg is haladták azokat. (Bedy munkája az induló Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat egyik első darabja volt. A korban olyan máig alapvető munkák láttak ekkor napvilágot, mint Pehm József Padányi-monográfiája, vagy a Lukcsics-Pfeiffer szerzőpáros török utáni Veszprémjéről szóló munkája.)

A Veszprém közeli Felsőörs 1946-ig Zala vármegyéhez tartozott, középkori elnevezés Örs, a határában található kőbánya után Kővágóörs. Legrégebbi birtokosai az Örsi-, később a Batthyány és a Fajszi Ányos ágakra váló családok tagjai, a felsőörsi társaskáptalan, világi prépostság Mária Magdolna tiszteletére szentelt templomának alapítói. (A prépostság román kori templomáról és az építtető Miske és felesége Margit asszonyról korábbi posztunkban szóltunk.)

A prépostság kegyura folyamatosan a Batthyány család volt, ők nevezhették ki a prépostot és őrködtek a prépostság gazdasági ügyei felett, azonban a préposti lak fenntartása a mindenkori prépost feladata volt. A templomi liturgiát, valamint a település plébánosi teendőit általánosságban a prépost, csak kivételes esetben az általa megbízott káplán, vagy kinevezett plébános látta el. A falu birtokosa volt a prépostság, de jelentékeny részét birtokolta a veszprémi káptalan, illetve néhány nemesi család.

A préposti ház főhomlokzati bejárata, balra a Körmendy József emléktábla (2011) (Fotó 2020. okt.)

A település a 16. század közepétől a török és a szomszédos várkapitányok hatalmaskodása miatt pusztul. A protestánsoknak 1542-től van gyülekezetük Felsőörsön. A prépostok ekkor már Veszprémben laktak, 1552-ben azonban a vár elfoglalása miatt onnét is menekülni kényszerült a székeskáptalan, az örsi prépost pedig több kanonoktársával együtt az ostrom áldozata lett. A 18. század heves felekezeti küzdelmekkel járt, meghatározó alakja katolikus részről Padányi Biró Márton (1729–1745 közt felsőörsi prépost, később 1745–1762 között veszprémi püspök volt). Naplója szerint a reformátusok, mikor 1701-ben a templom már olyan rossz állapotba került, hogy istentiszteletre nem volt alkalmas, annak javítása helyett a prépostság fundusán oratóriumot, tanítói- és lelkészi lakást építettek. Írott források szerint Padányi 1736-ban elűzte a reformátusokat, épületeiket lebontatta. Naplójában leírja, hogy a rezidenciát a prépostság régi területén alapjaitól újjáépítette, pincével és más szükséges épületekkel, kerttel, nagynak és préposthoz illőnek. E munkák befejezését a kapu oromzatában a Batthyány kegyuraság címere körül olvasható 1748-as évszámmal szokás datálni.

A kúria restaurált barokk kapuoromzatában látható Batthyány-címer és 1748-as évszám (Fotó: 2020. okt.)

A rezidencia a templomtól nyugatra, nagyjából a mai alaprajzon épült fel. Három szárnya szabálytalan U-alaprajzon egy gazdasági udvart vesz közre, előtte délre terül el a kőfallal kerített kert, a főépület utcai homlokzata a templom előtti térről nyílik. A főépületben a préposti lakrész és a káplán szobáján túl egy nagyobb boltozott ebédlő is helyet kapott, alatta található a pince. Az északi szárnyban kezdettől a gazdasági helyiségek – istállók, kocsiszín – voltak, a főépülettel közös sarokban pedig egy hatalmas konyha. A préposti háztól tovább nyugatra helyezkedett el a majorság, gazdasági épületei a Veszprém–balatoni út mentén álltak. (Ld. az archív fotót a fejlécben).

A préposti házat már az 1780-as évektől kezdve több kisebb felújítás érte. Nagyszabású átalakításra az 1893-ban került sor, Vurglich Ágoston prépost (1888–1916) a déli szárnyhoz alaprajzilag kissé kiugró, a kertre néző, fürdőszobával, konyhával ellátott elegáns lakrészt csatolt, ugyanakkor az épület többi részén a falakat felmagasították, a bejárati ajtókat, ablakokat az épület új arányaihoz alakítva kicserélték. Archív fotókon nemcsak a homlokzat, de az úri berendezés, díszítőfestéssel ellátott enteriőrök is láthatók.

Justh István prépost (1940–1971) az 1941-ben korszerűsítette az épületet, az északi szárnyban cselédlakásokat alakított ki, illetve – az ismert tervekhez képest szerencsére csak kisebb részben – neobarokk-jellegű díszítményekkel látta a homlokzatokat, illetve kiszélesítették a főhomlokzat egyik ablakát. Az épület 1949-ben állami tulajdonba került, a Községi Tanács használta, téesz-tagok lakták. 1956-ban a Zákonyi Ferenc, Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Irodájának hivatalvezetője kezdeményezi a felújított templom környezetének rendezését, illetve Felsőörs több – akkor műemlék jellegű besorolású – épületének, így a préposti laknak a felújítását, felveti az épület néhány helyiségének idegenforgalmi célú hasznosítását. 1962-ben az Egyházmegyei hatóság kérte, hogy legalább egy részét adják vissza plébániahivatal és plébánialak számára. 1965–1974 között több ütemben került sor felújítására. Ekkor étterem és kiállítóhely funkciót is kapott. A plébánia jelenleg a szomszédos Paloznakon működik, az épület hasznosítása így kérdéseket vet fel.

