Második sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Elsőként a 2015-ben megjelent „Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében” című tanulmánykötetet ismertetjük röviden és adunk közre háttér információkat a könyvről.

Amikor 2013-ban újjáalakult a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága, azon személyek történészi-kutatói-levéltárosi tevékenységére függesztettük tekintetünket, akik a 19. század vége óta e területen munkálkodtak. Közéjük tartozik például a múlt heti posztban említett Pfeiffer János, de megemlítendő még – időrendben – Róka János, Beke Kristóf, Csete Antal, Lukcsics József, Ádám Iván, Strausz Antal, Molnár Ernő, Körmendy József, Horváth József, Rajczi Pál, vagy újabban akár Hermann István.

A szervezet újjáalakulásának célja a veszprémi egyházmegyére vonatkozó történeti kutatások előmozdítása és a folyamatban lévő, egyéni kutatási témák összefogása, összehangolása volt. Ennek érdekében hat területen fogalmaztunk meg célokat. Az egyházmegye ezer éves történetének „sötét foltjait" 1.) évente megrendezett tudományos konferenciákkal kívánjuk megvilágítani, 2.) alapkutatások megvalósítása (püspökéletrajzok, történeti sematizmus, káptalani archontológia, szemináriumi tanárok és diákok adatbázisa, stb.), 3.) forráskiadványok megjelentetése, 4.) levéltári segédletek kiadása, 5.) egyházmegye-történeti bibliográfia összeállítása, 6.) szakdolgozók, doktoranduszok bevonása.

2014-ben Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében címmel szerveztük meg a Bizottság első konferenciáját. A kétnapos rendezvényen harminckét előadás hangzott el, amelyekből huszonháromnak tudományos igényű tanulmánnyá szerkesztett, szakmailag lektorált, írásos változatát tartalmazza a kötet. A szakcikkek a veszprémi egyházmegye területén működött és működő szerzetesrendek – angolkisasszonyok, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, johannita, kapucinus, karthauzi, pálos, piarista és premontrei – és szerzeteseik életét, intézményeik működését, azoknak egy-egy szeletét vagy átfogó ismertetését fedik le a történeti, művészet- és művelődéstörténeti tematikájú írások. A kötet levéltárunk kiadványsorozata, a Veszprémi egyházmegye múltjából című sorozat 26. köteteként jelent meg.

Sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Ma a 2000-ben megjelent „Rott Nándor veszprémi püspök bérmálási feljegyzései 1921–1938” című forráskiadványunkat ismertetjük röviden és adunk közre háttérinformációkat a könyvről.

Részlet a kötet előszavából: „A veszprémi egyházmegye területén évente kétszer, tavasszal és ősszel voltak bérmálások. Április végétől július végéig, illetve szeptember elejétől október végéig, a hét minden napján, rendszerint a plébánia székhelyén, de néha a népesebb fíliákban is. A főpásztor általában a plébánialakban, de néha a kegyúrnál, vagy alkalmasabb lakással rendelkező hívőnél szállt meg. (…) A bérmálásra érkező püspök fogadása nagy ünnepélyességgel történt: a járás határán a főszolgabíró fogadta díszhuszár kíséretében, a plébánia határán pedig lovasbandérium várta a főpásztort. (…) A templom közelében felállított díszkapuval várta a hívősereg az érkező megyéspüspököt. Ott történt az ünnepélyes fogadás az egyházközségek vezetősége és a bérmálkozók nevében. Utána a templomban csak ünnepélyes áldás volt. (…) A pihenés után az egyházközségben látogatásokat végzett. Meglátogatta – ha volt – a kegyurat, az egyházközségi világi elnököt, a jegyzőt, a tanítókat és az iskolát. Végül meglátogatta a plébániáról származó papok szüleit is. A plébánián elköltött vacsora után a főpásztor kíséretével együtt lepihent, hogy a másnapi bérmálás nagy munkájára előkészüljön.”

A kötet ezt követően az egyes bérmálási helyszínek feljegyzései szerint tagolódik I–II–III. könyvre. Az egyes „könyvek” az 1921–1926, 1927–1935 és 1935–1938. évi bérmálások alkalmával készített jegyzeteket tartalmazzák a bérmálás helyszínére vonatkozóan, ábécérendben. A kiadvány végén helynévmutató segíti a tájékozódást.

A feljegyzések az alábbi struktúra szerint tagolódnak: a bérmálás helyszíne, időpontja, a templom leírása, a plébános személyének ismertetése, az iskola bemutatása, egyéb feljegyzések. Várpalotával kapcsolatban például a következőket olvashatjuk:

„Várpalota. Itt bérmáltam 1932. május 1-én, vasárnap, 590-et ragyogóan szép időben.
Temploma gyönyörű, szép struktúra, hasonlít az ősi és peremartoni templomokhoz, ugyanakkora, de elegánsabb és gazdagabb barokkstil a kivitelben. Vagyona a templomnak nincs.
Plébános Fatér István. Borzasztó adósságok nyomják. Legnagyobb baj, hogy 3000 pengő adó van rá betáblázva a birtokra s azonfölül 5 ezer dolláros kölcsönt is engedélyeztem betáblázni. Ez rettenetes nagy teher. Felelős vagyok érte… Mentési kísérletet teszek majd…
Iskola az apácáknál elég jó, szépen feleltek a növendékek mind. A fiúiskola is jó, Roskovetz fiatal tanító és felesége szépen végzik teendőiket; Fodor nevű tanító betegszabadságon van, a kántortanító: Vass szintén 4 hónapig volt beteg, most jött vissza, a gyermekek bizony fegyelmezetlenek lettek.
Az iskolára sokat ad a bánya is, még pedig évi 2400 Pengőt, az egész világítást ingyen, ad 4 waggon szenet mint terragiumot, amiből a fiú-iskola kap évi 150 mázsát, a politikai község vállalta a tanítók nyugdíjbefizetését, s ad évenként 2000 Pengő segélyt a felekezeti iskoláknak, melyet azok arányosan osztanak el maguk között.
Főjegyző Péter Sándor, igen derék s jóindulatú úr.
A katonai parancsnokságnál voltam elszállásolva. Parancsnok volt Görgey tábornok, a lövész hadosztály meghívott vacsorára is. Igen kedves urak voltak jelen.”

A kötet közreadói Körmendy József és Rajczi Pál levéltáros atyák voltak, a kiadvány a Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 17. köteteként jelent meg.

1777-ben óriási változások mentek végbe a Dunántúl jelentős területeit magába foglaló veszprémi egyházmegye életében, ugyanis ekkor történt meg a dunántúli püspökségek területi átszervezése, s ezzel együtt a szombathelyi és a székesfehérvári püspökség megalapítása, amely alaposan lecsökkentette a veszprémi területét. Mindez szükségessé tette az állapotok újbóli felmérését és bizonyos fokú belső átszervezést. Ezért 1778–1779-ben Bajzáth József megyéspüspök személyesen végzett egyházlátogatást, amely során az egész egyházmegye felmérésre került.

A veszprémi egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1778–1779. I. Zala megye. (közreadja: Kanász Viktor). Veszprém, 2020. (A veszprémi egyházmegye múltjából 35.)

A latin nyelvű vizitáció eredeti példánya jelenleg a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban három kötetbe rendezve található. A kötetek vármegyék szerint lettek csoportosítva, külön tárgyalva a Zala, Veszprém és Somogy vármegyék területén végzett egyházlátogatásokat. Fő célunk a teljes forráskorpusz kiadása, amelyet jelen forrásközléssel a zalai főesperességben, vagyis Zala vármegyében végzett egyházlátogatás publikálásával kezdünk. Bajzáth a területi változások miatt nem az egész vármegyét, hanem csak a veszprémi püspökségnél maradt részeket: a füredi, kiskomáromi, tapolcai, kanizsai, keszthelyi, és sümegi esperességek 57 plébániáját vizitálta.

A vizitációban megemlékezik a templom állapotáról, a jövedelmekről, a patrónus, a tanító, plébános, a harangozó és a bábák személyéről, valamint az adott település lakosságáról. . Így a forrás nagy adatgazdagságával kivételes lehetőséget nyújt különböző történeti kutatások elvégzésére. Minderre több példa is felhozható. Mivel a vizitáció részletesen ír az egyes plébánosok életkoráról, tanulmányairól, nyelvismeretéről, valamint magaviseletéről, a forrás archontológiai és prozopográfiai adattárak elkészítésére vagy pontosítására ad lehetőséget. Az egyes települések lélekszámának, felekezeti megoszlásának pontos leírása a demográfiai kutatások számára lehetnek fontosak. A templomok, kápolnák, iskolai helységek leírása az építészeti és művészettörténeti feldolgozások számára lehetnek relevánsak, míg a plébánia és a plébános saját könyvtárának részletes bemutatása komoly könyv- és művelődéstörténeti fontossággal bírhat. Az egyházi földek felsorolása, többek közt a szomszédok pontos bemutatása révén a helyi földrajzi és birtokosi viszonyok rekonstruálására ad lehetőséget, a vizitációban az egyes településeknél szereplő, jelentős számú lakos felsorolása pedig a genealógiai kutatásokhoz nyújt remek lehetőséget. Mindezeknek köszönhetően nem csak az egyház- és helytörténészek számára, hanem a tágabb szakma számára is érdekes forrás lehet e korpusz.

A főpásztori egyházlátogatás segítségével az oszmán hódítást követően a reorganizáció korszakát élő egyházmegye virágzó barokk korszakának utolsó éveibe nyerhetünk átfogó betekintést. S mindezt szinte az utolsó pillanatban, a fejlődés zenitjén, ugyanis a század végére a (poszt-) jozefinista egyházpolitika gyökeresen új felekezeti-egyházi viszonyokat teremtett a veszprémi egyházmegyében is, amelyek bemutatására már a 19. századi vizitációs jegyzőkönyvek szolgálnak forrásul.

A szövegekben való eligazodást a kötet végén teljes időrendi lajstrom, valamint részletes hely- és személynévmutató segíti.

2015-ben a második világháború lezárásának hetven éves évfordulója alkalmából a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága konferenciát rendezett. Az itt elhangzott előadások tudományos igényű tanulmányokká szerkesztett változatát tartalmazza a most bemutatandó tanulmánykötet, amely 2016-ban jelent meg.

„Nehéz időkben dönteni kell.” A veszprémi püspökség a második világháború idején (A veszprémi egyházmegye múltjából 29.)

Lehetőségeinkhez mérten igyekeztük körüljárni a püspökség és a hívek életének valamennyi aspektusát: milyen mértékben és hogyan befolyásolta ezeket a kezdetben az országhatárokon kívül folyó, majd a Magyar Királyság területét végigpusztító háborús konfliktus és az azt követő szovjet katonai megszállás. A kötetbeli tanulmányok vizsgálták a püspökség és a hozzá szorosan kapcsolódó székeskáptalan hivatali működését (kitérve Mészáros Tibor szerepére), ennek anyagi alapjait, az ebből történő fizikai építkezést (plébánia-alapítás) és hitéleti megújulást (Actio Catholica). A háború jelentette rövid periódusban az egyházmegye lakosságának életét döntően befolyásolta nemzetiségük (a dunántúli németek kitelepítése), felekezeti és etnikai hovatartozásuk (zsidótörvények hatásvizsgálata és a katolikus szervezetekhez kötődő lélekmentés). A korabeli hazai püspökkar tagjainak egymáshoz való viszonyát Czapik Gyula volt veszprémi püspök, későbbi egri érsek, illetve Apor Vilmos győri püspök Mindszenty József veszprémi püspökkel való kapcsolata illusztrálja. A szovjet hadsereg megszállta ország új berendezkedéssel kapcsolatos első tapasztalatai (Mindszenty püspök számára küldött beszámolók, illetve a földreform előkészítése) is helyet kaptak a kötetben.

A konferenciára jelentettük meg és a közre adni kívánt tanulmányokban a szerzők már feldolgozták a veszprémi érseki levéltárban fellelt, a második világháború eseményeit dokumentáló források első kötetét. A rendezvény szervezésekor egy-egy téma szakértőit kértük fel kutatási területük veszprémi egyházmegyei vonatkozású részének feldolgozására. Ennek eredményeképp a kötetben új, máshol eddig még nem publikált írások születtek. A kötet tartalomjegyzéke a linkre kattintva érhető el.

 

Bedy Vince (1866–1938) győri egyházmegyés pap, kanonok, 1933-tól nagyprépost Horváth Lajos örsi prépost-plébános felkérésére 1934-ben jelentette meg a felsőörsi prépostságról szóló munkáját. Győri központi aulai egyházigazgatási feladatai végzése mellett fordult figyelme az egyháztörténelem felé, az 1930-as években sorra jelentek meg elsősorban győri és győregyházmegyei témájú monográfiái.

Most bemutatandó munkája kapcsolódik előző heti posztjainkhoz a felsőörsi templomról és tudós plébánosáról, Körmendy Józsefről. A kötet témája részben egyháztörténeti (a prépostság intézménye, a prépostok személye, a plébánia helyzete, a kegyurakkal és a veszprémi székeskáptalannal való viszonya, de emellett hangsúlyosan szerepel benne két épület: a préposti kúria és az Árpád-kori eredetű Mária Magdolna-templom építéstörténete. Utóbbiak esetében Bedy nemcsak az írott forrásokat vette kutatása fókuszába, hanem a román kori templom esetében művészettörténeti vizsgálatokat is végzett.

Megállapításait a későbbi műemléki kutatások lényeges pontokon ugyan módosították, de tudományos igénnyel e munkában jelent meg az első összegzés a prépostságról és kapcsolódó épületeiről. Levéltárunkban bőséges további források vonhatók be mind a történeti, mind a műemléki kutatásba (épületleltárak, Körmendy József kutatási jegyzetei, kéziratai), illetve a protestáns források is több esetben revízióra szorulnak az újabb kutatási eredmények fényében. Mégsem lehet eléggé hangsúlyozni Bedy munkájának fontosságát – kissé hasonlóan Gutheil Jenő Árpád-kori Veszprémjéhez: mindkettő korszakos munka volt megjelenésekor, s egyfajta viszonyítási pont ma is, problémafelvetéseik létezők, noha eredményeik sok helyen finomodtak vagy egyes esetekben meg is haladták azokat. (Bedy munkája az induló Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat egyik első darabja volt. A korban olyan máig alapvető munkák láttak ekkor napvilágot, mint Pehm József Padányi-monográfiája, vagy a Lukcsics-Pfeiffer szerzőpáros török utáni Veszprémjéről szóló munkája.)

A Veszprém közeli Felsőörs 1946-ig Zala vármegyéhez tartozott, középkori elnevezés Örs, a határában található kőbánya után Kővágóörs. Legrégebbi birtokosai az Örsi-, később a Batthyány és a Fajszi Ányos ágakra váló családok tagjai, a felsőörsi társaskáptalan, világi prépostság Mária Magdolna tiszteletére szentelt templomának alapítói. (A prépostság román kori templomáról és az építtető Miske és felesége Margit asszonyról korábbi posztunkban szóltunk.)

A prépostság kegyura folyamatosan a Batthyány család volt, ők nevezhették ki a prépostot és őrködtek a prépostság gazdasági ügyei felett, azonban a préposti lak fenntartása a mindenkori prépost feladata volt. A templomi liturgiát, valamint a település plébánosi teendőit általánosságban a prépost, csak kivételes esetben az általa megbízott káplán, vagy kinevezett plébános látta el. A falu birtokosa volt a prépostság, de jelentékeny részét birtokolta a veszprémi káptalan, illetve néhány nemesi család.

A préposti ház főhomlokzati bejárata, balra a Körmendy József emléktábla (2011) (Fotó 2020. okt.)

A település a 16. század közepétől a török és a szomszédos várkapitányok hatalmaskodása miatt pusztul. A protestánsoknak 1542-től van gyülekezetük Felsőörsön. A prépostok ekkor már Veszprémben laktak, 1552-ben azonban a vár elfoglalása miatt onnét is menekülni kényszerült a székeskáptalan, az örsi prépost pedig több kanonoktársával együtt az ostrom áldozata lett. A 18. század heves felekezeti küzdelmekkel járt, meghatározó alakja katolikus részről Padányi Biró Márton (1729–1745 közt felsőörsi prépost, később 1745–1762 között veszprémi püspök volt). Naplója szerint a reformátusok, mikor 1701-ben a templom már olyan rossz állapotba került, hogy istentiszteletre nem volt alkalmas, annak javítása helyett a prépostság fundusán oratóriumot, tanítói- és lelkészi lakást építettek. Írott források szerint Padányi 1736-ban elűzte a reformátusokat, épületeiket lebontatta. Naplójában leírja, hogy a rezidenciát a prépostság régi területén alapjaitól újjáépítette, pincével és más szükséges épületekkel, kerttel, nagynak és préposthoz illőnek. E munkák befejezését a kapu oromzatában a Batthyány kegyuraság címere körül olvasható 1748-as évszámmal szokás datálni.

A kúria restaurált barokk kapuoromzatában látható Batthyány-címer és 1748-as évszám (Fotó: 2020. okt.)

A rezidencia a templomtól nyugatra, nagyjából a mai alaprajzon épült fel. Három szárnya szabálytalan U-alaprajzon egy gazdasági udvart vesz közre, előtte délre terül el a kőfallal kerített kert, a főépület utcai homlokzata a templom előtti térről nyílik. A főépületben a préposti lakrész és a káplán szobáján túl egy nagyobb boltozott ebédlő is helyet kapott, alatta található a pince. Az északi szárnyban kezdettől a gazdasági helyiségek – istállók, kocsiszín – voltak, a főépülettel közös sarokban pedig egy hatalmas konyha. A préposti háztól tovább nyugatra helyezkedett el a majorság, gazdasági épületei a Veszprém–balatoni út mentén álltak. (Ld. az archív fotót a fejlécben).

A préposti házat már az 1780-as évektől kezdve több kisebb felújítás érte. Nagyszabású átalakításra az 1893-ban került sor, Vurglich Ágoston prépost (1888–1916) a déli szárnyhoz alaprajzilag kissé kiugró, a kertre néző, fürdőszobával, konyhával ellátott elegáns lakrészt csatolt, ugyanakkor az épület többi részén a falakat felmagasították, a bejárati ajtókat, ablakokat az épület új arányaihoz alakítva kicserélték. Archív fotókon nemcsak a homlokzat, de az úri berendezés, díszítőfestéssel ellátott enteriőrök is láthatók.

Justh István prépost (1940–1971) az 1941-ben korszerűsítette az épületet, az északi szárnyban cselédlakásokat alakított ki, illetve – az ismert tervekhez képest szerencsére csak kisebb részben – neobarokk-jellegű díszítményekkel látta a homlokzatokat, illetve kiszélesítették a főhomlokzat egyik ablakát. Az épület 1949-ben állami tulajdonba került, a Községi Tanács használta, téesz-tagok lakták. 1956-ban a Zákonyi Ferenc, Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Irodájának hivatalvezetője kezdeményezi a felújított templom környezetének rendezését, illetve Felsőörs több – akkor műemlék jellegű besorolású – épületének, így a préposti laknak a felújítását, felveti az épület néhány helyiségének idegenforgalmi célú hasznosítását. 1962-ben az Egyházmegyei hatóság kérte, hogy legalább egy részét adják vissza plébániahivatal és plébánialak számára. 1965–1974 között több ütemben került sor felújítására. Ekkor étterem és kiállítóhely funkciót is kapott. A plébánia jelenleg a szomszédos Paloznakon működik, az épület hasznosítása így kérdéseket vet fel.

A középkori prépostság épületének mind ez idáig nincs kézzelfogható nyoma. 1966-ban Éri István végzett kisebb szondázást a főépület falain, ennek nyomán Körmendy József tatanulmányában feltételezte, hogy a főhomlokzaton két korábbi épület összeépítési határa azonosítható. 2014-ben az északi szárny felújítását megelőzően az épületrész falkutatása megtörtént (Koppány A.–Simon A.). Eszerint a szárny egyszerre épült a 18. században, későbbi átalakításokkal. A főépületen 2017-ben a tetőzetet javították, legutóbb homlokzati nyílászárókat cseréltek, illetve ezzel összefüggésben restaurálták a nagyon rossz állapotú kőkeretes főkaput, orommezejében a prépostság kegyurának, a Batthyányaknak a címerével. A főépület átfogó restaurátori- és műemléki falkutatására, vagy régészeti feltárásra eddig nem volt alakalom, így többek között nem tudjuk, vannak-e maradványai a középkori préposti-, illetve a forrásokban említett, a reformátusok által használt épületeknek, esetleges barokk kori, vagy az elegáns 19. század végi kifestésnek, és azt sem, milyen építéstörténeti szituációban található a Batthyány-címeres – évszámos kapu, illetve belső oldalán a vastag átfestések alatt alig kivehető címeres dombormű, és joggal feltételezhetjük-e, hogy helyükön korábban kocsibehajtó kapu nyílt, s az épület mely korszakához tartozhatott? Remélhetőleg a kérdésekre hamarosan tudományosan megalapozott válaszok lesznek adhatók.

Az 1968–1973 között végzett műemléki kutatás és régészeti feltárás tette lehetővé a sokszor átalakított-megújított, de falaiban a mai napig jelentős 11. századi és későbbi középkori maradványokat is megőrző épület részletes építéstörténetének megismerését. A kutatást az 1973–1975 között lezajlott felújítás követte. (Kutató Tóth Sándor, tervező: Erdei Ferenc; OMF) Legutóbb, az 2007 és 2010 közötti felújítás során a tető és a homlokzatok megújítására került sor, amely az épület 1970-es években kialakított megjelenésén lényeges pontokon nem változtatott, a munkákat kísérő feltárások során szereztünk tudomást a románkori keresztház korábban ismeretlen apszisáról. (Tervező: Potzner Ferenc, KÖZTI; kutatás Tóth Sándor és az ÁMRK munkatársai)

A veszprémi székesegyház középkori eredetű, a török kori pusztulás után az 1630-as években csak a használatbavételhez szükséges javításokat végeztek. Az 1720-as években Eszterházy Imre püspök nagyszabású építkezés során egységes barokk terv szerint építette újjá a székesegyházat, falképeit az évtized második felében Antonio Galli Bibiena olasz festő készíthette, az altemplom kifestésére csak a század közepén kerülhetett sor. Fokozatosan gazdagodott berendezése, Padányi Biró Márton püspök – aki a térre néző homlokzat bejárata elé a keskeny előcsarnokot is építtette és sírkápolnájává alakíttatta az altemplomból nyíló egyik mellékteret – püspöki széket, stallumot, és Szent Márton-oltárt állított. Koller Ignác püspök az első barokk főoltárt nagyszabású márványoltárral váltotta fel. A 18. század második felétől újabb mellékoltárokkal fokozatosan újították meg a liturgikus berendezést.

(Fotó: A székesegyház távlati képe nyugatról 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 62. tábla)

Az egyhajós, homlokzati toronypáros, emelt szentélyes kétemeletes sekrestyével, valamit a jórészt a kanonokok temetkezésre szolgáló kriptával ellátott templom így érte meg a 20. század elejét. Középkori eredetéről csak az altemplom és emelet főszentély nagyrészt megőrződött gótikus, 1400 körül épült tere, építészeti részletei árulkodtak. Középkori kőfaragványai közül a legkorábbi, 11. századi palmettások csoportjából egy, amelyet a püspöki palota udvarában álló kerti pad ülőkéjeként másodlagosan felhasználtak, valamint a várfalba láthatóan befalazott ún. Vetési-kő (az 1476-os évszámmal és antikvabetűs felirattal ellátott, későgótikus szerkesztési elvek szerint szerkesztett tagozat) volt ismert. A székesegyház északi oldalához csatlakozó Szent György-kápolnának csak helyét sejtették az azt megjelölő középkori írott források alapján.

(Fotó: A székesegyházi belső a szentély felé 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 14. tábla)

Az épület gyökeres átalakítására 1907–1910 között került sor. Célja az egyházmegyei központhoz méltó, a kor ízlésének is megfelelő, a püspökség középkori eredetét megjelenésével is kifejező épület kialakítása volt. Paradox módon éppen a jelentős bontásokkal járó átalakítás során kerültek napvilágra a barokk kori körbefalazások (köpenyezések) alól a középkori épületrészletek, pillérek, boltozatnyomok, kőfaragványok, nyílások.

(Fotó: A székesegyház átépítés közben a Szentháromságtér felől. Centenáriumi Album 75. tábla)

Mind a barokk, mind a középkori épületrészek, díszítmények nagy arányban áldozatul is estek az átépítésnek, csak kis részük került előbb-utóbb liturgikus használati tárgyként más templomokba, illetve valamely múzeumi gyűjteménybe, így az akkor nemrég alakult Veszprémi Múzeumba (a mai Laczkó Dezső Múzeum) néhány középkori kőfaragványon és a stáció stukkó-domborművein kívül a hosszház boltozati kifestésének részletei.

Az átvételi jegyzék kísérőlevele szövege:
„Nagyméltóságú Báró, Kegyelmes Püspök Úr! Szerencsém van a legmélyebb tisztelettel jelenteni, hogy Excellentiádnak kegyes intézkedése folytán a Veszprém Vármegyei Múzeum őrizetére bízott székesegyházi kőemlékeket a melléklet lajstrom szerint örök letét gyanánt átvettem. Nagyméltóságodnak, Kegyelmes Uramnak alázatos szolgája, Laczkó Dezső Múzeumigazgató. 1908.február 1.”

(Fotó: Részlet a Hornig Károly püspök által a Veszprémi Múzeumnak átadott műtárgyak listájából. VFL)

Az ekkor átadott 6 falképtöredék között a szakállas férfifej származhatott Szent István király, vagy valamelyik apostol ábrázolásából.
A falképekről készült felvételeken is érzékelhető némileg a festői kvalitás, azonban a templombelső megjelenéséről, a falképek stílusáról pontosabb fogalmat alkothatnánk az eredeti töredékeket látva. A hordozó vakolattal együtt leválasztott részletek azonban kiállításban eddig nem szerepeltek, restaurátori vizsgálatukról, vagy modern reprodukciójukról nincs tudomásunk.

(Fotó: Pál apostol, a székesegyház boltozati kifestésének apostolsorozatából, részlet a Centenáriumi Album 53. táblájáról)

A bontás előtti állapotot – a barokk és 19. századi részletekkel –, illetve magának a bontásnak a menetét dokumentálta Ádám Iván veszprémi kanonok, a munkálatok idején a székesegyházi Szent Mihály-plébánia plébánosa (1906–1916).
https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4526

Naplószerű helyszíni feljegyzéseit 1912-ben történeti- és forráskutatás gazdag eredményeivel kötetbe foglalva meg is jelentetett. Közreműködésével Becske Adolf veszprémi fényképész készített felvételeket egy reprezentatív emlékalbum számára.

A Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár 2010-ben, a jelenlegi székesegyház építésének 100. évfordulójára emlékezve „Centenáriumi album” címmel kötetet adott ki, melynek döntő többségét az ún. „Ádám Iván-albumok” képanyaga alkotja. „A Veszprémi székesegyház a barokk korban I-II.” címet viselő, összesen 76 felvételt tartalmazó kötet most először kerül a szélesebb közönség elé, annál is inkább mert összesen 4 fűzött példány készítéséről van tudomásunk. Az eredeti albumokból a Szent Mihály plébánia Historia Domusa alapján egy-egy példány készült a püspöki, a káptalani, a szemináriumi és a plébániai könyvtár részére. Napjainkban egy fűzött példány található a Veszprémi Érseki Könyvtárban, egy fűzött és egy lapokból álló a Laczkó Dezső Múzeum könyvtárában (illetve Adattárában), az Album első kötete a veszprémi Szent Mihály-plébánián, és egy példányt őriz a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (ma gyűjteményeinek utódja az MMA-MDK) (A plébániai második kötet hollétéről nincs tudomásunk.)

Könyvünk a veszprémi Érseki Könyvtár tulajdonában lévő albumok képeit tartalmazza. A vaskos, 39 x 35 x 7 cm méretű kötetek anyagát csak annyiban szerkesztettük át, hogy kiadványunk méretének megfeleljen (...) A képek tartalomjegyzékénél a nyilvánvaló sajtóhibák javításával az eredeti, az Ádám Iván által összeállított jegyzéket használtuk fel, amelyek (...) külön lapokat foglalnak el a kötetekben. Az eredeti album borítójának közlésével az egykor díszes kiállítású, aranyozott koptatókkal megerősített kötetek igényességét kívántuk illusztrálni.” (részletek a szerkesztői előszóból)

A 118. oldalas kötet az album képanyagán kívül rövid történeti összefoglalót tartalmaz, melyet a korabeli sajtóból válogatott részletek és néhány egykorú képi és szöveges dokumentum egészít ki.

A Sopronban született Pfeiffer János a veszprémi egyházmegye múltjának talán mindmáig legmélyebb tudású ismerője volt. Azok közé a tudós papok közé tartozott, akik nemcsak saját írásai révén segítettek a veszprémi püspökség múltjának megismerését, hanem tudományszervező tevékenységével másokat is történeti kutatásra bátorított, az elkészült munkáknak fórumot biztosított.

Pfeiffer a helyi bencés gimnázium elvégzése után Rómában, majd az olasz hadba lépés után 1916-tól Innsbruckban, a háborút követően pedig ismét Rómában folytatta felsőfokú tanulmányait. Rövid kápláni szolgálat után 1924 januárjától élete végéig, közel hat évtizeden át a veszprémi püspöki aulában dolgozott különböző beosztásokban. Első feladata püspöki levéltárosként az archívum rendezése volt. E munkájáról a levéltár első megjelent ismertetőjében („fondjegyzékében”) Lukcsics Pál a következőket írta: „Ami a levéltár rendezettségét illeti, meg kell állapítanunk, hogy a még nem régen teljesen összevisszaságban levő levéltár ma a legrendezettebb állapotban található. (…) A levéltár tudományos követelmények szerinti elrendezése azonban, amely a modern hivatali és a tudományos kutatás céljait is szem előtt tartotta, csak a közelmúlt időkben történt meg. A rendezés érdeme Dr. Pfeiffer János szentszéki jegyzőé, a levéltár kezelőjéé, akinek figyelme nemcsak az adminisztrációs levéltár rendben tartására terjedt ki. (…) [A gazdasági levéltár] 1895 körül hely hiánya miatt a jószágkormányzóság épületébe lett átszállítva, majd pár évvel ezelőtt az értéktelennek vélt iratokat valamelyik papírmalomnak adták el. (…) Dr. Pfeiffer János (…) a laikusok által is becsesnek vélt és el nem adott anyagot utóbb összeszedette és a püspöki rezidenciába vitette; de nemcsak Veszprémben, hanem Sümegen és Karádon, mint uradalmi központokban található gazdasági iratokat is Veszprémbe szállíttatja és részben már be is szállította, úgy hogy az elpusztult gazdasági levéltár némiképp pótolva lesz.”

A levéltár rendezése után 1933-ban megindította „A veszprémi egyházmegye múltjából” c. kiadványsorozatot, amelynek kiadója és szerkesztője volt. Gondozásában jelent meg a sorozat első 13 kötete. Emellett állandóan segítségére volt a hazai és külföldi egyetemeken tanuló Veszprém egyházmegyei növendékeknek doktori értekezésük és a lelkészkedő papságnak plébániájuk történetének megírásában, akiknek figyelmét a plébániák és az egyházmegye múltjára irányította és feldolgozásra serkentette.

A fennálló rendszer számára el nem fogadottként publikálási lehetőségei megszűntek, a kiadványsorozat Csipkerózsika-álomba kényszerült. A püspöki palotai falai közé szorulva a levéltár még intenzívebb feldolgozásába kezdett, s amikor az 1960-as évek végétől lehetőség nyílt – néhány hasonló sorsú társával –, ismét felvette az egyházmegye múltja megírásának fonalát. Ennek eredménye az 1975-ös, gazdag átfogó és egyedi történeti részekkel bíró sematizmus (egyházmegyei névtár), illetve később fő műve: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630–1950) lett. (A kötet végül csak halála után, Münchenben jelenhetett meg Adriányi Gábor közreműködésével 1987-ben.) Mindeközben a tényleges befolyással nem, de hagyományosan rangos egyházi címekkel rendelkező székeskáptalan tagja volt, élete utolsó három évében nagyprépostként annak első embere.

Gazdag, személyesen kutatható irathagyatékának mutatója írásban is megjelent, illetve a plébániatörténetekre vonatkozó cédulaanyaga e-kutatás szolgáltatásunkban kutatható. Egyelőre feltöltés alatt lévő személyi adatlapja e-sematizmusunkban is elérhető.

A nagyberki származású, pécsi születésű Rajczi Pál Péter ifjú korától papnak készült. A kaposvári gimnázium I–V. osztálya elvégzése után a veszprémi kisszemináriumban járta a felsőbb éveket, itt is érettségizett 1944-ben, majd a veszprémi szemináriumban hallgatta a teológiát. 1949-ben szentelték fel.

Pályafutása a megszokott módon indult: több évi kápláni szolgálat teljesítése után (Nyárád, Sümegcsehi, Nagyatád, Nagykanizsa Szent József-plébánia, Vörs, Pápa Szent István vértanú plébánia). Nágocson kezdte önálló lelkészi szolgálatát 1960-ban. Tevékenysége miatt azonban hamarosan összeütközésbe került az államvédelemmel, és 1962-ben felfüggesztették papi működését. A felsőörsi püspöki szőlőben élt a présházban, s közben különböző adminisztratív ügyekben segített a püspöki hivatalban. Rajczi erről így írt:

„Két és fél éves nagykanizsai működés következett dr. Zoltványi László mellett. Nagyon jól éreztem magamat. Aztán mint derült égből a villám jött ’59 január végén a dispozíció Vörsre Németh Jenő mellé. Ottani működésem idején épült a főnyedi templom, ahol mindig el lehetett tölteni a hitoktatás után fennmaradt időt. Fél évet voltam Vörsön. Aztán ’59 szeptembertől egy évnyi rabszolga élet következett a pápai Szent István-plébánián. A „Gyarmati” elnyomás korszaka. 1960 szeptemberében megkaptam a Somogy megyei Nágocsot. Összeomló plébánia, parókia, templom. 75 éves, magábakeseredett, beteg ember után mentem. Mire hozzá tudtam volna kezdeni a rendezésekhez, nálam jött az összeomlás. 1961. április elején házkutatás volt nálam. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel gyanúja miatt indult meg az eljárás ellenem. Pokoli volt az egész. Megállapították ugyan, hogy a felmerült gyanú alaptalannak bizonyult, mégis ’62 februárjában megvonták működési engedélyemet örök időkre. A püspökség felsőörsi szőllejében jelölték ki lakóhelyemet. December elejéig szinte észre se vett senki. Ekkortól aztán bevontak a püspökségen az irodai munkába. Könyveltem a számvevőségen, elkészítettem az egyházmegye háború utáni első sematizmusát (1963). Hosszas küzdelmek, nehéz évek, idegpróbák után végre kegyként 1964 szeptemberében elmehettem Külsővatra káplánnak. Három éven át dolgoztam Szabadhegy Szabolcs káplánjaként. Jól éreztem magamat. Aztán így jöttem Ugodra.”

U ugodi állomáshelyén 1967-től 2004-ben bekövetkezett haláláig szolgált plébánosként. Folyamatos munkálkodása révén megújult a liturgikus templomtér Ugodon és a fíliális Homokbödögén, elkészült a templomvilágítás, új padozat és templomi padok várták a híveket az újrafestett templomtoronyban lakó villamosított harang hívó szavára.

1969-től bedolgozóként részt vett a püspöki levéltár, illetve az egyháztörténeti munkaközösség munkájában. Mintaszerűen rendezte és katalogizálta a leggyakrabban kutatott vagy legértékesebbnek számító levéltári sorozatokat, így az Acta Seminariit, az Acta Personalia-t, az Acta Parochialia-t, az Acta Praepositurarumot, a Testamenta Parochorumot, a Protocolla Episcopalia-t, a Praesentae Parochorumot, illetve a Conscriptiones Animarumot. A két példányban (eredeti és indigós másolat) készült mutatók ma is kutatótermi használatban vannak, illetve újabban e-könyvtár szolgáltatásunk révén digitalizálva az interneten is elérhetők. A veszprémi püspökségen Körmendy Józseffel az utolsók között volt, akik felszentelt papként gondozták a levéltárat. Élete alkonyán utódjának, az őt követő civil levéltárosnak is jó szívvel adta át hatalmas tudását.

Horváth József a Veszprém megyei Szentgál szomszédságában lévő egyik tanyán látta meg a napvilágot. Veszprémben a piarista gimnáziumban érettségizett 1928-ban, majd a veszprémi szemináriumban folytatta tanulmányait, amelyet elvégezve 1933-ban szentelték pappá. Pályafutása első éveit káplánként (Nagyvázsony, Káptalantóti), illetve a Zichy-családnál házikáplánként töltötte, kisegített Sármelléken (1934), később a balatonszepezdi leendő plébánián volt szervezőlelkész (1934–1942). Rövidebb adminisztrátori megbízások után (Görgeteg: 1942–1946, Fűzfőgyártelep: 1946–1949, Balatongyörök: 1951) Aszófőre került plébánoshelyettesként, ahol 1951 és 1962 között szolgált. 1962-ben a hatalom felfüggesztette papi tevékenysége folytatását. 1964-től különböző beosztásokban Káptalantóti híveit látta el (1965–1973), majd tizenkét évig a múlt heti posztban szereplő Vörösberény plébánosa volt (1973–1985).

Horváth József a címben szereplőkkel ellentétben nem mint levéltáros, hanem mint püspöki és káptalani könyvtáros dolgozott a veszprémi aulában 1974-től kezdődően. Többekkel együtt dolgozott az 1975-ben megjelent, történettudományi kvalitásokkal bíró egyházmegyei névtár kiadásában. Fáradhatatlan szervező, tudományos munkát folytató pap volt. Megírta Vörs, Káptalantóti és Vörösberény történetét, megjelentette Padányi püspök somogyvári vizitációját. Az ekkor létező egyháztörténeti munkaközösség fontos tagjaként szoros munkakapcsolatban állt a szomszédos felsőörsi plébánossal, Körmendy Józseffel.

Élete végén, az 1980-as évek első felében megadatott neki is – Körmendy Józseffel együtt –, hogy történeti kutatásait a Vatikáni Titkos Levéltárban folytassa. A két tudós pap 1982 és 1984 között két-két ízben, összesen négy szemeszteren keresztül volt Rómában. Lukcsics József századelőn megkezdett munkájához hasonlóan nem csak egyházmegyéjük történelmével kapcsolatban „búvárkodtak”, hanem a 16. századi magyar vonatkozású anyag szisztematikus adatfeltárását végezték. Feladatuk a veszprémi egyházmegyei származású Lékai László bíboros útmutatásai szerint a korábban félbeszakadt Monumenta Vaticana sorozat időbeli folytatásának feltárása lett. Az anyag feldolgozása Horváth részéről 1984 nyarán még folyamatban volt, azonban munkáját halála miatt nem tudta befejezni.

Mészáros Tibor a Vas megyei Felsőpatyon született, gimnáziumi tanulmányait a kőszegi bencéseknél kezdte meg, majd a veszprémi kisszemináriumban érettségizett 1937-ben. Ezt követően a teológiát az innsbrucki (Ausztria) és a sitteni (Sion, Svájc) szemináriumban folytatta, és itt szentelték pappá 1943-ban. Főpásztora Fűzfőgyártelepet jelölte ki első kápláni állomáshelyéül, ahonnan a stallumát 1944. március 28-án elfoglaló Mindszenty József püspök Veszprémbe hívta és udvari káplánjává tette. A megszokott aulai papi pályafutás következő állomása 1944 szeptemberében püspöki levéltárosi kinevezése volt; 1947-ben szertartó, majd 1948 áprilisában hat napig püspöki titkár lett (immár Bánáss László püspök mellett).

Ismeretlen férfi, Mészáros Tibor, Megyesi Schwartz Róbert, Oross István, ismeretlen férfi

1948. április 18-án letartóztatták, 25 évnyi kényszermunkára és a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan 1955-ben szabadult. Az 1956-os forradalom után Svájcba menekült, ahol magyar állampolgárságától megfosztva élt. 1972-ben Bécsben Mindszenty József bíboros titkára lett. 1991-ben a bíboros végakaratának megfelelően – miszerint hamvait addig nem hozhatják haza, amíg szovjet katona van az ország földjén – meg akarta akadályozni az esztergomi temetést, ezért társaival Mariazellben odaláncolta magát a prímás sírjához. A rendszerváltás után külföldi megtakarításait a veszprémi Magyarok Nagyasszonya-templom felépítésére adományozta. Életét többen feldolgozták, többek között ő maga is két önéletrajzi kötetében.
Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak
Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatába

VFL I.1.44.a. 10091/1944.

Rövid levéltárosi tevékenységével kapcsolatban fontos dokumentum az 1944 nyár végén keletkezett aulai munkabeosztás, amely a meghatározta feladatait. A munkakörök részletes elhatárolására azért volt szükség, mivel Mindszenty püspök egy fővel bővíteni kívánta a püspöki kancellárián dolgozó személyek körét: az irodaigazgató (Megyesi Schwartz Róbert), a szentszéki jegyző (Szemes József), a szertartó (Szabadhegy Szabolcs) és a levéltáros (Mészáros Tibor) mellé újonnan kinevezte püspöki titkárnak Lékai Lászlót, aki Szemes Józsefet váltotta ebben a minőségben. A dokumentum szerint a levéltáros intézett valamennyi nem anyagi természetű egyházközségi ügyet, a joghatósági, alapítványi és telekkönyvi ügyeket. A módszeres nyilvántartások vezetése végett szintén hatáskörébe tartoztak a kispapokkal és a szentelésekkel, továbbá a szemináriummal, a szerzetesekkel, a missziókkal, a hitoktatással kapcsolatos ügyek, a korona-jegyzőkönyvek gyűjtése, illetve a könyvtár vezetése. Látható, hogy az Egyházmegyei Hivatal sokrétű tevékenysége felkészült és nagy munkabírású szakemberek munkáját kívánta.

Dr. Körmendy József a Veszprém megyei Külsővaton született, egyik első gyermekkori emléke, hogy látta a néhány évvel későbbi utolsó királykoronázásról készült filmfelvételeket. A pápai bencés gimnáziumban töltött egy tanév után a veszprémi piaristáknál érettségizett 1930-ban, majd a szeminárium növendéke lett; 1935-ben szentelték pappá. Tanulmányait Budapesten folytatta tovább, és közben a főváros környéki plébániákon szolgált káplánként: Üllőn, Lajosmizsén és Cinkota–Árpádföldön. 1938-ban kánonjogból doktorált. 1937-től már ismét a veszprémi egyházmegyében végzett lelkipásztori szolgálatot Zalaszentgróton káplánként, majd 1941-től hitoktatóként is. Önálló szolgálatot 1943-ban kezdett Nyárádon, ahol 1946-ban előbb helyettes, 1947-ben pedig kerületi esperes lett. A nyárádi „reakciós” kerület szétrobbantása után 1961-ben Felsőörsre került, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1991-ig szolgált. 1972-től a püspöki levéltár munkatársa, 1974-től 1996-ig igazgatója volt. A rendszerváltás után újraindította a Veszprémi egyházmegye múltjából című kiadványsorozatot.

Már kispapként aktív kutatója volt a Pfeiffer János által nemrég rendezett püspöki és káptalani levéltárnak, doktori disszertációját az egyházmegye 18. századi újjászervezőjéről, a korábban méltatlanul elfeledett Volkra Ottó püspökről (1710–1720) írta. Kutatásai azonban nem korlátozódtak egyetlen korszakra. A veszprémi egyházmegye történetének Pfeiffer Jánoshoz méltó, szakavatott kutatója lett: kutatási területe a középkori oklevelektől kezdődően a 18. századi egyházmegye-szervezésre, a templomok (felsőörsi templom, veszprémi székesegyház) és egyéb szakrális kisemlékek (pl. keresztek) kutatásán át a 20. századi forrásközlésekre is kiterjedtek. Elévülhetetlen érdemei vannak az egyik leggazdagabb középkori oklevélgyűjteménnyel rendelkező püspöki levéltár anyagának rendezésében, a mai napig használt adatbázis– ma úgy mondanánk: – metadatainak összegyűjtésében, közlésre való előkészítésében. Számára is, Horváth Józsefhez hasonlóan, megadatott, hogy több mint hetvenévesen, a létező szocializmus utolsó évtizedében a hazai kutatók számára sokáig el nem érhető vatikáni levéltárban kutathasson. Munkájának eredménye a 15. századi hazai egyháztörténelem vatikáni forrásainak becses darabja lett.

Történész-levéltárosi munkája mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a felsőörsi Árpád-kori préposti templom és a préposti kúria feltárásában és helyreállításában. Ezen kívül a veszprémi székesegyház 1973–1976 közötti felújításának előkészítésére 1968-ban kiküldött bizottság munkájában is részt vett. 1967-ben a püspökségen újonnan megalakult Egyházművészeti bizottság tagja lett. Szerteágazó műemlékvédelmi tevékenysége elismeréseként 1992-ben „Magyar Műemlékvédelemért” díjat kapott.

Egykori munkatársa, Hermann István által írt megható nekrológja a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesületének honlapján olvasható.

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

Fotó: VFL

A badacsonytomaji templom titulusa Szent Imre, ünnepe néhány napja, november 5. Szent Imre herceg első királyunk, Szent István és Boldog Gizella királyné fiatalon elhunyt gyermeke, aki 12. században keletkezett legendája szerint Veszprém ódon egyházában a magasban megjelenő angyal előtt szüzességi fogadalmat tett. Szentté avatására már 1083-ban sor került – apjával, Istvánnal és nevelőjével, Gellérttel együtt. A székesfehérvári prépostsági templom királysírjai közt a herceg síremléke kiemelt helyet kapott. Magyarországi tisztelete a középkor folyamán is erőteljes volt. Az ifjú herceget gyakran ábrázolták együtt más Árpád-házi szentekkel, kiváltképp István és László királlyal. A barokk egyházi művészetben szintén gyakran feltűnik alakja, népszerű ábrázolási téma fogadalomtétele a felette a felhők közt megjelenő Szűz Mária előtt, ahogy ez egykor a veszprémi székesegyház 18. századi mennyezeti falképén is látható volt. Népszerűségének csúcsát az 1930-as években érte el, személyét példaként állították az ifjúság elé. Halálának évfordulóján, az 1930-as jubileumi évben egymást követték az ünnepségek, megemlékezések országszerte, de különösen a két királyi városban, Veszprémben és Székesfehérvárott. A korábbi ikonográfiai hagyományt követő alakja már nem csak egyházi-, liturgikus szerepű műalkotásokon, de köztéri szoborként is megjelent. Attribútuma a hercegi korona és a tisztaságára utaló liliom, illetve ábrázolták középkori lovagként is, karddal, esetleg pajzzsal is, a bűn felett győzedelmeskedve, mint az 1940-ben készült, a Szent György kápolna előtt látható veszprémi szobrán.