A középkori prépostság épületének mind ez idáig nincs kézzelfogható nyoma. 1966-ban Éri István végzett kisebb szondázást a főépület falain, ennek nyomán Körmendy József tatanulmányában feltételezte, hogy a főhomlokzaton két korábbi épület összeépítési határa azonosítható. 2014-ben az északi szárny felújítását megelőzően az épületrész falkutatása megtörtént (Koppány A.–Simon A.). Eszerint a szárny egyszerre épült a 18. században, későbbi átalakításokkal. A főépületen 2017-ben a tetőzetet javították, legutóbb homlokzati nyílászárókat cseréltek, illetve ezzel összefüggésben restaurálták a nagyon rossz állapotú kőkeretes főkaput, orommezejében a prépostság kegyurának, a Batthyányaknak a címerével. A főépület átfogó restaurátori- és műemléki falkutatására, vagy régészeti feltárásra eddig nem volt alakalom, így többek között nem tudjuk, vannak-e maradványai a középkori préposti-, illetve a forrásokban említett, a reformátusok által használt épületeknek, esetleges barokk kori, vagy az elegáns 19. század végi kifestésnek, és azt sem, milyen építéstörténeti szituációban található a Batthyány-címeres – évszámos kapu, illetve belső oldalán a vastag átfestések alatt alig kivehető címeres dombormű, és joggal feltételezhetjük-e, hogy helyükön korábban kocsibehajtó kapu nyílt, s az épület mely korszakához tartozhatott? Remélhetőleg a kérdésekre hamarosan tudományosan megalapozott válaszok lesznek adhatók.

Az 1968–1973 között végzett műemléki kutatás és régészeti feltárás tette lehetővé a sokszor átalakított-megújított, de falaiban a mai napig jelentős 11. századi és későbbi középkori maradványokat is megőrző épület részletes építéstörténetének megismerését. A kutatást az 1973–1975 között lezajlott felújítás követte. (Kutató Tóth Sándor, tervező: Erdei Ferenc; OMF) Legutóbb, az 2007 és 2010 közötti felújítás során a tető és a homlokzatok megújítására került sor, amely az épület 1970-es években kialakított megjelenésén lényeges pontokon nem változtatott, a munkákat kísérő feltárások során szereztünk tudomást a románkori keresztház korábban ismeretlen apszisáról. (Tervező: Potzner Ferenc, KÖZTI; kutatás Tóth Sándor és az ÁMRK munkatársai)

A veszprémi székesegyház középkori eredetű, a török kori pusztulás után az 1630-as években csak a használatbavételhez szükséges javításokat végeztek. Az 1720-as években Eszterházy Imre püspök nagyszabású építkezés során egységes barokk terv szerint építette újjá a székesegyházat, falképeit az évtized második felében Antonio Galli Bibiena olasz festő készíthette, az altemplom kifestésére csak a század közepén kerülhetett sor. Fokozatosan gazdagodott berendezése, Padányi Biró Márton püspök – aki a térre néző homlokzat bejárata elé a keskeny előcsarnokot is építtette és sírkápolnájává alakíttatta az altemplomból nyíló egyik mellékteret – püspöki széket, stallumot, és Szent Márton-oltárt állított. Koller Ignác püspök az első barokk főoltárt nagyszabású márványoltárral váltotta fel. A 18. század második felétől újabb mellékoltárokkal fokozatosan újították meg a liturgikus berendezést.

(Fotó: A székesegyház távlati képe nyugatról 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 62. tábla)

Az egyhajós, homlokzati toronypáros, emelt szentélyes kétemeletes sekrestyével, valamit a jórészt a kanonokok temetkezésre szolgáló kriptával ellátott templom így érte meg a 20. század elejét. Középkori eredetéről csak az altemplom és emelet főszentély nagyrészt megőrződött gótikus, 1400 körül épült tere, építészeti részletei árulkodtak. Középkori kőfaragványai közül a legkorábbi, 11. századi palmettások csoportjából egy, amelyet a püspöki palota udvarában álló kerti pad ülőkéjeként másodlagosan felhasználtak, valamint a várfalba láthatóan befalazott ún. Vetési-kő (az 1476-os évszámmal és antikvabetűs felirattal ellátott, későgótikus szerkesztési elvek szerint szerkesztett tagozat) volt ismert. A székesegyház északi oldalához csatlakozó Szent György-kápolnának csak helyét sejtették az azt megjelölő középkori írott források alapján.