 

Szent Imre szobra, 1981 óta a szentély jobb oldalán lévő falfülkében található (Fotó: 2020. október)

A badacsonytomaji plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): ” 1263-ban Szent Imréről nevezett pálos kolostora van. Az egyházmegye első nyolc pálos kolostorának egyike. A klastromkút forrás mellett 1861-ben még láthatók voltak romjai. 1297-ben említik Szent István első vértanú tiszteletére emelt templomát. 1757-ben építették a barokk templomot. A mai templom fölötti iskolatéren állt. 1931-ben bontották le, amikor megépült az új, neoromán két tornyú templom, Európa, első bazaltkő temploma. Dr. Fábián Gáspár tervezte. A költségeket a Katolikus Vallásalap, a bazaltbánya, a község és a hívek állották. A főoltár menzája vörös márvány. A szentély sgrafitto díszítése és festménye Leszkovszky György alkotása. — A templom mellett a plébániaház ugyancsak bazalt, pár évvel később készült el. Plébániáját 1778-ban szerveztek újjá, azelőtt Nemestördemic gondozta. Titulusa Szent Imre. Búcsú: november 5. Szentségimádás napja: február 26. és Krisztus Király vasárnap. Rózsafüzér napja: augusztus 19. Anyakönyv: 1791-től. Hívek száma: 2010 (2933) (Badacsonnyal és Badacsonyörssel együtt). 3. Műemlék jellegű objektuma van: 1. Badacsonyi hegytetőn kőkereszt, klasszicista, 1835-ből. 2. Kőkereszt a templom előtt, klasszicista, 1824-ből, 3. Iskola úti Szentháromság-szobor XIX. század közepéről (romos).”

A sgrafitto-díszes szentély az 1981. évi átalakítás után, Udvardi Erzsébet három festményével (Fotó: 2020. október)

A településen két középkori templomról szólnak az írott források. A pálosok badacsonyi kolostora már a török korban erősen pusztulásnak indult. Betemetett falmaradványait Ádám Iván tanár, 1857-től a sümegi reáliskola igazgatója, veszprémi kanonok (1902–1928) a „Klastromkút”-nak nevezett forrás nyomán lelte fel a 19. század végén. Bogyai Tamás művészettörténész már 1944-ben így írt erről: ”-nak nevezett forrás nyomán lelte fel a 19. század végén. Bogyai Tamás művészettörténész már 1944-ben így írt erről: „A Badacsony keleti oldalán, a terméketlen és ezért lakatlan kőtengerben a 13. század közepe táján a pálos remeték építették fel Szent Imréről nevezett kolostorukat. Az épületek maradványait Ádám Iván az Archaeologiai Értesítő 1888. évi évfolyamában (64—66. 1.) még részletesen leírta, az általa pontosan megjelölt helyen azonban ma már hiába kutatunk. Az egyetlen magyar eredetű szerzetes-rend egyik legrégibb kolostorának még nyomát is kíméletlenül eltörölte a bazaltbányászat haszonleső vandalizmusa. Emlékét csak a Klastrom-kút, szellemi örökségét az ugyancsak Szent Imrének ajánlott badacsonytomaji plébánia-templom őrzi.” Ma turistaút vezet ide, ahová 2013-ban a II. János Pál pápa emlék-kápolnát építették. A kis bazalt épületbe a település neves művésze, Udvardi Erzsébet festette meg a pápa portréját.

Tomaj középkori plébániatemplomát Szent István királynak szentelték, temető vette körül. A török időkben szintén pusztulásnak indult, az újkorban kisebb javításokkal remete szerzetesek látták el. A rendek felszámolásával elhagyottá vált, de még mindig jelentős maradványait a 19. század második felében, a Kisfaludy-ház építésekor bontották el, illetve foglalták be az új épületbe.

A település ma a Badacsony lábánál, a part mentén húzódik, központja annak keleti felén helyezkedik el. A 1757-ben a hívek költségén épült barokk templomát, szintén Szent Imrének szentelték. Egyhajós, boltozott, homlokzati toronnyal, falazott karzattal, sekrestyével ellátott templom volt. Főoltárán az oromképben a tituláris szent, két oldalt Szent István és Szent László magyar királyok, illetve Szent Donát és Flórián aranyozott faszobrai álltak. További három mellékoltára volt, köztük a középkori leromlott Szent István-templom Zalaszentgrótról hozatott, majd ide menekített főoltára. A 18. századi templom közelében létesült az 1905-ben megnyitott bazaltbánya csilléje, amely a parti zúzóüzembe szállította a hegytetőn bányászott követ. Ez akkora megterhelést jelentett az épületnek, hogy állapota idővel nagyon megromlott. Ezért, és mivel a hívek száma a bánya és a vasút létesítése miatt jelentősen megnőtt, új templom építését határozták el. Az építtető plébános Varga Sándor (1926–1946) volt, a költségeket a Vallásalap, a bánya és a hívek együttesen fedezték. A templomot Rott Nándor püspök szentelte fel. Végül a régi barokk templomot lebontották. A bányát csak 1965-ben zárták be. A régi templom felszereléséből megmaradt és az új templomban elhelyezték a kő keresztelőmedencét, négy, egykor oltárt díszítő, barokk fa puttó-szobrocskát, Szűz Mária és Szent Bernadett szobrát.

Szent Imre-templom, oldalhomlokzat, 1950 körül (VFL)

A ma álló, kéttornyú bazalttemplom 1930–1932 között épült, elődje közelében, de fordított tájolással, a partra vezető Római útra néző főhomlokzattal.

A tervező Dr. Fábián Gáspár (1885–1953), pesti építőmester, a kor sokat foglalkoztatott építésze, több mint negyven templom tervezője, aki középületeket, nagy számban iskolákat, egyházi nevelőintézeteket is tervezett. Fiatalon dolgozott a veszprémi székesegyház átépítését tervező Aigner Sándor mellett is, részt vett az I. világháborúban, leszerelés után gazdaságtudományi diplomát szerzett. 1921–1932 között az Építő Ipar–Építő Művészet c. lap főszerkesztője volt, számos szakcikk szerzője ugyanitt. Ezekből és két kiadott (1935, 1940) és egy kéziratos (forráskiadása: Fábián Gáspár 1948-as életrajzi vázlata, in Lapis Angularis II. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. OMvH Magyar Építészeti Múzeum 1998.) önéletrajza jól megismerhető tervezői szemléletének elvi alapjai. Alkotásaiban a kortárs újítókkal szemben a történeti formavilágot használja, munkái közt a feladat jellegéhez illően választott történeti stílusok egyaránt szerepelnek, ugyanakkor építéstechnológiai megoldásai, a vasbeton használata korszerű, ezen a téren újító megoldásokkal is kísérletezett. Tervezőként a székesfehérvári Prohászka emléktemplomra (1929–1933) volt a legbüszkébb, míg az utókor két Veszprém megyei templomát, a balatonfüredi „vörös-templomot”, és a badacsonytomaji bazalttemplomot értékeli leginkább nagyra. A két utóbbi esetében – ahogy három pesti templománál is – a románkori elrendezés, tömegkezelés mellett különös figyelem jut az anyagválasztásra, a különböző, tudatosan választott kövek használatára. Ebben nem csak lokális építészeti hagyományokhoz való alkalmazkodást láthatjuk, de általánosságban a helyi – természeti és kulturális – adottságokra reflektálást, ahogy ez a szemlélet érhető tetten pécsi templomának formai alakításában, amely az ottani székesegyházra rezonál. Ugyanakkor tetten érhető, hogy egy azon építészeti elgondolást több változaton keresztül dolgozott ki, a badacsonytomaji templommal összevethető elrendezésű, tömegkezelésű, de eltérő stíluselemekkel megfogalmazott épülete a pécsi Jézus Szíve- és a balatonfüredi Krisztus Király- (1927), az egy időben épült budapesti Szondi utcai Szent Család-templomok. Kiérlelt változatában tágas háromhajós, bazilikális elrendezésű, homlokzati toronypár közt visszahúzott homlokvonalú, alacsonyabb előcsarnokkal, boltozott belső térrel. A mellékhajók egyenes végződésűek, a főszentély nyújtott, félköríves záródású, a sekrestye L-alaprajzú, két bejáraton át is megközelíthető. A hasábos pillérek, félköríves árkádok és a hevederekkel elválasztott élkeresztboltozat hagyományos formai elemek, újszerű – a homlokzatok látszó bazaltkő anyagán túl – a trapéz alakú nyílásformák.

Műlap részlete a templom tervével az Építőipar–Építőművészet lapban, melynek főszerkesztője a tervező, Fábián Gáspár volt

A belső tér vakolt fehérre meszelt, részben sgrafitto-díszes. Mestere Leszkovszky György (1891−1968), Körösfői-Kriesch Aladár egyik legjobb tanítványa, a gödöllői művésztelephez köthető kitűnő festő- és iparművész, az Iparművészeti Főiskola tanára, többször is dolgozott Fábiánnal, pl. ő festette ki a Prohászka-emléktemplom kupoláját. A badacsonytomaji templomról az építész lapjában közölt tervlap szerint nem csak a szentélyét, de átgondolt ábrázolási és díszítési koncepció szerint a hajó meghatározott felületeit is ekként díszítették volna, az építészeti tagozatokat hangsúlyozó díszítmények között jelenetekkel: a bal árkádsor felett az üdvtörténeti téma, a gyermek Jézus története az Angyali üdvözlettől az Egyiptomba való menekülésig. A tervtől némileg eltérően valósult meg a szentély kialakítása: az egyenes szakaszban a sekrestyeajtó fölött Patrona Hungariae helyett – az archív fotókból ítélve csak a felületet borító ornamentális mustra készült (jelenleg lefedve), a szentélyzáradékban az ablakokat a boltozatba vágták, körülöttük boltfiókok alakultak ki, amelyeken az egységes díszítmény folytatódik. Az ikonográfiai program azonban nagyrészt megmaradt: a szentély boltozatát szőnyegszerűen borító szőlőinda közt az oltár felett nagyméretű keresztre feszítés-ábrázolás kapott helyet, a boltozat vállvonalán négy, medalionba foglalt evangélista szimbólum, felette Dextera Domini és a Szentlélek galambja övezik. A függőleges falnak ornamentális díszű függőleges sávok visszafogott tagolást adnak. A szentély egyenes szakaszát határoló két hevederív szintén díszített, egy-egy álló angyal felett medalionokban részben magyar szentek büsztje (Szent László a győri herma ábrázolásával) illetve címerek, emblémák jelennek meg. A színvilág harmonikusan illeszkedik a homlokzat sötétszürke kőanyagához, grafikus megjelenésével szinte metszet hatását kelti, kevés és visszafogottan alkalmazott színezéssel, aranyozással egészül ki, ebben a környezetben Keresztrefeszítés-kép egyszínű, aranyozott lángnyelvekkel övezett mandorlában különös erővel hat.

A szentély boltozatán Keresztre feszítés evangélista szimbólumok, Agnus Dei és Dextra Domini és szőlőindák közt (Fotó: 2020. október)

Az ábrázolási programot latin nyelvű feliratok egészítik ki, ezeket Dr. Szőnyi Ottó, a Műemlékek Országos Bizottságának előadója adta meg. A tervezési folyamatról, a közösen tett Balaton-környéki tanulmányútról szóló beszámolójában lapjában így írt Fábián Gáspár:

Az enteriőr szerves részét alkotják a színes üvegablakok is, tervezőjük Bátky György volt. Minden ablakon megörökítették az adományozó nevét. A főszentély két ablakában magyar szentek, Szent István és Erzsébet álló alakjai láthatók, mellékhajó és a stáció jeleneteit, a toronyalji kápolna a sírba tételt és a feltámadást ábrázolják - az első ablakot a tervező, az utolsót a fürdővendégek adományából készítették.

A már említett Szent Imre-szobor mestere, Krasznai Lajos (1884–1965) faragta fehér márványból 1941-ben a két mellékoltárra a Szent Család- és Pietà-szoborcsoportokat, valamint a Jézus szíve- (1952), a Szent József- és a Kis Szent Teréz-szobrokat. Nem csak az épülettípusnál, de a szobrászi munkáknál is feltűnő, azonos kompozíció variációinak megvalósítása. A szintén Gáspár tervei alapján egy évvel korábban épült Budapest, Szondi utcai Szent Család-templom számára készült szoborcsoportnak szinte mása az itteni, illetve egy harmadik mű, amely megvilágítja az építész és szobrász művészi és emberi kapcsolatát is, mely nem csak a közös munkákban állt, de úgy tűnik Fábián Gáspár a maga számára rendelte - végül 1939-ben szülei sírjára került – székesfehérvári síremléke is ezt a kompozíciót ismétli. A berendezés az 1947-ben elkészült Angster-orgonával lett teljes.

A mellékhajó Stáció-üvgablakai közül az első az építész tervező adományából készült (Fotó: 2020. október)

Az eredeti állapothoz képest a belsőben átalakítások történtek. A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjának megfelelően, 1976-ban átrendezték a szentélyt: az archív felvételen még látható áldoztató rácsot elbontották, az új szembemiséző oltárt, felolvasó állványt és húsvéti gyertyatartót Dominik György művész atya tervezte, tardosi vörös márványból. 1981-ben a belsőt felújították, átalakították: a Dominik-féle új főoltárt áthelyezték a jobb oldali toronyalj kápolnájába Udvardi Erzsébet triptichonjával - Angyali üdvözlet, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél és Szűz Mária a gyermek Jézussal – kiegészülve. Az eredeti főoltárt a szentély előterébe hozták, róla Szent Imre szobrát a jobb oldali falfülkébe helyezték át. Udvardi Erzsébet három nagy méretű pannóját - az Utolsó vacsora, a Getszemáni éjszaka és Feltámadás - a szentélyfal előtt helyezték el. A művésznőre jellemző élénk, nagy színes foltokban fogalmazott és arany és ezüst fólia-betétekkel készült „olajkép-montázs”. A sgrafitto-dísz az apszis alsó falszakaszán takarásba került, a szentély oldalfalain lefestették. A toronyóra Kálóczi Kálmán polgármester kezdeményezésére, az önkormányzat hozzájárulásával kapott díszkivilágítást. A templomot mindkét alkalommal Lékai László szentelte fel, illetve áldotta meg, mint a Szent Imre-templom plébánosa (1969–1974 között), majd mint bíboros, esztergomi érsek. A templomról Földi István esperes-plébános kiadásában kis kétnyelvű ismeretterjesztő kiadvány jelent meg 2001-ben.

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. A település egyházi emlékei: a klasszicista kőkereszt 1824. (helyesen: Fő utca) (M 5126), a hegyi, ún. Ranolder-kereszt 1857. (M 5125), és a Padovai Szent Antal-kápolna (M 5128), valamint Szentháromság-szobor (M 5127 elbontva) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék; a 18. századi Szent Anna-kápolna, a neogótikus Szent Donát-kápolna, a Szent István-kápolna, Nepomuki Szent János szobor, a templom előtti kereszt 1835. és a Renner-kereszt 1927. helyi védelem alatt áll.

A kéttornyú Szent Imre templom sem országos műemléki-, sem helyi védelmet nem élvez.

Simon Anna

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A balatoncsicsói templom titulusa Szent Ágoston, ünnepe augusztus 28. A névadó szent a négy nyugati egyházatya egyike, római család sarjaként Észak-Afrikában született. Édesanyja, Szent Mónika mélyen vallásos keresztény asszony volt. Az éles elméjű Augustus fényes karriert futott be, Karthágóba, majd Rómába került, retorikát tanult, majd tanított. 384-től a birodalom akkori fővárosában, Milánóban élt. Szenvedélyes, kicsapongó, kereső fiatalkora volt. Késői megtérésében édesanyján túl, Szent Ambrus milánói püspök beszédeinek és remete Szent Antal életéről szóló olvasmányának is szerepe volt. Ezt követően édesanyjával, fiával és társaival visszavonult Cassianumba, s három éven át remeteként éltek. 387-ben keresztelte meg Ambrus püspök. Visszatérve szülővárosába, Thagastéba, kolostort alapított. Harmincöt évesen a hippói hívek akaratából pappá választották, és fel kellett adnia aszketikus életét, 396-ban a város püspöke lett. Szent Ágoston a nyugati középkor egyik legnagyobb hatású írója, 93 önálló teológiai, filozófiai mű, 218 levél maradt utána, legismertebb írásai a „De Civitate Dei”, és a személyes hangú „Confessiones” (Vallomások).

A balatoncsicsói plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): ”A középkori Nivegy- vagy Nevegy-völgy főhelye. 1269-ben a veszprémi püspök népeként említik. A XVI. sz.-ban Chicho-ként szerepel. A XVIII. sz. elején református telepesekkel éled újjá a falu. Kicsi, de szép templomuk van. Helyükre Bíró püspök svábokat telepít és nekik adja a templomot. 1754-ben plébániát szervez számukra. A plébánia a Balaton-vidék 10 falujának híveit gondozta az 1931-es új plébániák alapításáig. Mai templomuk 1774–78 között épült. Késő barokk, műemléki jellegű, mérete 34x13 m. Titulusa: Szt. Ágoston. Búcsú: aug. 28. Szentségimádás napja: febr. 18. Rózsafüzér napja: jan. 25. Anyakönyvet vezet: 1760-tól. Hívek száma: 337 (350). A plébániaház késő barokk 1799-ből. Műemléki jellegű.

A sűrűn lakott Nivegy-völgy elpusztult falvainak. emlékét templomaik megmaradt romjai őrzik. A Balázstető délnyugati oldalán állnak a Szent Balázs-templom romjai a XII. századból. Románkori, átépítve gótikus stílusban a XIV. században. Műemlék. A Csukréten az Árokfői templomrom. Románkori, XIII. századi, műemléki jellegű. Újabban ezt Szentbereckfalu XIV. századi templomával azonosítják. A falut 1354-ben említik. Plébániájáról 1523-ban olvasunk. A XVI. századi rovásadó összeírásokban legtöbbször Árokfő és Szentbereckfalva együtt szerepel, de emlegetik külön-külön. is. A két település közelsége nem vitatható, bár mély völgy választja el őket egymástól. Templomuk és plébániájuk azonban egy lehetett.”

A török idők alatt református hitre tért lakosság használta a középkori templomot. Tőlük Padányi Biró Márton közel 3.000 forinton megváltotta összes ingatlanjaikat, katolikus lakosságot telepített be, plébánost és tanítót rendelt oda. 1754 júniusában visszafoglalta a „kicsiny, szűk de elegáns” korábbi templomot, megjavíttatta, oltárral és egyéb felszereléssel látta el azt, és Szent Ágoston tiszteletére szentelte. Ez azonban hamarosan kicsinek bizonyult, állapota is nagyon megromlott.

Az új, barokk templom építését 1773-ban már Koller Ignác püspök tervbe vette, de azt csak Bajzáth József püspök fejezte azt be 1777–1780-ban. Építésze a forrásokban „Sümegi mester”-nek nevezett Paul Mojzer, aki püspöki megrendelésére Somogy, Zala és Veszprém megyében több templomot is tervezet. Pfeiffer János kutatásait folytatva Koppány Tibor (építész, műemléki szakember OMF) a balatoncsicsói és szentbékállai hasonló elrendezésű templomokat is az ő munkái közé sorolta. A források Padányi püspök adományai között említenek két, 1755-ben Budán készült, – kisebb Szent Vendelnek és nagyobb Szent Ágostonnak szentelt – harangot, melyek közül utóbbi rossz állapotban, a közelmúltban átalakítva, de máig fennmaradt. (Felfedezéséről a hazai harangok kiváló szakértőjének, Patay Pálnak visszaemlékezése itt olvasható) A templomi felszerelésben 1973-ban Pfeiffer János „szép fehér kazulát” talált, valószínűleg Biró Márton püspök adománya. Valamint feljegyzi még, hogy ugyanott „Szentháromság faszobor, kisebb – nagyobb, Biró Márton Püspöktől, 1756; Szent Mária Magdolna színezett faszobor, 1760 körül (100 cm magas) (Most Veszprémben az Egyházmegyei Gyűjteményben.)”

1783-ban Jankó Ádám – az újjáépített templom plébánosa 1766–1999 között – kérvényezte a püspöknél a régi barokk berendezést felváltó új oltár, szószék, orgona, padok állítását. A templom belső felújítása azonban csak 1913-ban, egységes tervek szerint, 10.000 korona értékben készült el, a hívek jelentős hozzájárulásával. A 20. század eleji felújítás plébánosa: Kasza Vilmos. A kiváló minőségű munkát Homonay Béla oltárkészítő, akkor még szombathelyi mester készítette, aki később Veszprémbe telepedve sikeres vállalkozó lett, az 1920–1930-as években szerte az egyházmegyében sok megrendelést teljesített, az 1929-ban alakult Veszprémi Keresztény Építőmunkások Egyesületének elnöke (egyházi elnök Strausz Antal), aktív közéleti szereplő, a Szent Vince egyesület vezetője, a veszprémi Iparos dalárda elnöke volt.

Az elegáns, jó színvonalú kifestést Josef Rösch szignójával is ellátta. A belső kifestés a hajóban visszafogott elegáns ornamentális díszítmény, a diadalíven Agnus Dei, a szentély lapos kupoláján Angyali üdvözlet, az apszis boltzáradékában angyalok övezte lángoló szív (Ágoston egyik attribútuma) ábrázolása, utóbbiak talán a barokk kifestés megújításai.

Változatlan titulussal új mellékoltárok készültek, az északi oldalon a Szent Kereszt, délen Nepomuki Szent János tiszteletére. A főoltár a szentély teljes szélességét elfoglaló konstrukció, falazott alépítményen templomépületet imitáló kialakítással. Középen aediculában a névadó szent közel életnagyságú reprezentatív szobra áll, Szent Ágoston püspöki ornátusban, lábainál életművére utaló irattal, könyvvel. Kétoldalt, kisebb léptékben, egy-egy reliefen életének másik aspektusát jelenítették meg: a szerzetesi életmódra utaló pusztában balra az egész életében, így megtérésében is meghatározó szerepű édesanyja, Szent Mónika, illetve jobbra ő maga saruban, köpenyben, melyen a kagyló látható, mely a megtérésének jelenetében, a tengervizet kagylóval merő gyermek nyomán vált attribútumává.

A templom héjazatát az 1980-as években javították; nagyarányú felújítására 2010–2014 között került sor, a korábbi oltárt adományozó Scher-család leszármazottja, Scher János kitartó szervezőmunkája révén, aki emlék-kiadványban is megörökítette a templom történetét. Ekkor tetőszerkezet-csere és homlokzat-felújítás történt, a belsőben egyszínű festést kaptak a hajók falai az ablak alatti magasságig. Egy jövőbeli belső felújítás remélhetőleg megőrzi majd a hajóban az igényes 20. század eleji kifestést és feltárja a szentélyben az egyszínű, pergő festésréteg alól az elősejlő, illetve restaurátori szondákban már igazolt barokk falképeket.

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. Ma a templom (M 5142) és a plébániaház (M 5137) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék.

Simon Anna

A korábbi Zala, jelenleg Veszprém vármegyei Csabrendek a veszprémi püspökség sümegi esperesi kerületébe tartozik. A település területén a középkorban több plébánia működött, templomaik maradványai részben fennmaradtak. A mai Szent Lőrinc-plébániatemplom a 18. század második felében késő barokk stílusban épült, tituláris szentjét és néhány liturgikus berendezési tárgyát elődeitől örökölte. Jelentős felújítása 1929-ben volt, értékes műtárgyai e két korszakból valók.

Csabrendek dombon álló mai későbarokk plébániatemploma (Fotó: VFKL, 1950)

Az 1975-ös egyházmegyei névtár („sematizmus”) szerint „Három ősi településből alakult: Rendek (1344-ben Rennek), Al-csab, és Fel-csab vagy Szentistván-csab falukból. Mind a háromnak parochiális temploma volt, a rendeki Szent Lőrinc, a felcsabi Szent István vértanú tiszteletére. A tatárjárás idején mind a három falu templomával együtt elpusztult, de hamar újjáéledtek. 1333-ban már ismerjük papjaikat: Rendeken Rafael, Alcsabon Miklós, Felcsabon Pál. A török idők újra teljes pusztulást hoznak. Csak Rendeken marad némi élet. Sümeg várának közelsége állandó véres harcokat jelent.
A 18. század elején Csabrendek néven éled újjá a három elpusztult település. 1725-ben a rendeki templomot újjáépítik, 1743-ban nagyobbítják. 1785-ben kezdik meg a mai plébániatemplom építését a falu legmagasabb pontján, a régi templom feletti dombtetőn. Az ősi titulus, Szent Lőrinc továbbra is megmaradt, de a csabi templom patrónusának, Szent István vértanúnak képét is elhelyezik a főoltár fölött.
A hívek lelki gondozását a sümegi ferencesek végzik 1686-tól. 1728-ban újjászervezik a plébániát. A dombtetőn álló magányos, nagy templomot sok vihar éri, 1885-ben tűz, 1922-ben villámcsapás, 1948-ban orkán rongálja és pusztítja, legutoljára 1969-ben kapott teljes külső felújítást, 1973-ban belső festést. Műemlék jellegű. [Mérete:] 34 x 10,8m.”

Rendek középkori eredetű plébániatemploma, műemlék, önkormányzati tulajdonban (Fotó: VFKL, 2022)

A 2019-ben megjelent helytörténeti feldolgozásban Miklósi-Sikes Csaba és Balázsik Tamás dolgozta fel részletesen a templomok és a falu történetét. Eszerint a mai Csabrendek területén a középkorban öt templom ált, közülük a sematizmusban ismertetett háromnak ismertek a maradványai. Ezek azonosítását a kiadvány szerzői módosították. Napjainkban közülük a két felszín feletti, valamint a mai plébánia templom országos műemléki védelem alatt áll.
Csab, vagy Fel-Csab temploma épült hamarabb. Az egyhajós, folytatólag félköríves záródású szentéllyel, tégla-kő vegyes falazattal épült, 18–19 m hosszú románkori templomnak ma már nincsenek látható maradványai. (nyilvántartott régészeti lelőhely). Al-Csab, vagy Szent István (-Csab) településnév-változata rejti magában a templom titulusát is. Egyhajós, nyújtott téglány alaprajzú szentéllyel ellátott, 22–25 m, hosszú templomnak jelentős falmaradványai álltak még az 1950-es években. A templom védőszentje Szent István. (Műemléki törzsszáma: 4917.)

A harmadik középkori templom Rendek falué, amely közülük a legnagyobb lélekszámú település volt, a 14. század közepén jelentősebb vásárhely, 1357-ben Zala vármegye közgyűlésének színhelye, a 15. században járási központ. Középkori templomának maradványai a mai templomdomb lábánál találhatók, építésének idejét nem ismerjük. (Műemléki törzsszáma: 4920.) A 18. század első felében kétszer is helyreállították, bővítették, ennek ellenére az 1778-as egyházlátogatás idején főként szentélyét, sekrestyéjét düledező állapotban találják. A boltozott, fazsindellyel fedett kis templomról a 18. század közepén több leírás is készült, melyek fokozatos gazdagításáról tanúskodnak. 1746-ban a főoltára középképén a védőszent Szent Lőrinc, két oldalán Szent István és Szent László, 1765-ben már bővítés eredményeként Szent Péter és Pál faszobrai álltak, az oltár oromzatában a Szentháromságot felváltva Szent István protomártír képe kapott helyet. Újonnan állított oltárán festett Kálvária-ábrázolás volt, mellette Nepomuki Szent János faszobra állt. Néhány évvel később készült Szent Anna festett oltára, festett középképpel, Szent József és Szent Joachim szobrával. Feljegyzik még a sekrestyét, szószéket, keresztelő kutat; volt karzata és orgonája, valamint egy körmeneti Szűz Mária szobor. Azonban a kis templomnak barokk kori alakjában tornya nem volt a, a harangláb a dombon állt.
A templomot két barokk átépítést követően a közbirtokosság istállóként, majd a plébánia szénapajtájaként használta. Napjainkban önkormányzati tulajdonú raktár. A romló állapotú épület belsejében téglaboltozat, falazatváltások, falfülkék árulkodnak átépítéseiről. Barokk vakolatát beázás pusztítja, maradványain még felismerhetők az utolsó tagozatmaradványok. Egykori félköríves szentélye és sekrestyéje már csak régészeti leletként lenne feltárható.

A mai templom barokk és neobarokk elemekből álló főoltára, és részlet szent László népies barokk szobráról, barokk szószéke (Fotó: VKFL, 2022)

A mai nagyméretű, későbarokk plébániatemplom a domb tetején épült 1785–1797 között. (Műemléki törzsszáma: 4924.) Falképeit 1787-ben az idős Laichlénger József veszprémi festő kezdte készíteni. a diadalív festett kronosztikonjában az 1790-es évszám szerepel. Berendezését – oltárokat, padok egy részét, az 1762-es szószéket – a régi templomból hozták át. Főoltárán ma is a korábbi leírásokból ismert, azonban azok mintájára festett ábrázolások találhatók. Az 1918-as leltárban rossz állapotúnak mondott festett oltárképei helyére azonban újak készültek, a Szent Lőrinc-képen a festő szignója is látható: „F. Fischer 1929”, amely Fischer Ferenc sümegi főreál-iskolai rajztanárt jelöli.

A mai templom egyik 1929-es színes üvegablaka az adományozó Bogyay János nevével (Fotó: VKFL, 2022)

Az 1920-as években folyamatos karbantartására, majd 1929-ben átfogó felújítására került sor. Ekkor készültek a színes ornamentális üvegablakok, amelyeken az azokat adományozó földbirtokosok neve olvasható. Több családnak, így a Bogyayaknak máig áll kúriája a településen. A 7 ablakot 1400 pengőért rendelték. Készítőjük egyelőre nem azonosított, az egyetlen szignált ablak modern felújításukra vonatkozik, Palka József kortárs mestert nevezi meg.

X. Stáció, 1929. (Fotó: VKFL, 2022)

Az 1929-es felújítás a berendezés minden darabjára kiterjedt. Ekkor vásárolták a müncheni Fugel festő 14 historizáló stílusú stáció-képét, melyhez a neobarokk keretet csaknem kétszer akkora költséggel helybeli asztalos készítette Pestről kapott tervrajz alapján.

Belső összkép a szentély felé a neobarokk felújítás után (Fotó: VFKL, 1950)

Az új, ma már csak képekről ismert belső kifestés részben követte a barokk előzményt. Források szerint készítője vitéz Kaszaházy Antal zalaegerszegi festő és három segédje volt, a munka három tavaszi hónap alatt (április 15. és július 15. között) lezajlott.

A szentélyboltozat, az egyetlen ma látható korábbi falképpel. (Fotó: VFKL, 2022)

Ma már csak a főszentély boltozatán látható a korábbi kifestések egy részlete: a középkortól fogva helyben tisztelt Szent Lőrinc és Szent István protomártír ábrázolása, mártíromságuk attribútumaival a rostéllyal és kövekkel, valamint kezükben pálmaággal. Felettük felhők angyalokkal kísért dicsőséges Szentháromság fogadja áldozatukat.

A templombelső ma (Fotó: VFKL, 2022)

A 20. századi karbantartások közül kiemelkedik a szentély liturgikus berendezésének megújítása 1968-ban, majd egy év múlva a teljes külső-, belső felújítás. 1973 nyarán az egyszerű belső átfestést Bakos József zalaszentgróti festőmester végezte. 1987-ben felújították a berendezést, a főoltárt a fellelt eredetinek ítélt színek alapján festették a ma látható vajszínre. 2002-ben a templombelsőt újították fel. Ez nem csak a ma látható élénksárga-fehér színezéssel járt, de burkolat- és nyílászárócserével is, valamint a korábbi padok közül is néhány kikerült a templomból. Míg a leltárakból ismert értékes faragott sekrestyebútor két darabja ma már nem található a templomban, a szép és meglehetősen jó állapotú, faragott bibliai jelenetekkel díszített fiókos, fent üvegezett szekrény megvan..

Részlet a Szent Kereszt mellékoltárról (Fotó: VKFL, 2022.)

Egy jövőbeli szakszerű felújítás nemcsak a fedőfestés alatt megőrződött barokk, neobarokk falképek állapotát tisztázhatja, de a jól látható barokk részleteken túl további rejtett értékek felfedezésére is van esély. Erről árulkodik az egyik mellékoltárban felhasznált fatábla, melynek fedőfestése alól egy festett lovas alak tűnik elő. Ennek korát, pontos ábrázolási témáját, hovatartozását csak restaurátori kutatás tisztázhatná.

Simon Anna

A templom a várból (Fotó: VFKL, archív)

A cseszneki vár alatti településnek a középkorban nem volt önálló temploma, a lakosság a Garaiak várának kápolnájába járt istentiszteletre. Az erősséget a 17. század közepétől az Eszterházy család birtokolta. A várkápolna helyét a Pamer Nóra által 1969-ben megkezdett ásatás után László Csaba és Rácz Miklós régészeti és műemléki kutatásai (1971, 2006) tisztázták. A feltárt falmaradványokat a 18. századi várábrázolásokkal, írott forrásokkal és térképi ábrázolásokkal egybevetve az újkori várkápolna az alsó vár délkeleti sarkában lévő kétszakaszos, boltozott épületmaradvánnyal azonosítható. Északi oldalához emelt szintű helyiség, talán oratórium csatlakozott, előtte fedett lépcső indulhatott a felső várba.
Egy 17. század végi leltár a kápolnában oltárt és réz gyertyatartókat ír le. Az 1710-es években a birtokos, Eszterházy Ferenc nagyobb építkezést hajtott végre a várban, s egyúttal a kápolnát is megújította. Ezt követően egy 1747-es forrás az újonnan épült részek mellett a kápolnát is leírja; eszerint az még a Garaiak idejéből való, a (felső) vár kapuja mellett található, Szűz Mária születésének titulusát viseli, és nagyobb repedés mutatkozik rajta.

Bakonyszentkirály birtoktérképe a vár ábrázolásával, 1779 (László–Rácz, 2013. nyomán)

Miután a várkápolna az 1770-es években használhatatlanná vált, a mai templom közelében Nepomuki Szent János tiszteletére építettek egy kis kápolnát, de 1782-ben ezt is be kellett zárni életveszélyes állapota miatt.
Az új, ma is álló templom építését 1805-ben kezdték meg, de a kedvezőtlen körülmények és pénzhiány miatt ekkor csak két öl magasságig épültek fel falai. Mellette fa harangláb állt, benne két harang. 1820-ban a hívek Kurbély György püspökhöz fordultak, hogy segítse a templomépítkezést, de még abban az évben saját költségen megépítették a tornyot a megkezdett templom elé. A templom végül 1850-re készült el teljesen.

A cseszneki Kisboldogasszony-templom főhomlokzata (Fotó: VFKL, 2023)

A templom egy magaslaton, hatalmas hársfák övezte kertben áll. Országosan védett műemlék, nyilvántartási száma: 5632. Egyhajós, homlokzatsíkja elé ugró toronnyal, nyújtott szentélye félköríves záródású, északon sekrestye csatlakozik hozzá. Bejárata a torony homlokzatán nyílik: kőkeretes nyílásban kétszárnyú faragott ajtó 19. századi faragott díszítéssel. A két boltszakaszos hajót és a szentélyt mindkét oldalfalon nagy méretű ablakok világítják meg.
Korábbi díszítőfestését 1933-ban Homoray Béla veszprémi egyházművész festette újra. Ezt ma két színre színezett festés fedi. A 19. századi berendezésből a fa szószék és a méhsejtkiosztású kőlapos burkolat maradt meg. Az oldalfalakon a stációk a 19. század végéről valók. Szobordíszes főoltára újabb.

Templombelső (Fotó: VFKL, 2023)

Levéltári iratok 1937-ben még jó állapotúnak írják a templomot; 1948-ban külső felújítás történt, s bár nyílászáróit jónak mondták, 1958-ban Vándor Ferenc egyházmegyei főépítész terveket készített új ajtókhoz és ablakokhoz.
1972-ben feljegyezték, hogy statikailag veszélyes állapotban van a templom, falai megsüllyedtek. Az épületet Oross István plébános (1966–1999) kívül-belül tataroztatta. Legutóbb pedig 2006–2009 között újították fel a hívek adományaiból és munkájával a tetőszerkezetet, illetve a homlokzatot, azonban a templom statikai repedései ismét jelentkeztek.

A Mária születése-oltárkép (Fotó: VFKL, 2023)

A Szeplőtelen Szűz születését ábrázoló nagy méretű olaj oltárkép a diadalív déli oldalán található egyszerű mellékoltárasztal felett, félköríves keretben. Írott források szerint a templom padlásán találtak egy kvalitásos, Szűz Mária születését ábrázoló barokk táblaképet, amely a várkápolnából származott. A köztudatban úgy él, hogy ez azonos a ma itt látható oltárképpel, utóbbi azonban 19. századi olajkép. Az ábrázolás ikonográfiája érdekes részleteket mutat, de kvalitása nem kiemelkedő, feltételezhetően korábban a templom főoltárának része volt.
A képet 2000-ben restaurálták. Alsó regiszterében az előtérben két szolgáló mutatja be a csecsemőt, jobbra a háttérben Szent Anna a szülőágyon egy további szolgálóleánnyal, balra az apa, Szent Joachim felfelé tekint a kép felső regiszterében puttók közt felhőn ülő, kezében talán liliomot tartó Szent Gábriel arkangyal felé.

A templom harangjai: előtérben a 15. századi kisebb, mögötte a 20. századi harang és utóbbi részlete (Fotó: VFKL, 2023)

Rómer Flóris győri bencés tanár, nagyváradi prépost-kanonok, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a magyar művészettörténet-írást és archeológiát megteremtő nagy triász egyike – 1861-ben bakonyi topográfiai feljegyzéseiben két cseszneki harangot írt le. A kisebb, gótikus harang valószínűleg a várból származott. A másik felirata: „Joseph Eisenberger goss mich in Raab 1762 refusa, Maria Beratoi, hilf got” – ez alapján tehát Győrben öntötték 1762-ben.
A gótikus harang ma is megvan, a Dunántúl egyik, ha nem a legrégebbi megmaradt harangja. 75 font súlyú, gót betűs felirata: „Hilf Gott Maria beratoi” („Isten segíts, Mária adj tanácsot”). A várból 1792-ben lehozott harangot előbb a faluban haranglábra helyezték, majd 1826-ban került az új templom tornyába (egy másik hagyomány szerint Veimpusztán egy régi épület romjai között találták).
A Rómer által leírt nagyharang elpusztult, helyette készült a mai nagyobb harang: magyar nyelvű felirata szerint a cseszneki hívek készíttették a „nagy háború” után, Nagyboldogasszony szent évében, tehát 1947-ben. Harangpalástján nemcsak a felirat olvasható, de koszorúba foglalt puttófejek között a felhőkön álló, sugárkoszorúban megjelenő Szűz Mária domborműves alakja is többször szerepel.

Felhasznált források:

• VFKL Canonica Visitatio-k, építészeti iratok
• Rómer Flóris jegyzőkönyvek (XLVI. cs. 18.)
• Pfeiffer János, kanonok, főegyházmegyei levéltáros-történész, kéziratos jegyzetek
• Koppány Tibor, építész-építészettörténész (OMF) kéziratos jegyzetek

Felhasznált irodalom:

• László Csaba – Rácz Miklós: A cseszneki vár az Eszterházy család birtoklása idején. In: Márkusné Vörös Hajnalka (szerk.): Az Esterházy család cseszneki ága. Források és tanulmányok az Esterházy család cseszneki ágának történetéről I. Veszprém, 2013. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 28.) 45–58.
• Rácz Miklós: A cseszneki vár építéstörténete – Épületrégészet és számítógépes modellezés. Budapest, 2017.

Simon Anna

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A felsőörsi Bűnbánó Szent Mária Magdolnának szentelt egykori prépostsági templom az egyik legkorábbi egyházmegyei templom.

A felsőörsi plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): „Középkori plébánia. A lelkipásztorkodással összekötött Bűnbánó Mária Magdolna prépostságot az Őrsi család (a Batthyányak őse) a XII. sz. második felében alapította. A régi (XI. sz.) kis templom helyén felépítette a mai háromhajós román stílusú prépostsági templomot. A Szt. Mihály oltárt Bertalan (1226–1244) veszprémi püspök szentelte fel. Az első ismert prépost Ladomér (1248–1249). A prépostok legtöbbször a veszprémi káptalan tagjai is voltak. Közülük említésre méltó: Darányi Jakab mester Korvin János herceg kancellárja, Statileo János (1513–1525) az 1515. évi veszprémi zsinat elnöke, később erdélyi püspök, Rezi Gál (1547–1552), akit a törökök 1552-ben Veszprémben lefejeztek. A prépostok mellett működő papokról (kanonokok) is sokszor történik említés. A XVI. században a templom leégett. A prépostság 1630-tól 1736-ig protestáns kézen volt. Padányi Bíró Márton prépost (1729–1745) az összes préposti javakat visszaszerezte. A templomot (1736–1737) barokk stílusban restauráltatta és értékes barokk berendezéssel szerelte fel. A helyreállítást az O.M.F. végezte 1962–1975 között. Méretei: 27.25 x 14,50 m. Búcsú: júl. 22. Szentségimádás napja: febr. 12., Rózsafüzér napja: nov. 14. Anyakönyv: 1738-tól. Hívek száma: 780 (979). A préposti kúriát Padányi Biró Márton építtette. A felsőörsi határban feküdt a középkorban „Pesze” (Peszej) község, melynek Szent Kozma és Damján vértanúk tiszteletére szentelt temploma a XV. sz. végén a faluval együtt elpusztult.”

Templombelső, átnézeti kép (Fotó: Simon Anna)

Szent Mihály a keresztény hagyományban a hét arkangyal egyike, a mennyei seregek fővezére, a Paradicsom őrzője, a gonosz felett győzedelmeskedő harcos. Tisztelete a középkor korai szakaszától igen elterjedt mind a keleti (bizánci), mind a nyugati egyházban. A római katolikus egyház és Vatikán városállam védőszentje. A fiatal magyar egyházban a tíz szentistváni alapítású egyházmegye közül két korai székesegyházának, a veszprémi és a gyulafehérvári főtemplomnak is védőszentje.

Szent Mihály a középkori művészetben sokszor mint a lelkek mérlegelője látható, az Utolsó ítélet kompozíció részeként vagy önállóan. Gyakran ábrázolták kezében lándzsával vagy karddal, sárkányon, vagy a sátánon taposva, a késő középkortól azzal heves küzdelemben, a magyar művészetben helyi sajátosságként a gonoszt esetenként török katona alakjában megjelenítve. A középkorban a gonosz legyőzőjeként, templomok őrzőjeként gyakran fordul elő a bejárat közelében, illetve ezen a gondolatkörön alapul egy Karoling kori eredetű épülettípus, melyre jellemző a templom nyugati részének elrendezése, ahol toronypár között a földszinti előcsarnok felett, a templom terére nyíló karzaton kap helyet Szent Mihály oltára, illetve felette egy harmadik szint, s mindennek liturgikus szerepe van. Ennek, az ún. Westwerk típusnak sajátos, későbbi hazai fejleménye ragadható meg románkori nemzetségi alapítású templomokban, ezek egyik legjobban megismerhető példája a éppen a felsőörsi templomban található.

A település történeti központjában kiemelkedő sziklafelszínen, szabadon áll a keletelt, homlokzati tornyos templom. Középkori, 13. századi eredetű templom kimagasló és egyedülálló művészettörténeti értéket képvisel a magyarországi emlékek között. Korai kegyúri templom, szokatlan elrendezéssel (kétszintes oldalterek, toronyalji temetkezési hely, karzat-kápolna), kvalitásos építészeti részletekkel (kváderfalazat, homlokzati szerkesztési rendszer), kőfaragványokkal (bélletes kapu, nyíláskeretelések, fogrovatos párkány).

A 16. században a Batthyányak kegyurasága alatt álló templom romossá vált. A Padányi Biró Márton által végeztetett 18. századi barokk felújítás jellegzetessége, hogy a lehetőségekhez mérten középkori jellegét és részleteit megtartották, tagozatait esetenként vissza is építették, a bélletes kapu jellegét megőrizték, a belső tér szerkezetét megtartva egységes barokk tagozatokkal öltöztették fel. Máig nagyjából ebben a formájában maradt fenn. Építéstörténetéről összefoglaló itt olvasható.

A barokk enteriőrben két címer, a 18. századi újjáépítés kegyurainak a Batthyány-családé a diadalíven, az építtető püspök Padányi Biró Mártoné a szószéken látható.

A templom mellett működő, Mária Magdolnáról nevezett világi prépostság (társaskáptalan) alapításáról nem ismerünk középkori forrást, alapítása a 12. század végére, a 13. század elejére tehető. A kis létszámú társaskáptalan tagjai, elsősorban elöljáróik, a mindenkori prépostok rangos tagjai a veszprémi székeskáptalannak: a kanonoki testület négy prépostja közül az egyik a felsőörsi volt (a testületet vezető nagyprépost, a veszprémi Mindenszentek társaskáptalan élén álló ún. kisprépost és a hántai prépost mellett). A prépostság kegyurai a prépostság a nemzetség felsőörsi ága. A templom első említése adja tudtunkra, hogy az alapító „Örsi Miske ispán felesége, Osli Margit úrnő az Örsi Mária Magdolna egyház Szent Mihály oltárát Bertalan veszprémi püspökkel (1226–1244) felszentelteti, és ez alkalommal Buhna nevű szolgálót az örsi egyháznak adományozza.”

A helyreállított templom a préposti ház kertjéből nézve, 1965 körül (Fotó: VFL)

A templom 1943-ban megkezdett kutatása a világháború miatt megszakadt. A folytatásra az 1960-as években került sor, Gergelyffy Andrást hamarosan Tóth Sándor követte, aki a templombelsőben több helyen és a kapu előtt régészeti feltárást végzett, valamint megfigyelést a korábban már megbontott vakolatú homlokzatokon, illetve falkutatást néhány ponton a belsőben a barokk köpenyezés bontásával.

Bebizonyosodott, hogy a fennálló épület legkorábban elkészült része az eredetileg szabadon állónak tervezett homlokzati torony, amelyet egy korábbi kisebb templom elé épített a kegyúr, s földszintjén temetkezési helyet alakított ki. A karzat déli és nyugati falán feltárt nyomok egy keskenyebb alapterületű, köztes szinten kialakított kápolna és a hozzá vezető lépcső elvi rekonstrukcióját tették lehetővé. Kivételesen szerencsés helyzet, hogy írott forrás támasztja alá a kápolna létét, amelyben egykor Szent Mihály oltára állt, a toronyaljban alatta kialakított alapítói sír felett. Az Erdei Ferenc (OMF) tervei szerint készült felújításban a kutatási eredmények logikus, értelmező és esztétikus rendszerben jelennek meg. A kutatótól és tervezőtől a munkák végeztével, 1966-ban megjelent kismonográfia máig alapvető összefoglalója az építéstörténetnek.