(Fotó: A székesegyházi belső a szentély felé 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 14. tábla)

Az épület gyökeres átalakítására 1907–1910 között került sor. Célja az egyházmegyei központhoz méltó, a kor ízlésének is megfelelő, a püspökség középkori eredetét megjelenésével is kifejező épület kialakítása volt. Paradox módon éppen a jelentős bontásokkal járó átalakítás során kerültek napvilágra a barokk kori körbefalazások (köpenyezések) alól a középkori épületrészletek, pillérek, boltozatnyomok, kőfaragványok, nyílások.

(Fotó: A székesegyház átépítés közben a Szentháromságtér felől. Centenáriumi Album 75. tábla)

Mind a barokk, mind a középkori épületrészek, díszítmények nagy arányban áldozatul is estek az átépítésnek, csak kis részük került előbb-utóbb liturgikus használati tárgyként más templomokba, illetve valamely múzeumi gyűjteménybe, így az akkor nemrég alakult Veszprémi Múzeumba (a mai Laczkó Dezső Múzeum) néhány középkori kőfaragványon és a stáció stukkó-domborművein kívül a hosszház boltozati kifestésének részletei.

Az átvételi jegyzék kísérőlevele szövege:
„Nagyméltóságú Báró, Kegyelmes Püspök Úr! Szerencsém van a legmélyebb tisztelettel jelenteni, hogy Excellentiádnak kegyes intézkedése folytán a Veszprém Vármegyei Múzeum őrizetére bízott székesegyházi kőemlékeket a melléklet lajstrom szerint örök letét gyanánt átvettem. Nagyméltóságodnak, Kegyelmes Uramnak alázatos szolgája, Laczkó Dezső Múzeumigazgató. 1908.február 1.”

(Fotó: Részlet a Hornig Károly püspök által a Veszprémi Múzeumnak átadott műtárgyak listájából. VFL)

Az ekkor átadott 6 falképtöredék között a szakállas férfifej származhatott Szent István király, vagy valamelyik apostol ábrázolásából.
A falképekről készült felvételeken is érzékelhető némileg a festői kvalitás, azonban a templombelső megjelenéséről, a falképek stílusáról pontosabb fogalmat alkothatnánk az eredeti töredékeket látva. A hordozó vakolattal együtt leválasztott részletek azonban kiállításban eddig nem szerepeltek, restaurátori vizsgálatukról, vagy modern reprodukciójukról nincs tudomásunk.

(Fotó: Pál apostol, a székesegyház boltozati kifestésének apostolsorozatából, részlet a Centenáriumi Album 53. táblájáról)

A bontás előtti állapotot – a barokk és 19. századi részletekkel –, illetve magának a bontásnak a menetét dokumentálta Ádám Iván veszprémi kanonok, a munkálatok idején a székesegyházi Szent Mihály-plébánia plébánosa (1906–1916).
https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4526

Naplószerű helyszíni feljegyzéseit 1912-ben történeti- és forráskutatás gazdag eredményeivel kötetbe foglalva meg is jelentetett. Közreműködésével Becske Adolf veszprémi fényképész készített felvételeket egy reprezentatív emlékalbum számára.

A Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár 2010-ben, a jelenlegi székesegyház építésének 100. évfordulójára emlékezve „Centenáriumi album” címmel kötetet adott ki, melynek döntő többségét az ún. „Ádám Iván-albumok” képanyaga alkotja. „A Veszprémi székesegyház a barokk korban I-II.” címet viselő, összesen 76 felvételt tartalmazó kötet most először kerül a szélesebb közönség elé, annál is inkább mert összesen 4 fűzött példány készítéséről van tudomásunk. Az eredeti albumokból a Szent Mihály plébánia Historia Domusa alapján egy-egy példány készült a püspöki, a káptalani, a szemináriumi és a plébániai könyvtár részére. Napjainkban egy fűzött példány található a Veszprémi Érseki Könyvtárban, egy fűzött és egy lapokból álló a Laczkó Dezső Múzeum könyvtárában (illetve Adattárában), az Album első kötete a veszprémi Szent Mihály-plébánián, és egy példányt őriz a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (ma gyűjteményeinek utódja az MMA-MDK) (A plébániai második kötet hollétéről nincs tudomásunk.)

Könyvünk a veszprémi Érseki Könyvtár tulajdonában lévő albumok képeit tartalmazza. A vaskos, 39 x 35 x 7 cm méretű kötetek anyagát csak annyiban szerkesztettük át, hogy kiadványunk méretének megfeleljen (...) A képek tartalomjegyzékénél a nyilvánvaló sajtóhibák javításával az eredeti, az Ádám Iván által összeállított jegyzéket használtuk fel, amelyek (...) külön lapokat foglalnak el a kötetekben. Az eredeti album borítójának közlésével az egykor díszes kiállítású, aranyozott koptatókkal megerősített kötetek igényességét kívántuk illusztrálni.” (részletek a szerkesztői előszóból)

A 118. oldalas kötet az album képanyagán kívül rövid történeti összefoglalót tartalmaz, melyet a korabeli sajtóból válogatott részletek és néhány egykorú képi és szöveges dokumentum egészít ki.