Tóth Sándor rekonstrukciós rajza és fotó

A prépostságot 1948-ban felszámolták, a templom plébániatemplomként működött tovább. Utolsó plébánosa Körmendy József (1961–1991, elhunyt: 2005) volt. Róla következő bejegyzésünkben emlékezünk meg részletesen. Szolgálati ideje kezdetén és részben ösztönzésére került sor a templom és a préposti ház felújítására. Az évek során szinte baráti viszony alakult ki a plébános, illetve a fiatal kutató és a tervező között egyaránt, ahogy erről fennmaradt levelezéstöredékek tanúskodnak. A kutatás iránt élénk figyelemmel fordult, az arról vezetett naplója a közelmúltban kiadásra került, és szemléletesen egészíti ki Tóth Sándor tanulmányait.

Dr. Körmendy József: Adalékok a felsőörsi Árpád-kori prépostsági templom kutatásának történetéhez. Naplójegyzetek. Tanulmányok Koppány Tibor 70. születésnapjára. Szerk.: Bardoly István – László Csaba. Budapest, 1998.
Tóth Sándor: Felsőörs késő román templomtornya. Művészet 1980.
Tóth Sándor: A felsőörsi préposti templom nyugati kapuja. Műemlékvédelmi Szemle 2000.

A felsőörsi templom románkori kapuja barokk kiegészítésekkel feltárás közben, 1962–1965. (Restaurátor: Szakál Ernő OMF)

A templom (M 5491), a volt préposti ház (M 5490) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék.

Dr. Körmendy József: Tanulmányok Koppány Tibor 70. születésnapjára. Szerk.: Bardoly István – László Csaba. Budapest, 1998. Tóth Sándor: Művészet 1980. Tóth Sándor: Műemlékvédelmi Szemle 2000.

A felsőörsi templom románkori kapuja barokk kiegészítésekkel feltárás közben, 1962–1965. (Restaurátor: Szakál Ernő OMF)

Simon Anna

Köveskál a Káli-medence keleti részén fekszik, Veszprém megye tapolcai járásában; az 1950. évi megyerendezés előtt Zala megyéhez tartozott. A település papját írott források először 1327-ben említették. 1550-ben plébániája már nem létezett. Középkori eredetű, Szent Vid és Modesztusz tiszteletére szentelt temploma a 18. század közepe tájára már összedőlt, de korabeli leírása szerint romjai is elárulták, milyen szép lehetett egykor. 1760-ban a hívek kisebb oratóriumot építettek, melyet már a Feltámadásnak szenteltek. A mai templom 1795-ben épült. A plébániát azonban ekkor még nem állították helyre, Szentbékálla filiájaként működött egészen 1944-ig. A templomkert kapupillérein, illetve a torony homlokzatán négy románkori vörös homokkő faragványt helyeztek el. Feltételezik, hogy az itteni középkori templom maradványai.

A barokk templom egyhajós, homlokzati toronnyal, keskenyebb, egyenes záródású szentéllyel, és sekrestyével épült. Főoltárát Krisztus mennybemenetelének szentelték, falképeit id. Franz Xaver Bucher (Bücher, 1748 k.–1811), a Bajzáth József veszprémi püspök (1777–1802) és köre számára a 18. század végén sokat dolgozó mester festette.

A szentély hátfalán, a mai főoltár takarásában rejtőzik az eredeti „főoltárkép”, festett architektonikus keretben a Mennybemenetel képe, azaz adoráló angyalok közt a fénytől övezett, égbe emelkedő dicsőséges Krisztus alakja található. A barokk oltárépítmény illuzionisztikusan festett képe kétoldalt egy-egy fülkét mutat, benne az ifjú Szent Imre herceg, illetve tanítója, Szent Gellért püspök szoborszerű, álló alakjával, attribútumaikkal, a szüzesség liliomával, illetve püspöki tiarában az oltári szentségre utaló kehellyel-ostyával, illetve a mártíromság keresztjével.

A kompozíció szerves folytatása a szentély lapos kupoláján megfestett „hiányos” Szentháromság: a Szentlélek galambja alatt jobbra az atya ülő alakja, világgömbbel és hatalmát szimbolizáló jogarral, balra felhőkre terített bíbor leplen, üres trón bíborszín párnával a feltámadó Krisztusra vár, akire az atya tekintete és kézmozdulata is mutat. (A kompozíció, az alakok több részlete rokonságot mutat a Somogy megyei Zics templomának szintén Buchertől származó falképével.)

A szentély déli oldalfalán ablak alatti tondóban Szent Péter mellképe, vele szemközt a sekrestyeajtó és – szokatlan módon – egy hasonló kialakítású, szintén onnan nyíló ablak és díszes faragott oromzatukat imitáló festés felett a falmezőt kitöltő, félköríves festett keretben Szent István király apoteózisa látható. Ősz szakállú, áttetsző fehér nimbusszal ábrázolt idős alak fehér-arany-kék színű magyaros ruhában, felhők felett, fél térdre ereszkedve jelenik meg, tekintetét az oltár irányában az égre emeli, nyitott tenyerű jobbját az ég, balját a föld felé tartja, széttárt karjaival mintegy közvetítőként a két szféra közt. Lábai előtt két puttó aranybojtos-bíborszín párnán a koronázási ékszereket, a keresztény magyar királyság jelvényeit: jól felismerhetően a szent koronát (az 1790 után elterjedt valósághű ábrázoláshoz közelebb álló alakban), illetve az országalmát és a jogart emeli felé. Az allegorikus ábrázolás képi elemeiben ugyan kapcsolódik a „korona felajánlás” ikonográfiájához, de a köveskáli falkép jelentése a Szent István-legendán alapuló képtípustól különbözik, jelentését kiegészíti még az első magyar király pandantjaként az egyház első apostolának, Szent Péternek megidézése, valamint a szentély főképét, a mennybemenetelt kísérő Szent Imre és Szent Gellért ábrázolása. Az összetett ikonográfiai program a keresztény magyar királyságot és az annak megteremtőjeként ábrázolt István királyt üdvtörténet kontextusban mutatja be.

A templomot 1900-ban felújították, mai főoltárát és új belső kifestést Heckenast János szombathelyi templomdíszítő készítette. A festett faoltár felépítése és ikonográfiája is illeszkedik a barokk szentélybelsőhöz, a kitakart részeket, az angyaloktól kísért mennybe emelkedő Krisztus ábrázolását az oltár középrészén megismétli, az első szent királyunkhoz kapcsolódó alakok sorát az oltárépítmény oldalán konzolokra helyezett Szent László király és könyvre helyezett nyitott koronával és kettős kereszttel ábrázolt szent Imre herceg szobrával egészíti ki. Maga az oltárépítmény a festett barokk architektúra rendszeréhez alkalmazkodik, a festett párkány és oromzat folytatásában jelenik meg a hátfal előtt.

Simon Anna

Új sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban meglévő fényképek, illetve az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés segítségével.

A fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Az elsőként ismertetett magyarpolányi templom apropóját a „polányi passió” adja, vagyis a pünkösd ünnepéhez kapcsolódó, lassan három évtizedes múltra tekintő, középkori passiójátékokat felidéző előadás.

Plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): „III. Béla idejében Polkmár a bakonybéli apátságnak adományozza. Az apátság tulajdona 1543-ig. A török alatt elpusztult. A régi egyház romjai Szent Mór tiszteletére szentelve, az új templom építésekor, 1763-ban még láthatók Németpolány határában egy hegyen. — 1696-ban a zirci apátság birtoka. Előtte Kislődhöz tartozott. Az apátság 1761-ben újjászervezi a plébániát. Felépül az új templom 1763–73 és a plébániaház 1765-ben. Mindkettő műemlékjellegű. A templom titulusa Szent László, mérete 32,6 x 9,8 m. Barokk. Főoltára és két mellékoltára copf stílusban a vidéki késő barokk legszebb emlékei közé tartozik. 1968–71-ben külső felújítást kapott. Búcsú: jún. 27., szept. 15. Szentségimádás napja: jan. 8. Rózsafüzéres nap: szept. 12. Anyakönyv: 1761-től. Hívek száma: 1623 (1634).

A templom északi szomszédságában emelkedő dombon található a Kálvária szoborcsoportozata közel életnagyságú szobrokkal, öt stációdal. A sváb Listner testvérek alkotása, 1780. Műemlékjellegű. A hegycsúcson kálvária kápolna áll a Fájdalmas Szűz tiszteletére. Építője Wéber zirci kőműves, 1910-ben. Mérete 16x6 m. Neogót.”

A 2015-ös egyházmegyei névtárhoz készült fénykép a plébániatemplomról és a kálvária-kápolnáról

További fényképek elérhetők épülő e-sematizmus adatbázisunkban itt, illetve a kálváriakápolnáról itt. Az oldalon a plébánia egykori lelkipásztorairól is található egy-egy, adatlap.

Karlinszky Balázs

Az 1975-ös egyházmegyei névtárban a mai Nagyvázsonyról ezt olvashatjuk: „1333-ban papját, Jánost, 1425-ben Szentháromság és Mindenszentek tiszteletére emelt templomát említik. 1472-ben Kinizsi Pál kapja Vásonkő várát Mátyás királytól, aki 1483-ban a vár közelében pálos kolostort alapít Szent Mihály tiszteletére. 1560-táján a török közeledtére elmenekültek a szerzetesek. (A kolostor nem települt újra, ma romjai láthatók a település határában. A plébánia is megszűnt. A török időkben a várurak, és később a protestáns hitre tért várőrség a várbeli kápolnát használta.) 1726-ban szervezték újjá a plébániát, 12 falu ellátására.”
A település északkeleti szélén, enyhe magaslaton áll az egyhajós, támpilléres, homlokzati tornyos plébánia templom, bejárata a nyugati főhomlokzaton szobordíszes kapu alatt nyílik. Nyolcszög három oldalával záródó szentélyű, déli oldalához kis oratórium csatlakozott, északi oldalán újabb sekrestye áll, de a szentélyből nyíló bejáratának kőkerete késő gótikus, pálcatagos. Az egyenlő szélességű, két-két szakaszos szentély és hajó gótikus hálóboltozattal fedett, déli falán két-két karcsú, halhólyagos mérműves ablak nyílik. A hajóban kiterjedt középkori, 15. századi falfestést tártak fel az alsó falszakaszon függönyminta-motívummal.
A meglehetős épségben megmaradt gótikus templomra már a 19. század második felének „régiségbúvárai” is felfigyeltek, Ipolyi Arnold csallóközi anyaggyűjtésére reagálva Rómer Flóris a maga bakonyi, balaton-felvidéki bejárásainak eredményéről levélben számol be barátjának: a középkori emlékek, templomromok felsorolásában lelkesülten sorolja „a Vásonyi gót templom, és a vár, és paulinus egyház maradványi!”-t. Könyöki József a MOB (a magyarországi műemlékvédelem első intézménye) felkérésére 1885-ben jelentést és felmérési rajzokat készített a templomról.

1960–61-ben a veszprémi múzeum igazgatója, Éri István végzett régészeti kutatást, amelynek eredményeképp kiderült, hogy az írott forrásokból ismert Kinizsi-féle építkezés valójában egy átalakítás volt. Ugyanis ekkor a korábbi, 1400 táján épült templomot bővítették: a hajó ma is magában foglalja a korábbi körítőfalakat, a kisebb szentélyt azonban a hajóval azonos szélességűre bővítve újonnan építették, az előzmény maradványait használták fel a padló alá süllyesztett kisebb sírbolthoz. A torony eredetileg a homlokzat teljes szélességében épült, alsó szakasza ma is fennáll, ahogy ezt a karzaton látható két középkori ablaknyílás is mutatja. A templomot temető vette körül, területét kerítésfal övezte. A Kinizsi-féle késő gótikus építkezést a karzataljban másodlagos befalazásban látható, az 1481-es évszámot viselő faragott kő datálja.

A 18. század első harmadában több írott forrás is elhanyagoltnak, összeomló-félben lévőnek írja le a templomot. A 18. század közepén állította helyre a település birtokosa, egyben a plébánia templom kegyura, Zichy IV. János (1710–1764) császári királyi kamarás és első neje, Széchenyi Katalin. Az építkezés 1742-ben kezdődött és több éven át elhúzódott. 1746-ban Zichy János Padányihoz címzett levelében még úgy írt, hogy az általa épített kis kápolna még nem készült el teljesen. Oltárait a canonica visitatio 1747-ben már leírja, de aranyozásuk még nem készült el. A templomot valószínűleg Padányi Biró Márton szentelte fel. A keresztelő medence 1778-ban készült el.

Koppány Tibor kutatásai szerint (1993) az építési munkákat várpalotai kőművesek és kőfaragók végezték, a szobrok kőanyaga bántai mészkő – mint oly sok helyen a korszak püspöki és más rangos építkezésein az egyházmegyében. A kőszobrokat nagy valószínűséggel a Várpalotán működött Thomas Walch faragta. Koppány említett még a szobrok felett faragott kettős családi címert, amely ma nem látható.

A Zichy-féle 18. század közepi építkezés idején épült a torony felső része, a templombelsőt újravakolták, s új barokk berendezéssel szerelték fel. Ma is meglévő, fából gazdagon faragott főoltárának, két mellékoltárának és szószékének mestere az a Franz Joseph Schmidt szobrász volt, akinek tervei alapján Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére Veszprémben a 1747-ben kálvária stációinak szobrait, 1749-ben a Szentháromság emléket faragták.

A templom gótikus részletei mellett figyelemre méltók a barokk berendezési tárgyak is. Az 1959-től meginduló helyreállítás előtt a templom körüli feltöltődés, a csapadékvízelvezetés hiányosságai okozta talajnedvesség, valamint a használaton kívül álló templom és szellőztetésének hiánya miatt a barokk faberendezés igen rossz állapotba került. „Megmentése és állagbiztosítása már csak nagyon gondos munkával történhetett meg. Az összes tartószerkezeteket át kellett vizsgálni és részben cserélni, az oltárokat szétszedni és megtámadott rovarvágott farészeket tömíteni kellett alulról lukra haladva. Visszaállításukkor az oltárokat az oldalfalaktól 10 cm-es légréssel helyeztük el. A faszobrász: Feleki Ottó, asztalosmester: Csombó József).”

A főoltáron a szobrokkal kísért középső rész szintén szobrászati alkotás: az oltárszekrényben Szent István és Szent Imre felajánlja a koronát a felettük angyalok közt megjelenő Szűz Máriának. A tervrajz szerint kétoldalt egy-egy lovagkirály alakja lett volna, az oltár mellett a rekesztő ajtaja felett egy-egy lovas szent: Szent Márton és Szent György. Az oromzatban a donátor Zichy János és neje, Széchenyi Katalin címere felett a Szentháromság és kétoldalt a párkányzaton egy-egy püspök szent. Az oltár mai állapotában a püspökszentek lent, a középrész mellett állnak, az oromzat szobor nélküli, a hiányzó lovas szentekről nincs adat, a Múzeum adattárában azonban van két fénykép, amely 2 lovagkirály csonka faszobrát ábrázolja, esetleg az oltár egykori részletei.

A két püspökszentet szokás Szent Gellérttel, illetve Szent Adalberttel azonosítani. A szobrokon különösebb attribútum nem bizonyítja ezt, de a főjelenet, illetve az Árpád-házi keresztény gyökerekhez fűződő történelmi kapcsolat folytán joggal gondolhatjuk, hogy őket ábrázolták a 18. századi főoltáron. Az orgona 1824-ből való, értékesek még 19. századi céhzászlói.
A helyreállítás tervezője Sedlmayr János (OMF) volt, a helyreállítás során törekedtek a műemlék épület középkori és barokk jellegének együttes bemutatására. Jelenleg ásatást folytat a templom körül a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, melynek célja Kinizsi Pál és társának földi maradványainak kalandos történetét régészeti adatokkal megvilágítani.
A templom ma nem áll rendszeres plébániai használatban, augusztus 20-i búcsúja és egyes ünnepélyes alkalmakkor látogatható.

Simon Anna

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével. A most ismertetett Zala megyei Nemesapáti templom, titulusa Szent Miklós, ünnepe december 6.

A 4. századi kis-ázisai, myrai püspök szent életű szülők gyermekeként született. Életét csodák sora kísérte. Közülük a legismertebb, napjainkra is kiható, a Mikulás-napi szokásokat megalapozó szerint egy elszegényedett nemes ember, mivel nem tudott hozományt adni három lányával, így tisztességtelen életre akarta kényszeríteni őket. Miklós püspök titokban kendőbe csomagolt aranyat dobott be házuk nyitott ablakán kétszer, a harmadik alkalommal, mivel az ablakok zárva voltak, a kéményen át juttatta be adományát, így a legfiatalabb leány is férjhez tudott menni. Innen ered, hogy Miklós ünnepének vigíliáján, azaz december 5-én este, vagy december 6-án reggel, a gyermekek ablakba tett cipőjébe ajándékokat hoz, hagyományosan diót, almát, aszalt gyümölcsöt.
Kultusza a keleti egyházban igen erős, nyugaton ereklyéinek 1087-ben a dél-itáliai Bariba szállítása óta terjedt el. Védőszentje a gyermekeknek, családoknak, raboknak, kereskedőknek és egy sor mesterségnek.

(Fotó: VFL e-sematizmus)

Történet (1975-ös sematizmus szerint): "A plébánia a XIV. században már fennállt. Papjai nevét 1550-ből és 1554-ből ismerjük. A török időkben a falu úgy, ahogy fennmaradt; a plébánia azonban elpusztult. Újjászervezték 1710 körül, miután egy ideig licenciátusok végezték a hívek lelki gondozását. Középkori templomának és az 1753-ban épült jelenlegi templomának titulusa egyaránt Szent Miklós. Mérete: 25,5x12 m. Barokk, Műemlék. Búcsú: dec. 6., ápr. 1., okt. 2. Rózsafüzér napja: jan. 28. Anyakönyv: 1723-tól. Hívek száma: 722 (734). "

A dombon álló templom és szemközt régi, egyemeletes, háromtengelyes magtár. Fotó: Képeslap részlete.

A templom a falu szélén, dombon áll, keletelt. Egyhajós, poligonális szentélyzáródású szentéllyel, északi oldalán sekrestyével, a templom homlokzata elé lépő toronnyal. Barokk kori belső terei és tagolt szép arányú toronysisak, a barokk berendezésből fennmaradt főoltár az 1770-es években készült, szószéke 1816. A templom homlokzattagolása, csúcsíves ablakformái a újkori felújításból származnak. A berendezés nagyrészt 19–20. század eleji, az 1980-as évekbeli felújítás során kapta színes üvegablakait és falképeit.

(Fotó: VFL e-sematizmus)

Története: a 15. században többször, s még 1550-ben is említik papjait. A török időkben pusztul, 1554-ben szentségek, tető és temető nélkülinek írják le. Középkori temploma írott források szerint kis méretű, dombon álló, kerített temető vette körül, kőből falazott, tornyos volt, szentélye a nyolcszög három oldalával záródó csúcsíves ablakokkal, sekrestye nélkül. 1726-ban újonnan restauráltnak mondják, ekkor főoltára tabernákulumos, de 1752-ben ismét rongált állapotú. Barokk kori újjáépítése Padányi Biró Márton támogatásával történik meg.

A hajó részlete a diadalívvel és a főszentély. (Fotó: képeslap, közölve a település honlapján)

Levéltári forrás a barokk kori újjáépítésre: a püspöki protokollumok közt található az az irat, amelyben Nemesapáti hívei Padányi Biró Márton püspökhöz a templom bővítése ügyében fordulnak. Több mint egy oldalas tisztelgés és a kérés felvezetését követően „Nemes Apáti possessorok, kik közül én is az egyike vagyok, ott lakó szabados lakosokkal együtt lévén, s a templomok megnagyobbításárúl tanácskozván...” előadják, hogy „Minémű templomocskánk vagyon, olly kicsiny, hogy annak széli csak 2 eöl, s hossza valamivel ha több négynél, s magunk is, ugyan 3 helyen lakván alkalmas számot teszünk, de a külső járásbúl, melly mostan hozzánk tartozó nyolcz népes falu, annyi nép közönségessen és alkalmatlan idően is az isteni szolgálatokra, annyival inkább nagyobb ünnepeken, s jó időben szokott összve gyűlni, hogy negyed, ötöd, sokszor tized része alig fér a templomban...”
Ezért „...föltettük magunkban, hogy új, s hogy mostani számunkhoz képest teresebb Szent egyházat építünk (...) helységünk patrónusának Szent Miklós püspöknek, kinek titulusa alatt vagyon az mostani is, tiszteletére mindjárt az temető helyünk mellett, nagyobb és rangosabb templomnak építéséhez a jövő tavasszal el kívánnánk kezdeni.”
Kérik az elhunyt plébánosuk hagyatékát átengedni a templomépítésre, valamint felhasználni a régi templom bontásából származó anyagot.
Padányi Biró Márton püspök az új templom építését a kérésnek megfelelően 1750. december 19-én engedélyezte.

Részlet a Padányi Biró Mártonhoz intézett kérvényből (VFL, Prot. Epp. VI. 402.)

1753–1754 között került sor a felújításra, ekkor alakítják ki barokk boltozott belsőt – a hajóban fiókos donga, a belül íves szentélyzáradékban negyedkupola –, a déli homlokzaton – feltehetően a középkori bejárat megújításával –, illetve a sekrestye keleti homlokzatán barokk kőkeretes bejárat készült. 1775-ben a tornyot súlyos villámcsapás érte, felújítása a közbirtokosság, mint kegyúr adományaiból történt. Az 1778-ig elkészült barokk berendezése a ma is álló Szent Miklós-főoltár, illetve Szűz Mária- és Krisztus szenvedése mellékoltárok, ezek helyén ma 20. század eleji művek állnak.

Összkép a szentélyről a barokk Szent Miklós oltárral (Fotó: VFL e-sematizmus)

A nagyszabású architektonikus Szent Miklós-főoltár elfoglalja a szentélyzáradékot. Magas lábazati rész felett oszloppárral közrefogott szoborfülkés középrész, gazdagon tagolt koronázópárkány felett reliefdíszes, térben tört volutákkal kísért oromzat zárja. A menza mögött elhelyezett tabernákulumot közreveszi az oltárépítmény előrenyúló alsó szakasza: a széleken kissé alacsonyabban, - az oltár mögé vezető nyílás felett – önálló lábazaton 1-1, az oltárfelépítmény oszlopai előtt kissé magasabb szinten 1-1 közel életnagyságú, jelvényeik alapján azonosítható evangélista szoborral: mindegyikük kezében az általuk írt evangéliumra utaló nyitott könyv, toll vagy íróvessző, lábaiknál személyes attribútumuk: balra Lukács mellett az ökör, Máté lábánál az angyal, jobbra János mellette sas, Márk előtt oroszlán. Középen szétnyíló aranyfüggöny keretezte fülkében Szent Miklós püspöki ornátusban: aranyszínű palástban süveggel, jobbjában püspökbottal és baljában csukott könyvön a legendájából ismert 3 arannyal teli erszénnyel. Lábai előtt a tabernákulum magasra nyúló részei, puttópárral kísért, fiókáit tápláló pelikán látható.
A fülke felett a párkányzaton tört vonalú medalion, az oromzatban Mária apoteózisa: a felhőkön égbe emelkedő Szűz Mária égi koronáját a három alakban ábrázolt Szentháromságtól kapja, a jelenetet a négy volután térdeplő zenélő angyalok kísérik. A faragott oltár festett, az építészeti részletek malachit-zöld, vörös és fehér márványt imitálnak. A díszítmények és a szobrok gazdagon aranyozottak. Az oltárt kísérő barokk falfestés az archív felvételen jól látható.
A templom mai – rendszerében illeszkedő, de stílusában elütő – kifestése 1985-ben készült.

Részlet a főoltárról (Fotó: VFL e-sematizmus)

Vajda János plébános 1851-ben született a Vas megyei Jánosházán. Soproni, szombathelyi és pápai gimnáziumi évei után 1872-ben a veszprémi szemináriumba vették fel. 1876-ban szentelték pappá. Nemesviden, Felsőörsön, Káptalantótiban káplán, majd 1881-ben zsinati vizsgát tett. Pacsán káplán 1882-től.
Nemesapátiban 1886-tól adminisztrátor, majd plébános 1926-ig, haláláig. Pfeiffer János jellemzése szerint: „Szelíd, nyájas, jó pásztor volt. Híveit rendben tartotta. Alkotásai közül említésre méltó, hogy a mai állapotába helyezte az elhanyagolt templomot, amely kis terjedelme mellett is a legszebb falusi templomok közé tartozik. Rendbe hozatta az iskolákat, plébániaházat és a belsőséget. Kivette részét a politikából is. (...) Báró Hornig Károly püspök érdemes munkásságát kívánta jutalmazni, mikor 1889-ben a kanizsai kerület tanfelügyelőjévé, 1902-ben a kapornaki kerület helyettes esperesévé, majd 1910-ben a kerület esperesévé nevezte ki, a király pedig 1912. június 27-én szentegyedi apáti címmel tüntette ki.”

Vajda János nemesapáti plébános (Fotó: VFL e-sematizmus) https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4487
Részletes életrajza: Pfeiffer, 1987. 1057–1058.

Góczán Ferenc adminisztrátor 1898-ban született, 1922-ben szentelték pappá, a következő évben Nemesapátiban, majd másutt káplán. 1926-ban zsinati vizsgát tett, több helyen szolgált, majd 1933-1966 között ismét Nemesapátiban. „Itt 1934-ben megépítette a templom körüli kálváriát, 1937-ben a Hősök emlékművét. 1938-ban kifestette a templomot és gyarapította a felszerelését.” (Pfeiffer, 1987. 448.)

Góczán Ferenc adminisztrátor 1933–1966 (Fotó: VFL e-sematizmus) https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/13381

Ma a Szent Miklós templom (M 6455) a település egyetlen, az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emléke. Egyházi emlékek még a templomkertben a kőkereszt (1832) és Kálvária-kápolna stációkkal (1934).

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek és az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés segítségével, illetve utóbbi kiegészítésével.

Az ugodi templom titulusa Szent Péter és Szent Pál apostolok, ünnepük június 29-e. A templom főoltárképén a névadó szentek, a két apostolfejedelem, Szent Péter és Pál láthatók. A ma álló főoltár 1793–1797 között készült. Mintája a pápai ún. Nagytemplom oszlopos márvány főoltára volt, felépítménye egyszerűbb alakban követi azt. A főoltárt 1795-ben Szent Péter és Pál tiszteletére felszentelték, de Bécsben festett oltárképét csak 1797-ben tudták elhelyezni. Az oltárkép alkotója az a Hubertus Maurer (1738–1818, a bécsi Akadémia festőtanára) volt, aki a pápai főoltár Szent István megkövezése oltárképet is készítette. A főoltárt 1818-ban átalakították: a templom kegyura galántai herceg Esterházy Miklós (1765–1833) a „régi és elegáns” főoltárképet áthelyeztette a tatai plébániatemplomba (ez ma az oltárból kiemelve, a déli diadalívpilléren látható), és helyére egy Christopher Knap által festett másolat került.

A Nero-féle első keresztényüldözés idején a két apostolt térítő tevékenységéért fogságba vetették, majd egy azon napon – de talán nem egy azon évben –, június 29-én kivégezték: Pétert keresztre feszítették, Pált karddal lefejezték. A hagyomány szerint haláluk előtt Rómában találkoztak. A két apostolt már a 4. századtól szokás volt együtt ábrázolni, testtartásuk, karakterük jellegzetességei rögzültek.

Az ugodi oltárképen is ennek megfelelően látjuk őket, sokalakos jelenetben. A hagyomány szerint két különböző börtönből a kivégzésre kísért apostolok az úton találkoztak, és haláluk előtt búcsúztak egymástól. A kép középpontjában az egymást átkaroló két alak, attribútumaik nélkül is azonosíthatók: balra Péter rövid, ősz, göndör hajjal és szakállal, míg jobbra Pál hosszúkás arccal, hosszú sötét hajjal. Körülöttük három katona szétválasztásukon fáradozik. Mártíromságukra utal a Pál melletti katona kezében a kard, Péter mögött a háttérben három alak, akik a keresztfát állítják fel, fordított helyzetben, ahogyan Péter maga kérte. Pál baljával felfelé mutat, ahol a megnyílt égbolt fénysugarai közül puttóktól kísért angyal száll alá, két kezében a mártíromság koronájával és jelvényével a pálmaággal.

Plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): "Anyaegyháza 1480-tól ismert. Vára a XIII. századból való, a róla nevezett uradalom központja, 11 falu tartozik ekkor hozzá. 1535-ben Choron András, majd a Nádasdy család birtoka. A XVII. század közepén az Esterházyak kezére jut. A XVI. században és XVII. sz. első felében jelentősebb település, mezőváros. A plébániáját 1726-ban szervezik újjá. Lakói római katolikusok, 1736-ban fatemploma van, amely közköltségen épült Szent Péter és Pál tiszteletére. 1746-ban még jó állapotban van. Mai temploma a régi középkori vár helyén, és a várfalakra, annak anyagából épült 1753–59-ig. Barokk, mérete 36 x 10 m. Fellner Jakab tervezte. Építtető Esterházy Károly püspök. Műemlékjellegű. – 1721-ben. licenciátus működik itt. – A plébániaház barokk, 1790-ből. Műemlékjellegű. Az előtte levő Pieta-szobor barokk, XVIII. sz. Műemlékjellegű. Az ugodi várban született Boldog Csák Mór. Titulusa: Szent Péter és Pál. Búcsú: jún. 29. Szentségimádás napja: jún. 1. és nov. 16. Rózsafüzéres nap: jún. 16. Anyakönyv: 1740-től. Hívek száma: 1650 (1913).”

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. Ma a templom a várfalakkal és kálváriával (M 5103), a plébániaház (M 5104) és a Pietá-szobor (M 5105) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék. A templomot kegyura, Esterházy Ferenc, majd fia Esterházy Károly egri püspök építtette 1753–1759 között. Ekkor az ugodi plébánia még a győri egyházmegyéhez tartozott. Az egyházmegyei beosztás Mária Terézia által végrehajtott megváltoztatásával 1777-ben került a veszprémi püspökséghez.

Az 1975-ös sematizmus megjelenését követően, 1977–1984 között Mithay Sándor, a pápai múzeum igazgatójának vezetésével régészeti feltárást végeztek a templom környezetében, az egykori vár területén. Bebizonyosodott, hogy a mai templomot nem az elbontott vár köveit felhasználva építették, annak anyaga az alapjaitól barokk tégla, illetve az is megállapítást nyert, hogy a település temploma nem itt állt. Az akkori feltárásról itt olvashatnak bővebben.

Az 1975 után végzett főbb felújítások: templombelső: 1966–1968; új liturgikus tér kialakítása: 1976. Erdei Ferenc (OMF) tervei alapján (mára átalakítva); tető- és homlokzat: 2010–2011. A templom historia domusában – a plébánosok által naplószerűen vezetett plébániatörténetben – feltárásokról többek közt a képen szereplőket jegyezte fel a templomról Rajczi Pál (plébános 1967-től haláláig).

További fényképek a templomról elérhetők épülő e-sematizmus adatbázisunkban itt. Az oldalon a plébánia egykori lelkipásztorairól is található egy-egy, adatlap. A templomról hosszabb leírás ezen az oldalon található Ifj. Wenzel Istvántól. Ugyanitt nyomtatásban is megjelent leírások is olvashatók.

A levéltári fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Simon Anna

(Fotó: Szaléziánum)

Mihály vagy Mikaél arkangyal (főangyal) a mennyei seregek fejedelme. Héber eredetű nevének jelentése: ’ki olyan, mint az Isten', latinul: quis ut Deus, ami ábrázolásai mellett gyakran feliratokon is szerepel. Az Ótestamentumban Mihály volt Mózes sírjának védelmezője, a jámbor zsidó hagyomány szerint maga vívott meg érte a sátánnal. Sokrétű védelmező szerepben jelenik meg: a haldoklók gyámolítója, az Utolsó ítélet idején a holtak lelkének védelmezője. Gyakran ábrázolják kezében mérleggel, melyben a holt lelket jelképező aprócska emberi figura látható az egyik serpenyőben, míg a másikat egy ördögi alak húzza. A keresztény egyházi művészetben a török kor utáni rekatolizáció idején a hagyományos ábrázolási típus, amelyben a római katonai ruhába öltözött szárnyas ifjúként ábrázolt alak kezében lángpallost vagy kardot tartva lábával az elbukó sátánon tipor, további jelentéssel gazdagodott: a győzelmes kereszténység pogány török feletti győzelmét is megjelenítette.

(Fotó: VFL)

A pogányság ellen védelmező főangyalnak szentelték a fiatal magyar keresztény egyház két korai püspöki székesegyházát is, a gyulafehérvárit és a veszprémit. E titulust viselték a középkor óta folyamatosan. Veszprém első említése is az arkangyallal együtt történt 1009-ban, amikor Szent Mihály egyházának biztosított jogokat az uralkodó. A török korban romossá vált veszprémi székesegyházat az 1720-as években építették újjá. E barokk templomban Szent Mihály ábrázolása egyrészt az épen maradt gótikus főszentély boltozatán a másik három arkangyal mellett, másrészt természetesen a főoltáron jelent meg. Később Koller Ignác püspök (1762–1773) új, nagyszabású márványoltárt állíttatott. A régi, szobordíszes főoltár az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Városlődre került: „A mostani plébániatemplom építtetett Biró Márton Wesprémi püspöktől 1761. esztendőben (...) a templom öreg oltárja a Weszprémi székes egyházi templomnak öreg oltárja volt, melyet [ugyanő] a városlődi templom elkészítése után ide ajándékoztatott.”

(Fotó: VFL, 2021.)

A gazdagon tagolt, nagyméretű oltár falazott menzája architektonikus felépítményű, gazdagon aranyozott, festése vörösmárványt imitál. Az oszlopok között a két szélen Szent László és Szent István király, középen nagyobb méretben a gonosz felett győzedelmeskedő Szent Mihály alakja látható, felette nevének felirata kartusba foglalva. A tagolt párkányzat felett középen oromzat emelkedik középen Szent Imre herceg szobrával, akit kétoldalt volutákon térdelő angyalok kísérnek. Az oromzat felett Szűz Mária Mennybevétele látható: a felhőkön térdelő alakot angyalok emelik a magasba.

(Fotó: VFL. 2021.)

A barokk faoltár kiemelkedő művészi értéket képvisel. Az 1950-es években meginduló állami műemléki tevékenységek során az elsők közt volt, amelynek restaurálásáról gondoskodtak: Németh Kálmán szobrászművész az OMF költségén 1954-ben restaurálta. Idővel azonban a templom súlyos vizesedési problémái újabb beavatkozást tettek szükségessé az oltár megmentése érdekében, amelyet az 1990-es években az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurátori Központ restaurátor műhelye végzett. Ennek során egy áthelyezéssel kapcsolatos átalakítás nyomait is megfigyelték, ami alátámasztja az oltár írott forrásokból ismert történetét. A meggyengült faanyagot konzerválni, helyenként részleteit kiegészíteni is kellett.
(Szent Mihály tiszteletére szentelték továbbá a templom 1962-ben öntött új nagy harangját is.)

(Fotó: VFL, 2021.)

A munkáknak további fontos hozadéka lett a városlődi templomra nézve. A forrásokból és 1960-as évekbeli kisebb régészeti megfigyelésekből már tudható volt, hogy a barokk templom környezetében az elpusztult középkori karthauzi kolostor maradványai rejlenek. A vízelvezetés megoldása kapcsán a templomtól délre eső területen módszeres régészeti feltárás és falkutatás kezdődött, amelynek során előkerültek a kolostor falmaradványai, illetve a gótikus templom déli falát a mai barokk templom déli falába befoglalva azonosították.

Végül visszakanyarodva a veszprémi főoltároz: a székesegyházban az 1907-es újjáépítés során a főszentélyben fehér márvány oltárt állítottak, mögötte színes üvegablakon jelent meg a védőszent alakja, Waltherr Gida munkája. A II. világháborúban azonban a székesegyház ablakainak nagy része megsemmisült, így a Szent Mihály-ábrázolás is. Helyén 1950-ben készíttette el Badalik Sándor püspök Árkayné Stéhló Lili tervei alapján a ma is látható, új Szent Mihály színes üvegablakot.

Simon Anna

Veszprém történeti sírkertjében, az Alsóvárosi temetőben szabadon áll a kisméretű ún. Haiszler-kápolna. A kör alaprajzú, nyugatnak tájolt, magas fazsindellyel fedett, manzárdtetős, hengeres formájú épület a reformkori városi polgárság építkezésinek emléke. A 19. század első felének építészetét általánosságban az antik minták követése jellemezi, a korszak építészeti stílusát klasszicizmusnak nevezzük. A stílust, amely a Haiszler-kápolnán is visszaköszön a visszafogott építészeti tagolása, a görög és római építészet formáinak követése jellemzi. A kör alaprajz alkalmazása az antik kör alaprajzú templomok és sírépítmények felidézést jelenti. A kápolna hengeres terét, és külső tömegét egy kis félköríves záródású szentély és a széles bejárati előépítmény bővíti.
A Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére szentelt kápolnát az 1800-ban Veszprémbe költöző, megyei főorvosnak kinevezett Haiszler György (1761–1841) emeltette szintén György nevű, 1830-ban, kolerajárványban elhunyt fia sírja fölé. Később családi sírboltként használták. A bejárati előépítményt négy háromnegyed oszlop díszíti, és háromszögű lezárása, azaz a timpanon koronázza. A timpanon mögött kis huszártorony emelkedik. Lent, középen kétszárnyú, kőkeretes ajtó nyílik, a kapuszárnyak ma is építéskoriak. A kapu felett kör alakú, a két szélen egy-egy félköríves záródású, kovácsoltvas rácsokkal ellátott ablak töri át a homlokzatot. A párkány frízében latin nyelvű felirat olvasható, amelyből a vörös színennel kiemelt betűk az építés évszámát adják ki. (Az ilyen építési feliratokba rejtett évszámokat kronosztikonnak nevezzük.) A felirat szerint („GEORGIVS HAISZLER EX HAEREDITATE SVI FILII GEORGII / SVI SVAQVE FAMILIAE CAVSA EIVS EX VOTO FIERI STATVIT”) a kápolna 1831-re lett készen, a kolerajárványban elhunyt fiú emlékére. Az előépítményt dongaboltozat, a kápolnateret kupola fedi.
A kör alaprajzú belső térben körbefutó, festett stukkódísszel gazdagított háromrészes főpárkány és pilaszteres tagolás van. Az oldalfalakon falfestmények sorakoznak, balra a Kiűzetés a Paradicsomból, jobbra a Bűnbeesés jelenete látható. A kupolán az Utolsó Ítélet ábrázolása sajnos nagyrészt elpusztult. A diadalívet kazettás festés díszíti. A bejárattal szemközti oldalon lévő kis félköríves szentélyben koporsó-formájú oltár áll, melynek fakeresztjéről a szép kidolgozású korpusz ma már hiányzik. A bejárat két oldalán kis helyiségek nyílnak, a jobb oldaliból lépcső vezet a kisméretű orgonakarzatra. Az épületben helyezték el Haiszler György (1761–1842) és özvegye, Haiszler Györgyné, Hollán Jolán (1765–1848) sírtábláit. Fiát, Károlyt (1803–1860), a városi kórház főorvosát, majd megyei másodfőorvost, az apjával való ellentéte miatt nem ide temették, csak később építették sírkövét a kápolna nyugati falába. A kápolnát 2002-ben felújították.

Ha a Várból vagy a Cserhát felől keleti irányban tekintünk a városra, eltéveszthetetlenül szemünkbe ötlik egy nagyméretű, neobarokk templom. A veszprémi Árpád-házi Szent Margitról nevezett szentegyház 1938 óta őrködik a város felett. A templom az akkori Szent István-emlékév kapcsán a megyéspüspök ajándékaként épülhetett föl a püspöki székhely újonnan betelepülő városrészében, amely a Szent Imre-, Tisztviselő- vagy Újtelep elnevezést kapta. A városrész katolikussága templom híján kezdetben a kereskedelmi (a mai Kossuth Lajos) iskola tornatermében, majd a vasutas kultúrház nagytermében gyűlt össze szentmisékre. Az ő lelki gondozásukra építtette Rott Nándor megyéspüspök (1917–1939) a Margit-templomot.

A püspök a Szent István-emlékév elején és végén körlevélben számolt be az immár Boldog Margit titulusú templom építési munkáiról. Ezekben kiemelte, hogy az új épület lett a város legnagyobb temploma. Ismertette továbbá, hogy az új templommal az eucharisztikus szentévnek kívánt emléket állítani. Úgy vélte, hogy ezzel sikerül Boldog Margit szentté avatási procedúrájának többször elejtett fonalát is újra felvennie.
Az építkezés összköltsége 200.000 pengőre becsülhető, amelynek nagy részét az építtető főpásztor vállalta magára. A város az építési telek adományozásával segítette a híveket. Az építkezés viszonylag gyorsan, 15 hónap alatt lezajlott. A munkák megkezdését (1937. augusztus 2.) a kereszt felhelyezése (1938. május 1.), a harangszentelés (október 16.), és a püspöki benedikálás – megáldás – (október 23.) követte.

Az épület 43 méter hosszú, 17 méter széles, a torony magassága 41 méter. A neobarokk templomhoz széles, pihenőkkel megszakított lépcsősor vezet fel. A kétszintes, kettős pilaszterekkel három szakaszra osztott főhomlokzat fölött hagymasisakkal zárt torony emelkedik. Az épületet Irsy Irsik László műépítész tervezte, a kivitelezők Linczmayer György és Kapuváry Gusztáv építőmérnökök voltak. Veszprém város legnagyobb méretű és befogadóképességű szentegyháza.

A három részes főhomlokzat rendszerében is, alaprajzilag is elválik a templom tágas, egyhajós terétől. Az épületbe betérő figyelmes hívő észreveheti a templom belső terének érdekes struktúráját: a padozat ugyanis az oltár felé lejt. A főoltár Szent Margit-képét Krusnyák Károly festőművész készítette 1939-ben. A kép bal oldalán látható a templom építtetője, Rott Nándor püspök, jobb oldalon halványan egy „ősmagyar” férfi tartja a királyi hatalom jelképét, a hármas halmon álló kettős keresztet. Az oltárkép előterében Rosos Károly polgármester térden állva ajánlja fel a templomot Szent Margitnak. A tabernákulum aranyozott fafaragású.

Az oltár két oldalán Árpád-házi szentek szobrai láthatók: szemből nézve bal oldalt Szent Erzsébet, Szent Margit atyai nagynénje áll a rózsacsokorral, az oltár jobb oldalán pedig a névadó szent testvére, Szent Kinga a híres, sóbányába ejtett eljegyzési gyűrűvel. A főoltár tetején Jézus Krisztus uralkodik, illetve két puttó látható. A főoltárt a budapesti Bittner cég készítette rózsaszín és krémszínű műkőből. A szószék is ugyanebből az anyagból készült, rajta a Jó Pásztor és két angyal szobrával. A keresztelőkút anyaga szintén műkő, amit Keresztelő Szent János szobra díszít. A szentély műtárgyainak aranyozása 2009-ben készült.

Az újonnan elkészült templom építtetője, Rott Nándor fél évig sem gyönyörködhetett a várbeli püspöki palotából Boldog Margit szentegyházában. A megyéspüspök 1939. március 3-án hunyt el, temetésére három nappal később, március 6-án került sor. A gyászszertartás a székesegyházban történt, ahonnan a temetési menet a Margit-templomhoz vonult. Rott Nándor végső nyughelye az általa emelt templom kriptájában van.

Csatárhegy Veszprémtől nyugatra, kb. 6 km-re emelkedik. A helynév a történészek megállapítása szerint a középkorra, egészen az államalapítás korára megy vissza, és – akárcsak másutt az országban – itt is valószínűleg pajzsgyártók egykori jelenlétére utal. E Csatár nevű faluról a középkor folyamán sokszor szólnak az írott források, de helyét nem ismerjük, mert azóta elpusztult. Emlékét már csak a mai domb neve őrzi.
    A 18. században a domb keleti-délkeleti oldalát már szőlő, a többit erdő borította. A levéltári forrásokból tudjuk, hogy 1762 táján egy ferences rendi szerzetes, bizonyos Nerbl Hilár jelent meg és telepedett le a hegyen. 1764. szeptember 14-én engedélyt kapott a hivatalos egyházi hatóságtól arra, hogy remeteéletét folytathassa, és emellett alamizsnát gyűjtsön a dombra kilátogatóktól. Az engedélyt kiadó helynök azonban az engedélyben kikötötte: „intünk és buzdítunk az Úrban, hogy a jövőben is dicséretes, példás életet élj. A szórakozástól, mértéktelen evés és ivástól (mitől Isten oltalmazzon) botránytól, és a világiaktól való túlságos társalgástól óvakodjál.” (Strausz Antal fordítása).
Hilár az alamizsnából befolyt összegből következő évtől kezdte építtetni a ma látható kápolnát a Szent Kereszt megtalálása titulussal. Ehhez az alapító megszerezte a Szent Kereszt állítólagos kis darabkáját, így a kápolna búcsújáró hellyé is válhatott. Az épület 1767-ben készült el, miként azt a kőkeretes bejárat fölötti festett évszám mutatta. A kápolna harangját 1777-ben áldották meg, Szent Donát tiszteletére. E patrocínium nyilvánvalóan összefüggésben hozható a dombon folytatott szőlőműveléssel, hiszen a szent segítségét szokták kérni a jégverés és viharok ellen. Hilár remete 1804. január 24-én hunyt el 67 éves korában, és itt, a kápolnában temették el. 1868. december 15-én újabb harangot kapott a kápolna, melyet Szent Kereszt és Szent Ilona tiszteletére szenteltek, újabb emlékéül a keresztény hagyománynak, miszerint Ilona császárné – Nagy Constantinus édesanyja – Jeruzsálemben megtalálta Krisztus keresztjének maradványait.
A kőkeretes bejárati kapun belépve érdemes megnézni a díszes dobozzárat, a kovácsoltvas kilincset és az ajtó húzógombját. A kápolnába beljebb lépve kis karzat alá érkezünk, ahová fa csigalépcső vezet fel. A kápolna boltozott (hajója és sekrestyéje fölött ún. csehsüveg-boltozat található), az oldalfalakat mészkőlapokkal burkolták, a falakat pedig 1960-as években készült falfestmények borítják (művész: Kövesi Ilona). Az északnyugati oldalon a templom építését és a csatári búcsút, a délkeleti oldalon a veszprémi csatát (Szent István király és Koppány ütközetét), a mennyezeten Atyaistent ábrázoló falképeket látunk. A szentélyben rokokó oltár áll. Az oltártömb előlapján kialakított barlangfülkében Szent Rozália szobrát láthatjuk. A szicíliai származású középkori szentet gyakorta ábrázolták barlangjában fekve, feszülettel a kezében. Az oltárasztalon egyszerű posztamensen felöltöztetett Mária-szobor áll földgömbön, melyet almába harapó kígyó fon körbe, Mária szeplőtelen szüzességének jelképeként. Az oltárépítmény közepén található az oltárkép architektúra megfeszített Jézus szoborral. Az oltárépítmény két oldalán jobb oldalon Mária és édesanyja, Szent Anna, bal oldalon férfi szent szobra látható. Az oltárt dicsfénnyel övezett Szentlélek galamb, fölötte felhőkkel és puttófejekkel övezett Atyaisten szobor zárja, aki bal kezében jogart tart, mellette földgömb, jobb kezével áldást oszt.
A kápolna előtt egy durvamészkőből faragott, népies megfogalmazású, feltehetően a 19. század második felében felállított kereszt látható, amelynek talapzatáról egykori felirata sajnos lekopott. A feszület lábánál, a talapzaton Szűz Mária alakja áll. 1900 táján már csak néhány szőlőmunkás lakott a domboldalban, ők is német anyanyelvűek voltak. Ezzel magyarázható, hogy a miséken a hívek a magyar mellett német nyelven is énekeltek. A kápolnához felvezető út mellett álló kis építményt („Jung-kápolna”), még a 19. század elején építhették. A sokszögzáródású – valójában oltár nélküli – kis építményben a németajkú hívek később kőkeresztet állítottak fel, talapzatán német nyelvű felirattal, melynek magyar fordítása így hangzik: „Isten tiszteletére állítva Josef Jung és hitvese, Maria Jung által az 1900. évben.” A szentélyszerű, félköríves belső fülkében és a negyedgömb-kupoláján újabb kifestés készült.

A Temetőhegyen a középkorban a mai Szent László-templom elődje, az Antiokhiai Szent Margitról nevezett templom állt, amely a Szent Margit-szeg nevű településrész plébániatemploma volt.

Ludwig Rohbock rézkarca, a barokk Szent László-kápolna (Fotó: LDM, 2023.)

A középkori templom védőszentje a 4. században élt római szűz volt, aki a Diocletianus-féle keresztényüldözés alatt szenvedett vértanúhalált. Gyakran ábrázolták kezében kereszttel vagy a vértanúság jeleként koronával, illetve pálmaággal vagy a legendájában szereplő megkísértése alapján attribútumával, a sárkánnyal. Magyarországi kultusza a 13. század elejétől ívelt fel, miután II. András király 1218-ban szentföldi keresztes hadjáratáról magával hozta a vértanú szent koponyaereklyéjét. Antiokhiai Szent Margit után nevezte el leányát IV. Béla király; a hercegnő a veszprémi domonkos kolostorban nevelkedett.

Román kori fonatdíszes kőfaragvány (Veszprém Megye Régészeti Topográfiája II. 1969.)

A Margit-szeg településrész határát, topográfiáját Gutheil Jenő történész, püspöki levéltáros határozta meg írott források alapján. A plébániatemplom legkorábbi említése a káptalani levéltár egyik határjáró oklevelében szerepel. Ennek kiállítási dátuma 1082, azonban későbbi, 14. század eleji hamisítványról van szó. A templom szerepel továbbá két 14. századi adóösszeírásban is, titulusát – „Margaretha beate virginis et martiris” – pedig 1364. és 1504. évi oklevelek nevezik meg. 1400-ban pápai búcsúengedélyben részesült. Helyének azonosításában is segítenek az oklevelek, a „Veszprém vize” – a mai Séd patak – a Szent Margit-egyház alatt folyt, közelében állt a Korláth-malom.
A középkori templomépület maradványai az okleveles adatoknál sokkal korábbi időkből valók. Bár régészeti feltárás a területen nem folyt, földmunkák, illetve a helyén épült Szent László-templom 1966-ban történt felújítása során előkerült néhány kőfaragvány, köztük korai, 11–12. századra keltezhető, román kori szalagfonatos töredék, gótikus rézsűs ablak töredéke. Utóbbi valószínűleg a veszprémvölgyi apácakolostorból került ide másodlagos felhasználásban. Néhány, a területen talált faragványt beszállítottak a múzeumba, de továbbiak rejtőzhetnek még a fennálló templom falaiban. Kutatásra azóta sem került sor, így a középkori templom pontos helyét, nagyságát, elrendezését nem ismerjük.

A 18. századi Szent László-kápolna rajza (A Szent Mihály-plébánia Historia Domusa)

A török korban romossá vált templom szentélyét befoglalva, annak helyén 1740-ben kis barokk kápolnát emeltek, ezt már Szent Lászlónak szentelték. 19. századi látképeken jól azonosítható: egyhajós, kis fiatornyán barokk hagymasisakkal ellátott épület volt. Több 19. századi látkép és a Szent Mihály-plébánia Historia Domusa is ekként örökítette meg, ugyanott történetét Strausz Antal plébános állította össze. A középkori templom felhasználásával épült kis kápolnát a Szent László-templom építésekor, 1901-ben bontották el. A bontás során nagy méretű fehérmárvány oszloplábazat és díszítés nélküli gótikus „kehelyoszlopfő” került elő, ahogy erről még abban az évben a Veszprémi Hírlap beszámolt. A középkori és barokk előzmények helyén-mellett épült fel tehát 1901–1902 között a mai Szent László-templom (lásd az 38. számú írást!), amely nem áll műemléki védelem alatt; a középkori plébániatemplom és az azt körülvevő temető régészeti feltárása nem történt meg.

Simon Anna    

 

A Károly-templom építés közben, a kórház irányából. (Képeslap VFL)

A Károly-templomként ismert templom 1903–1907 között épült az Alsóvárosi temető város felőli részén. Építtetője Hornig Károly püspök (1888–1912) maga és családja temetkezési helyének. Innen a kápolna közleletű elnevezése. Az építtető személyére utaló jelek – monogramja, családi címere, egyházi jelvénye – az épület több, kiemelt jelentőségű pontján megjelenik. A kápolna ugyanakkor nem csak a püspök földi maradványainak a feltámadásig való őrzési helye, de egyúttal pasztorációs célokat is szolgált: a közvetlen közelében működő kórház kápolnájaként, valamint a 19. század végén egyre népesebbé váló településrész plébániatemplomaként működött, építéséhez a város a telek átengedésével, a hívek adományokkal járultak hozzá.
A templom alaprajzi kiterjedését, elrendezését részben a telekadottság, a város felőli megközelítés iránya határozta meg. Ugyanakkor a centrális elrendezésű templomforma tartalmilag is indokolt, távolról az ókeresztény mauzóleumokra emlékeztet. A centrális elrendezésű központi térben a hosszanti tengelyt a megközelítésé irányára fűződő bejárat, előcsarnok, és a nyújtott-, körüljárós szentély képviseli. Ezek az adottságok indokolják a szentély szokásos keletelt irányától való eltérést is.

A Károly-templom főhomlokzata, a kapu oromzatában Honig Károly monogramja a bíborosi rangot jelző kalappal (Fotó: VFKL 2021)

A püspök szándéknyilatkozata szerint „egy román stílusú, egyszerű, de csinos kápolna vagy kis templom” építését határozta el. A korszak művészetére jellemzően, a historizmus jegyében tervezett épület így a legkülönbözőbb középkori formákat vonja egységbe: a kapuzat érett románkori palmettadíszes, szalagfonatos faragványaitól a gótikus boltozatszerkezetig, mérművek, támívek és kis fiatornyok alkalmazásáig. A középkori templomról alkotott korabeli képzethez hozzá tartozott a hangsúlyos torony, amely itt a sok-, kissé elaprózott bővítmény fölött a szentély jobb oldalán magasodik az épület tömege fölé. Szintén a középkorias jelleget sugall a látszó kőfelület. Ez esetben az alsóörsi vörös homokkő használatával a helyi hagyományokhoz való kapcsolódást is hangsúlyosan kifejezték. Jellemző azonban, hogy a küklopsz-falazat (nagyméretű, szabálytalan kövekből illesztett) csak mint burkolat jelentkezik a struktúrán. Szabályosan faragott kváderköveket a sarkok, tagozatok, nyílások mentén alkalmaztak.
Hornig Károly püspök kultúrát támogató tevékenysége sokrétű és kiemelkedő volt. Nemcsak templomépítőként – köztük a székesegyház újjáépítőjeként -, de támogatta az egyházmegye történeti forráskutatását- és kiadását, vallásos irodalmi folyóirat megjelentetését. Segítette a vármegyei Múzeum létesítését, tárgyi adományaival is hozzájárult gyűjteményének gazdagításához. Néhány tehetséges fiatal számra biztosította a körülményeket tanulmányaik végzéséhez. Ilyen volt a veszprémi születésű Csikász Imre (1884–1914) szobrász is. Külföldi tanulmányait a püspök anyagi segítségével végezhette. A támogatás másik bevett formája művek megrendelése volt. Így készült többek közt Csikász tervei alapján a Károly-templom kapuzata, amelynek márványhoz hasonló, rózsaszínes, kemény mészkőből való kifaragása csak 1912-ben készült el. Ő kapott megbízást a monumentális püspöki síremlékre is, ez azonban egy félreértésből adódó vitájuk miatt végül nem készült el.

Belső összkép a szentély irányába az eredeti kialakításban, Steiner Rudolf falképeivel, Róth Miksa üvegablakaival és bécsi főoltárral.
(Képeslap VFL)

A kápolna építését helyi mesterek végezték. A munka irányításával Kesselbauer Ágoston városi építészt bízták meg, távozása után Horváth Sándor városi építőmester vette át. Az egyes munkanemekben veszprémi vállalkozók dolgoztak: ácsmunka Bognár-család tagjai, kőfaragás Velty Ferenc, bádogozás Wolfram János, kerítés és lakatosmunka Kiss Sándor, padlóburkolat Walla József. A négy harang Tóth Árpád harangöntő mester-, a padok Trum Antal asztalos veszprémi műhelyében készültek.
A kápolnát díszítő műalkotásokat azonban neves mesterektől rendelték meg: a falképeket a fehérvári és veszprémi püspökség által egyaránt sokat foglalkoztatott Steiner Rudolf festette, a színes üvegablakok a korszak legkiemelkedőbb üvegművészének, Róth Miksa-, oltára a neves bécsi Franz Leimert műhelyéből került ki.

A centrális elrendezésű hajó feletti boltozat, kétoldalt a körablakokban az eredeti színes üveg, a zárókövön Hornig Károly címere a mozaikon, Róth Miksa műhelyének alkotásai (Fotó: VFKL 2021)

A temetőkápolnát a funkciójához illően a halál felett győzedelmes, a feltámadás ígéretét felmutató Üdvözítőnek szentelték. Az épület elrendezése, falképeinek témája, ikonográfiája is ezt a teológiai gondolatkört bontják ki. Az oldalfalakon egy-egy bibliai jelenetben Krisztus halottat támaszt fel, a szentély felé a diadalív homlokoldalán adoráló angyalok kíséretében Regina Mundi látható. A boltozaton egy-egy őrt álló angyal között középpontban Hornig Károly családi címere kapott helyet. Kétoldalt a nagy körablakokban a püspök monogramja, illetve a feltámadás-szimbólum, a hamvaiból újjáéledő, fiait vérével tápláló pelikán látható.
Ahogy a diadaív támaszkodik a két vaskos pillérre a szentélyhatáron, úgy támaszkodik az egyház az itt életnagyságban megfestett Szent Péter és Szent Pál apostolokra. A szentélyt körüljáró veszi körül, az arra nyíló ívek alján Krisztus passiójának jelvényei láthatók. Az árkádívek felett az evangélista szimbólumok közt középen az áldozati bárány, Agnus Dei látható, felette színes üvegablakon a Feltámadt Üdvözítő képe az ikonográfiai program záró pontja.

Részlet Szent Péter alakjáról, a jobb oldali diadalívpilléren. Steiner Rudolf festménye, 1907.k. (Fotó: VFKL 2021)

A kápolnát később több kár, átalakítás érte. Harangjait az első világháborúban rekvirálták. A második világháború során és 1956-ban sérült. Kétszínű eternit pala tető héjazatát egyszerűbbre cserélték. A színes üvegablakok nagy része tönkrement, a szentélyben ma az ornamentális díszű, és a Feltámadott Krisztust ábrázolók modern pótlások. 1985-ben megújították a belső festést, az oldalfalak egy-egy nagyméretű bibliai jelenetét átfestették, Csonka J. szignóval. A márványmintás, kváderdíszes falfelületeket durván átfestették. Szerencsére ez a felújítás a finom, részletgazdag századfordulós figurális kifestést nem érintette.
A közelmúltban a főoltár előoldalát leválasztva új szembemiséző oltárt alakítottak ki. Feltárták a kriptát, és padsor átalakításával az itt eltemetett Hornig Károlyra emlékező sírkövet helyeztek el padozatban.
A templom nem áll országos műemléki védelem alatt.

A templom építéstörténetéhez ld.: Nagy Balázs Vince: A veszprémi Feltámadt Üdvözítőről elnevezett templom építésének története. Veszprémi Szemle 45. (2017/1-2) 48–60.

Simon Anna

Az ún. Gizella-kápolna a Szentháromság térről, a mai Érseki palota és a Nagypréposti ház között nyílik. A középkori kétszintes palotakápolna a belsővárban a püspöki palota épületegyüttesének részét képezte. Alapítási körülményei, eredeti titulusa és felszentelési dátuma nem ismert. Formai sajátosságai, stílusa alapján az 1230-as éveiben épülhetett egy részben már korábban itt álló építmény falát is megába foglalva. Alaprajzi elrendezése mindkét szinten egyhajós, két boltszakaszos, egyenes záródású szentéllyel, északi oldalán sekrestyével. Falazata tört kő, tartószerkezetei kváderből, illetve faragott tagozatokból épültek. Koragótikus csúcsíves bordás boltozata a földszinten konzolokról indul és egyszerűbben tagolt, az emeleten falpillérkötegekről, fejezeteik között van levéldíszes és gazdagon faragott sárkánypárral díszített is.
A szentély északi falán a földszinten egyszerű kőkeretes, az emeleten háromkaréjos tagolású ívmezővel alakított ajtó nyílt a dongaboltozatos sekrestyébe. Az emeleten egy további szintre nyíló kisebb nyílást másodlagosan alakítottak ki 15. századi kőkeret-darabokból, már az emeleti boltozat részleges bontása, átalakítása után.
Az építéssel egykorú azonban a földszinti tér első kifestése, amely színes márványlap-burkolatot imitáló lábazata felett boltszakaszonként az apostolpárokat ábrázolta. Bizonyos körülmények alapján feltételezhető, hogy a szentély végfalán a keresztre feszítést ábrázolták Szűz Mára és Szent János álló alakjai között. A boltozati bordák szintén márványt utánzó kifestést kaptak. Az emeleti tér szintén festett volt, de időrendjéről, jellegéről a soron következő restaurátori kutatás után tudhatunk majd többet. A kápolna építészeti jellegzetességei, faragott és festett részletei alapján korszak kiemelkedő művei közé tartozik, királyi műhely alkotása lehetett.

A kápolna földszinti tere, összkép a szentély felé (Fotó VFKL, 2021)

A 17. századi látképek a kápolna még tetővel fedett kiemelkedő tömbjét ábrázolják a romos várban. Írott források szerint a székesegyházat újjáépítő Esterházy Imre püspök (1724–1726) megújíttatta. Majd Padányi Biró Márton (későbbi püspök) még nagyprépostként a közvetlen közelében három korábbi ház helyén építtette fel az 1740-es évek első felében saját kétszintes házát, melynek oldalfalaként a kápolna északi falát használták fel. Célja az akkor profán célokat szolgáló épület méltó helyreállítása és ismét liturgikus használatba való vétele volt.
Gyökeres átalakítás érte a kápolnát az 1760-as években, amikor Koller Ignác püspök (1762–1773) reprezentatív barokk püspöki palota építését határozta el. A munkák során a kápolnának a Nagypréposti házba foglalt fala, tagozatai, boltindításai kivételével többi részét elbontották, de úgy, hogy a közel azonos alaprajzon, de csak a földszinten téglával újjáépített kápolnához a gondosan félretett középkori, festett tagozatokat újra felhasználták. Ezért van az, hogy olyan helyen – harántívekben – is találunk ma zárókövet, ahol annak szerkezeti szerepe nincs. A hiányzó tagozatokat újonnan faragott elemekkel egészítették ki. Az északi falon, tagozatokon, boltozatindításon in situ fennmaradt és a kortárs leírásokban is csodálattal említett falképeket megőrizték, annak rendszerét követve, az újonnan épült részeket is kifestették.

A földszinti tér barokk helyreállításban a 20. század elején, rossz állapotban (VFL archív)

A szentély déli falán nyíló átjáróval közvetlenül a püspöki palotához kapcsolták a kápolnát, amely azonban nem püspöki magánkápolna célját szolgálta. Dávid Ferenc kutatásaiból tudjuk, hogy Koller Ignác püspök diplomáciai előkészületeket tett Gizella királyné ereklyéinek megszerzésére, feltételezhetően kultusza méltó helyének szánta az újjáépített kápolnát. Ezzel összhangban új, timpanonos, vörös homokő-pilaszterekkel tagolt, diadalkaput idéző homlokzat épült.

Az 1772-ben helyreállított kápolna homlokzata (Fotó VFKL, 2021)

Később a kápolna állapota nagyon megromlott, a vizesedés állandó problémákat okozott. Felújítására az 1938-as Szent István-év és a budapesti eucharisztikus kongresszus éve adott alkalmat. Deéd (Dex) Ferenc restaurátor tervei alapján purista stílusban újították meg, elbontva minden lehetséges barokk részletet: az attikafalat és az építési feliratos márványtáblát (jelenleg lappang), a barokk oltárt puttókkal és feszülettel (töredékesen a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény kőtárában) és a festett barokk vakolatot. Így vált láthatóvá, hogy a 18. században újjáépített földszinti boltozatban egyes zárókövek – mint például az Agnus Dei (Isten báránya) a nem azonos profilú bordákhoz csatlakoztak. A szentélyfalon a széles ablakot középkorias résablakká szűkítették, és ekkor készült a mai egyszerű téglaoltár, valamint a párkányzat boldog Gizellát megnevező felirata és bejáratának rácsos kapuja. (A kapu ma a BGFGy kőtárában található.)

A földszinti diadalívbe épített Agnus Dei, 13. századi zárókő a kápolna emeleti boltozata felé (Fotó VFKL, 2021)

Az 1980-as években a Nagypréposti palota felújításával kapcsolatban Kraloványszky Alán végzett kutatásokat a kápolnában: ekkor tárták fel alatta a 18. században létesített csatornát, illetve a feltárások során további 13. századi festett faragványok, illetve nagy mennyiségben olyan középkori vakolattöredékek kerültek elő, amelyek a középkori kifestés részleteit a barokk átfestés és a későbbi restaurátori beavatkozások, illetve károsodásoktól mentes, eredeti festői minőséget őrző állapotban hordozták. Sajnos közülük csak keveset lehetett összefüggő ábrázolásba illeszteni.
Az 1990-es években súlyos állagvédelmi problémák adódtak: károsodtak a földszinti falképek és az emeleti faragványok. Az ekkor készült új tető immár védte az emeleti északi fal középkori faragványait az időjárási viszontagságoktól. Megoldották a püspöki palota csapadékvíz elvezetését is, és javult a földszinti terek nedvesség elleni védelme. A kápolna földszinti tere látogatható.

Dávid Ferenc: A Gizella-kápolna Veszprémben (1766–1938) In: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. Szerk. Környei Attila – G. Szende Katalin. Sopron, 1996. 219–224. (A Soproni Múzeum kiadványai 2.)

Dávid, Ferenc: Die neuzeitlichen Jahrhunderte einer gotischen Kapelle. Die Geschichte der Gisella-kapelle in Veszprém. 1765-1938. AHA XL (1998. 3-4.) 145–153.

Jankovich István: A veszprémi Gizella-kápolna. Technika XXI (1940) 129–134.

Kralovánszky Alán: Újabb adatok a veszprémi Gizella-kápolna középkori és újkori építéstörténetéhez. Építés és Építészettudomány XV (1983) 273–281.

Rostás Tibor: A veszprémi úgynevezett Gizella-kápolna épülete a 13. században. In: Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Szerk.: Rostás Tibor–Simon Anna, Budapest, 2000. 2. javított, bővített kiadás. 61–81.

Rostás Tibor: Udvari művészet Magyarországon a 13. század második negyedében és közepén, avagy a Gizella-kápolna stílusköre. Műemlékvédelmi Szemle X (2001) 5–52.

Simon Anna

A város nyugati szélén, a Séd-partján, a veszprémvölgyi apácakolostor helyreállított romjai felett, a Romkertben szabadon áll az ún. Jezsuita templom épülete. A közelmúltban felújított templom egyszerű elrendezésű, egyhajós, szokszög záródású szentélye van, egyik oldalát kis sekrestye bővíti. A barokk sítlusú épület, szemben a templomok középkorban oly általános keleti tájolásával, nyugatra néz, bejárata a középkori kolostortemplom szentélyének helyén nyílik.
Az egykori apácakolostor területét és birtokait a török kiűzését követően már 1625-ben megszerezték a győri jezsuiták, de a kolostor helyreállításának ötlete csak jóval később, a 18. század közepe előtt merült fel. A templom építésére e helyreállítási munka kezdeteként tekintettek. 1747-ben el is kezdődött a kivitelezés egy ismeretlen építész terve alapján, de 1773-ban, amikor II. József elkobozta a jezsuitáktól a területet és a hozzá tartozó birtokokat, a templom még nem volt teljesen kész, felszentelésre pedig nem került sor.
Az 1770-es évek végén már építőanyagot bontottak ki belőle, hogy azt más építkezéseken újrahasznosítsák. A tető és padló nélküli templom boltozatai utóbb beszakadtak, sőt, belsejében fák nőttek, és romként állt az 1960-as évekig. A további pusztulást megelőzve ekkor részben helyreállították, boltozatait pedig visszaépítették. Eredetileg a veszprémi múzeum kőtárának szánták, de sokáig csak múzeumi raktárként funkcionált. A 2011–12-es helyreállítása óta kiállító- és koncertterem.
Főhomlokzatának alaprajza hullámzó vonalú, enyhe ívvel kihajló középső résszel. A földszinten pilaszterek keretezik a tört párkánnyal zárt míves kőkaput, ami felett félköríves fülke van. A fülke záradékához karcsú hegedűablak csatlakozik, megnyitva a homlokzatot. Valószínű, hogy az ismeretlen eredeti terv középső homlokzati toronnyal is számolt, a homlokzat arányai ugyanis azzal lennének teljesek. Eredetileg talán fatornya épült, amelyre egy forrás utal. A nyugat felé eső szentélyrésze az ötszög három oldalával záródik. A külső oldalhomlokzatokat pilaszterpárok és közöttük félköríves ablakok tagolják, oldalanként három. A tagozatok laposak, fejezetük párkányszerű. Belül az oldalfalakat erősen kiülő, gazdag fejezettel zárt, karcsú pilaszterpárok szakaszolják, amelyek felett páros hevederívek emelkednek. A hevederek között az 1960-as években igen gondosan újjáépített, ma vakolatlan csehsüveg boltozatok vannak. A bejárat mögötti szakaszba eredetileg karzatot terveztek, amely azonban nem valósult meg, a karzat helyének előkészítése, a kihagyott csatlakozási helyek jól láthatók a falakon. A hajó egyik sarkában üvegpadló alatt kerültek bemutatásra a középkori kolostortemplom régészeti feltárás során napvilágot látott oldalkápolnájának maradványai, és a bejárat előtt, a burkolatban került jelölésre a középkori szentély helye.

 

A veszprémi Cholnoky-lakótelep a Balatonalmádi és Budapest felé vezető országutak közötti, délkelet felé körcikkszerűen kinyíló kertvárosi övezeten túl jött létre az 1980-as években, és ellentétben a „nagy” lakóteleppel, annál lényegesen szellősebb beépítésű, és jellemzően négyemeletes panelépületekből áll. Lakosainak száma 2001-ben 4400 volt. A városrész kezdetben a Szent Margit-plébánia területéhez tartozott, azonban szinte a lakóépületek felhúzásával egy időben megfogalmazódott a lehetőségekhez igazodó kápolna megteremtésének igénye. Kezdetben egy lakóépület aljában kialakított kápolnát használtak a hívek, majd 1992-ben szentelték fel a ma Magyarok Nagyasszonya plébániatemplom, Mindszenty-emléktemplom néven ismert épületet, amely Veszprém ötödik, legfiatalabb plébániájának temploma.

Az építési költségeket kezdetben Dr. Kőgl Lénárd veszprémi kanonok, korábbi püspöki főszámvevő útján egy svájci adományozó, a szentéletű bíboros korábbi titkára, Dr. Mészáros Tibor fedezte. A templom építését Schall Tamás korábbi szervezőlelkész, plébános irányította, a terveket Ruttkay Gyula mérnök készítette.
Az épület a terepszint felett 1 méterrel meghatározott vezérszinttel épült; az alapterület kis részén alagsorral és galériával képzett épülettömeget alkot. A négyzetes alaprajzú templomtér átlós tengelyre szervezett elrendezésű, lefedése szimmetrikus nyeregtető. A tér fő világítása a hossztengely felett, a tetőgerincen ülő felülvilágítóval biztosított. A tervezett ülőhelyek száma 246 volt. A szélfogón keresztül megközelíthető előtérből nyílik egy kis alapterületű kápolna. Kiegészítő helyiségek: sekrestye, iroda, gyóntató helyiség, vizesblokk és technikai helyiség voltak a leírás szerint. Az előtérből induló lépcső az emeleti szintre vezet, ahol a templomtérbe és a kápolna légterébe nyíló karzat van. Az alagsor a kápolna és a kiegészítő helyiségek alatt helyezkedik el: vegyes használatú közösségi teret, mellékhelyiséget, raktárat tartalmaz. Az épület délnyugati sarkán, az emeleti szinten faszerkezetű ácsolt harangtorony épül. Vertikális elemként a főtömeghez csatlakozó, a bejárat mellett álló összetett szelvényű acél–bronz oszlop készül, amely 17 méter magasan nagyméretű keresztet hordoz.

1991. október 14-én sor került az ünnepélyes alapkő-letételre. A bokrétaünnepség kisebb csúszást követően 1992 júliusának elején volt. A Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplom, Mindszenty-emléktemplom felszentelése végül ősszel, a templom patrocíniumának ünnepén, 1992. október 8-án történt Az eseményen nem vett részt Szendi József püspök; a falak felszentelését az épület körüljárásával Kőgl Lénárd végezte, aki a szentmise egyik koncelebránsa is volt. A prédikációt ugyanakkor az ünnepségre Magyarországra látogató adományozó, Mészáros Tibor mondta. A templom másfél évvel később készült el, már a hívek és más jótevők adományaiból: ekkor áldotta meg – immár érsekként – Szendi József az oltárt és a tabernákulumot a Magyarok Nagyasszonya-szoborral együtt.

A templom liturgikus tárgyainak bő leírása a plébánia honlapján: http://magyaroknagyasszonyaplebania.hu/templomunk/

Karlinszky Balázs

A veszprémi vár alatt, a Benedek-hegy lábánál, a Séd túlpartján kis tér szélén magas romok állnak. A Margit-romnak is nevezett kőfalak az egykor itt emelkedő domonkosrendi Szent Katalin apácazárda templomának és kolostorának maradványai.
A koldulórendek közül a ferencesek és a domonkosok is királyi támogatással jelentek meg Magyarországon már az alapításukkal egyidőben, a 13. században. A veszprémi kolostort apácák számára Bertalan veszprémi püspök létesítette 1239-ben. A kolostor felépítésének és fenntartásának anyagi alapját birtokadomány képezte, amelyről az alapítást követő évből maradt fenn okelvél. Az épület gyorsan elkészülhetett, mert 1241-ben már lakott volt. 1246 és 1252 között nevezetes és előkelő lakója volt a zárdának, itt nevelkedett IV. Béla király lánya, Margit hercegnő. A margitszigeti konvent felépülése után a királylány átköltözött az új kolostorba, de emlékét hosszan fenntartották, innen a Margit-rom elnevezés.
A középkor későbbi szakaszában a kolostor elszegényedett és elnéptelenedett. A lelkiség és az épületek megújítására az 1480-as években került sor. A súlyosan leromlott állapotú templomot és kolostort ekkor az áruba bocsátott birtokok bevételeiből tudták tatarozni. Nem sokkal később az apácakolostort férfi szerzetesek vették át. A török Hódoltság elején elhagyatottá vált épületegyüttes pusztulásnak indult. A Hódoltság után kőanyagát széthordták, és romosan élte meg a 20. századot. Először az 1930-as években folyt ásatás a falak között a kolostor maradványainak felderítése, az épület történetének megértése érdekében. Ezt azóta is több kutatás, ásatás és romkonzerválás követte.
Az épületből ma az egykori templom maradványai, és ahhoz kapcsolódva a kolostor udvarának kis részlete, a kerengő egy rövid szakasza figyelhető meg a helyszínen. A legmagasabban a sokszögű gótikus szentély falai állnak. Az ásatások adataiból következtetni lehet az épület méreteire és építési periódusaira. A 13. század közepén épül első templom eredetileg rövidebb volt, egyenes záródású szentéllyel rendelkezett. Ma is láthatók a főkapujának maradványai, a két oldalán az azt keretező féloszlopok lábazataival, és a kapu belső oldalán négy lépcsőfokkal. A kapu előtt egykor előcsarnok is volt. A magas álló falak már a korai szentély bővítése során keletkeztek, valószínűleg az 1480-as években. A falban látható tárcsás kőkonzolok ennél kicsit későbbiek, 1490–1500 körüliek, és egy téglabordás hálóboltozat kialakításával együtt kerültek a mai helyükre. A meglehetősen hosszú templom hajóját a szentélytől egy ajtókerettel áttört fal zárta el. A szentélyrekesztő hajó felőli oldalán, a sarkokban egykor oltárok álltak. A hajó felett részben vagy egészben nagykiterjedésű karzat is volt, az istentiszteleteket az apácák e karzatról követték. A szentély falának másik oldalán két, az épülethez utólag hozzáépített kápolna lenyomata is kirajzolódik. Az egyik minden bizonnyal a forrásokból ismert Szűz Mária-kápolna lehet. Az ásatások során előkerült kőtöredéket a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum őrzi.

 

A veszprémi Regina Mundi, azaz a Világ Királynőjének szentelt templom karcsú arányaival, finom csúcsíves tagozataival kelt figyelmet. Az Angolkisasszonyok kolostora és a szorosan hozzá kapcsolódó templom középkori épületek formáit idéző megjelenése a 19. században gyakori jelenség, a veszprémi együttes az Angliából eredő, Európa szerte elterjedt divat érdekes hazai példája. A korszak középkorias megkenésű épületeit romantikus stílusúnak nevezzük. A templom az utcasorba illeszkedik, jobbról a kolostor tömbje csatlakozik hozzá, bal felől pedig szabadon áll. Az épület külsejének jellegzetességei a tornyot és az oldalsó homlokzatot tagoló karcsú külső támaszok, a támpillérek. A magas templomhajóba középen nyílik a főbejárat, e felett erősen kiülő, karcsú arányú torony emelkedik. A hajónál keskenyebb, sokszög alaprajzú szentély alkotja az épület lezárását. A templomot Ranolder János veszprémi püspök (1849–1875) rokona Scharnbeck (Sárnpék) Szentirmay József püspöki építész tervezte. A kivitelezést végző kőművesmester Horváth Sándor volt, a festést és aranyozást Schuldheisz János végezte, a toronycsúcs öntöttvas díszei Schlick Ignác gyárában készültek. A gyors építkezést követően Ranolder János püspök szentelte fel a templom és kolostor együttesét 1860-ban. A hajó szabadon álló oldalához, annak falát áttörve utólag, az 1920-as évek közepén Jézus Szíve-kápolnát építettek. A zárdatemplomot 1948-ban a börtönben lévő Mindszenty József utasítására plébániává szervezték. A főhomlokzatot a középen nyíló ajtó, a homlokzat és a torony falába mélyedő szoborfülkék tagolják, a nyílások és a templomablakok is csúcsíves záródásúak. A fülkéket, az ablakokat és a párkányokat finoman tagolt terrakotta mérműves díszítések, kúszólevelek élénkítik. A szoborfülkékben Szűz Mária, Szent István király és Szent Imre herceg szobrai kaptak helyet. A szobrok aprólékosan kidolgozott, konzolokon álló, vörös színű kerámia alkotások. A tornyon a karzatszint magasságában kisebb kerek rózsaablak nyílik. A főhomlokzat és a torony sarkait erősítő pilléreket kis fiatornyok (ún. fiálék) koronázzák, amelyek leveles záródását keresztvirágnak nevezzük. Az oromzat szélei lépcsős lezárásúak. Az oldalsó kápolna utca felőli homlokzatát pártázat zárja, belsejét egy körablak világítja meg. A belső kialakítása, hasonlóan a külsőhöz, a középkori templomokat idézi fel. A hajót és a szentélyt is jellegzetes kőbordás, csúcsíves boltozatok fedik. A falakat tagoló karcsú oszlopokat kis szoborfülkék díszítik. A torony felőli oldalt vasoszlopokkal alátámasztott, áttört kovácsoltvas korlátos orgonakarzat foglalja el. A főoltár is illeszkedik a középkorias stílushoz, és azon a külsőn már megismert motívumok tűnnek fel. Az oltárasztalon két fiatorony között kis csúcsíves fülke van, amelyet kúszólevelek kísérnek. A fülkében Szűz Mária szobra áll, a fiálék kis szoborfülkéiben pedig Szent Péter és Szent Pál szobra kapott helyet. A később épült oldalsó kápolnát csúcsíves dongaboltozat fedi, a szentély festett üvegablakán Jézus alakja látható. A templom új oltárát és padjait Tóth László plébános készíttette.

A Veszprém belvárosában emelkedő Kálvária-domb ma már csak nevében idézi korábbi szerepét. A középkori Szent Miklós-templom területén a 18 században felállított kálvária stációinak szobrai azonban ma is azonosíthatók.

A Kálvária szoborcsoportja napjainkban (Fotó: VFKL, 2021.)

A domb első kiterjedt feltárását Rhé Gyula múzeumigazgató végezte 1929–1930-ban. Ezt követően a romok környezetében régész nélküli földmunkákat végeztek. Valamiféle romkonzerválás történhetett ugyan 1931-ben, de néhány év múlva mégis indokolt volt a problémát újra felvetni. Az 1938-as kettős szentévet bonyolító városi bizottságban Gutheil Jenő szorgalmazta a Veszprémben láthatóan fennmaradt Árpád-kori templomok és kolostorok romjainak, így a Szent Katalin domonkos kolostor, a veszprémvölgyi kolostor és a Szent Miklós-templom romjainak rendezését. Ez a másik két esetben megvalósult. A második világháború után a Kálvária-dombon Hungler József helytörténész, amatőr régész kezdeményezett ásatást, de erre akkor nem került sor.

A Kálvária eredeti helyszíne Rhé Gyula 1930-as évekbeli helyszínrajzán (Fotó: LDM, 2023.)

A veszprémi múzeumban az 1960-as évek elején meginduló műemléki adatgyűjtés leírása a kálvária helyszínen lévő maradványairól is megemlékezett: „A 600-700 éves romok éppen olyan elhanyagolt környezetben vannak, mint a Margit-romok. Az elpusztult Kálvária stációinak maradványai a templom köveivel a teljes dezoláltság képét mutatják. (…) A templom helyének területe csintalan gyermekek játszótere, akik gondolattalanul rombolják a még megmaradt alapkövek maradványait. Tervezetet kellene készíteni a rom megfelelő feltárására és műemlékszerű őrzésére és bemutatására. (…) Dr. Takáts Endre, 1969.” A rendezésre végül a szomszédos egyetem építésével összefüggésben került sor, az akkor készült felmérési rajzok nemcsak a stációk maradványainak helyzetét, de a téglából falazott, vakolt építmények részletformáit is rögzítették.
A 16. század közepén romossá vált Szent Miklós-plébániatemplom területén Padányi Biró Márton (1740-től nagyprépost, 1745–1762 között püspök) állíttatta a kálváriát, amelyről nevét kapta a domb, s ekörül alakította ki a külső és belső püspökkertet. A kálvária Szűz Mária és Keresztelő Szent János által közrefogott, a feszület tövében Bűnbánó Mária Magdolna alakjával kiegészülő szoborcsoportját az a Schmidt-műhely faragta, amely a veszprémi várban található nagyszabású Szentháromság-emléken (1750) túl az egyházmegyében számos más háromalakos Szentháromság-szobrot is készített. A stációk aediculaszerű építményeiben fülkékbe helyezett képek mutatták be a nagypénteki szenvedéstörténet jeleneteit. A Magdolna-szobor tövében volt olvasható a készítés dátuma: 1747.

A Kálvária a Szent László-templom szomszédságában az áthelyezés után (Fotó: EKMK, 2023.)

Az 1830-as években a kálváriát átalakították, Walch Antal sírkőfaragó és Dunaiszky Lőrinc pesti szobrász is dolgozott rajta. Ekkor új Corpus készült, és az eredetileg 11 állomást 14-re egészítették ki. Az 1920-as évek elejétől kezdődött a városi új kálvária felállításának tervezése, és Rott Nándor püspök kezdeményezésére a munkához azt a Velty Ferenc veszprémi sírkőfaragót, szobrászmestert kérték fel, aki a székesegyház altemplomi oltárának fehér márványból készült Halott Krisztus-szobrát is faragta 1910–1912 között. Az új kálvária kialakításához az 1930-as évek elején a barokk szoborcsoportot a Szent Miklós-romoktól átszállítva fel is állították a temetőhegyi Szent László-templom oldala mellett. A stációk építésének koncepciója azonban előbb átalakult, végül elakadt. A Szent Miklós-romoknál maradt stációk közül az 1950-es évekre már csak kettő állt fenn.

Szűz Mária szobra (Fotó: VFKL, 2021.) | Mária Magdolna alakja (Fotó: VFKL, 2021.)

A szobrok sorsa azonban a későbbiekben is mozgalmasan alakult. A háborúban komoly károkat szenvedtek. A Corpus darabokra törött, részben elkallódott, de a többi alak is sérült. Ezért amikor később áthelyezték a szoborcsoportot a Szent László-templom homlokzata elé, a dombra felvezető lépcső aljához, azt Krisztus nélküli kereszttel állították fel. 1966-ban a templom tatarozása és környezetének rendezése során fellelték a plébániaudvaron elásott Corpus töredékeit, amelyek a templom előtt álló szoborcsoport üres feszületére illettek.
Később a szobrok bekerültek a főegyházmegyei gyűjteménybe, azonban ott is kültéri elhelyezésbe. Látható rajtuk a korábbi restaurátori javítás (a kiegészítések jól megkülönböztethetők a nyers vésőnyomokkal alakított felület alapján); az időjárás okozta károk miatt pedig ismét gondozásra szorulnak. A barokk szobrok koruk jellegzetes, jó kvalitású alkotásai, a mozgalmas drapéria, a lendületes mozdulatok a felfokozott érzelmek hű kifejezői. A Krisztus halála felett érzett fájdalmat Mária mellkasra helyezett keze, Magdolna sirató gesztusa erősítik, a halálra és az afelett aratott győzelemre utal a Magolna jobbjában tartott koponya. További attribútumok nem járulnak az alakokhoz.

Simon Anna

A Szent Anna-kápolna (2015, VFL)

A 18. századi eredetű Szent Anna-kápolna az egykori váralja település forgalmas útja, a Hosszú (ma Jókai) utca mentén épült, főhomlokzata az Irgalmasendi (ma Padányi-) iskola felé néz, a Szent Mihály-plébánia alá tartozó kis templom iskolakápolnaként szolgál.

A gyermek Szűz Máriát olvasni tanító Szent Anna, barokk szobor a Szent Anna-kápolna homlokzatán. (Fotó: VFKL 2021.)

A kis barokk kápolna 1724-ben Salomváry János megyei táblabíró adományából, egyik veszprémi házának szomszédságában, saját telkén épült fel, középkori előzmények nélkül. A kápolna ellátását az alapító a piaristákra bízta. A piarista rend fontos szerepet játszott a törököktől visszafoglalt Veszprém rekatolizációjában: a plébánia ellátásában, amelyet 1752-ig végeztek. A rendet Volkra Ottó püspök telepítette 1711-ben a városba. Később rendházuk és iskolájuk a várban épült fel a 18. század folyamán. Az alapító halála után felesége és annak második férje, Kiss Sándor alispán további adományokat tettek a kápolna javára. Mindhárman, valamint több piarista atya is a hajóban létesített kriptában nyugszik.

Az egyhajós. a hatszög három oldalával záródó szentélyű, északi oldalán sekrestyével ellátott kápolna boltozott. Homlokzatán a bejárat felett az 1724-es építési felirat volt olvasható, felette falfülkében a Gyermek Máriát olvasni tanító Szent Anna barokk szobrával. A nyeregtető felett karcsú fiatorony emelkedett.

A kápolna az 1925. évi bővítés előtt, nézet a vár felé. (Fotó: 1910. körüli képeslap, VFL)

Az épület közelében futó Ördög-árok, illetve a várhegy nyugati oldalán lezúduló csapadékvíz állandó problémát okozott az épületben. Ehhez járult a tető megromlott állapota, illetve a szűkössé vált tér, ezért a 20. század elején már sürgető volt a kápolna felújítása, melyet végül Rott Nándor püspök kezdeményezésére és támogatásával 1925–1926-ban valósítottak meg. Ekkor a belső szintet jelentősen megemelték, a sekrestye elé emeletes bővítmény épül, amely az újonnan létesített karzatra vezető lépcsőházat foglalja magába. 1943-ban újabb átalakítás révén megépült a bejárati előcsarnok, ennek homlokzatára áthelyezték a korábbi kőkeretes bejárati ajtót és a Szent Anna-szobrot.

A berendezés ma már néhány falikartól eltekintve nem őrzi a kápolna barokk kori berendezését. Egykori gazdagon faragott szobordíszes faoltárát az 1920-as évekbeli felújítás során elbontották; az csak Friedrich Endre piarista tanárnak a kápolnáról írt 1907-es monográfiájában közölt fényképről ismert. A jelenlegi márványoltár püspöki adományként, két korábbi székesegyházi oltár részeinek összeépítésével jött létre: felépítménye a barokk Szent György-oltáré, míg oltárképe az egykori Szent Anna-oltárból származik, amely Franz Xaver Bucher műve az 1830-as évekből, de jelenlegi alakjában erősen átfestett.

Összkép a kápolna szentélyéről, nézet a karzatról. (Fotó: VFKL 2021.)

A kápolna homlokzati felújítása 2003-ban történt, belső felújítására a közeljövőben kerül sor. Előtte, a Jókai téren 2017-ben felállított kőhatású poliészter anyagú Szent család-szobor Piller Csaba munkája.

Simon Anna

A székesegyház és a volt Nagyszeminárium épülete között található a középkori Veszprém egyik legrégebbi épületmaradványa, a hajdani Szent György-kápolna. Falait az 1950-es évek régészeti feltárásaiból ismerjük. Mivel a kápolna padlószintje sokkal a mai terepszint alatt volt, a műemléki helyreállítás során is ezt mutatták be, és ma lépcsőkön kell lemennünk erre a szintre. A kápolnához tartozó kőfaragványok közül azokat, amelyeknek tudták a helyét, megpróbálták a romkonzerválás keretében visszahelyezni. Mivel számos elemnek az eredeti magasságát nem ismerjük, ennek jelzésére tégla ráfalazást alkalmaztak. A romok és a többi, kiállításra került kőfaragvány védelme érdekében 1960 táján egy modern beton védőtetőt építettek a terület fölé.
A Szent György-kápolna legkorábbi épülete csak erősen visszabontott állapotban maradt meg. Kör alaprajza volt (a körtemplomokat latin eredetű szóval rotundának is hívjuk), félköríves szentélyének is megmaradt egy kis részlete; ezek a mai padlószinten láthatók. Ez lehetett az a templom, amelyben a Szent Imréről szóló legenda szerint a herceg szüzességi fogadalmát letette. A korai kápolna talán már a 10. században, legkésőbb 1000 táján épülhetett.
A ma ismert, magasabban felmenő falakkal megmaradt kápolna – a korábbi kápolna elbontásával – a 13. század második negyedében épülhetett. Ennek hajója már sokszögzáródású volt (ezekre is használjuk a rotunda kifejezést). Az építtető valószínűleg Bertalan veszprémi püspök (1226–1244) lehetett.
Ennek bejárata bejárat a nyugati oldalon tagolt, bélletes kapu volt, hengeres bélletelemekkel. A küszöbkövön egy rövidített feliratot találunk: IN LIMI[n]E NO[n] SEDETO azaz „A küszöbre ne üljetek!” A középkor későbbi időszakában jelentős búcsújáró helyként is ismert, és káptalani gyűléseket is tartottak benne. 1470 körül Vetési Albert püspök – Mátyás király diplomatája – felújíttatta a kápolnát. A délre eső bejáratot valószínűleg csak ekkor, a 15. század végén nyitották, a kis kőtárban bemutatott, részben rekonstruált, címerdíszes későgótikus timpanon ehhez tartozhatott. A püspök ide temetkezett. A hajó közepén feltárt sírgödör fölött látható Vetési Albert töredékekből rekonstruált sírköve. A sírfedlap a ravatalon fekvő, püspöki ornátust viselő elhunytat ábrázolja, alul a címerek és feliratos tábla teszi egyértelművé az azonosítást. A kőfaragványon a szakállas arc nagyobb része sajnos megsemmisült.
A kápolna előtt áll Szent Imre szobra, Erdey (Erdei) Dezső 1940-ben készült bronz szobra. Az ifjú, glóriás alak páncélinget fejét borító csuklyával és köpenyt visel, a bűnt megtestesítő oroszlánon tapos, baljában vitézi kardja, jobbjában a szüzességet jelképező liliom. 2007-ben a szobrot megtisztították, feliratos emléktáblával látták el, illetve egy idézettel, mely Szent István király fiához, Imre herceghez írt intelmeiből származik: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Géza fejedelem és Szent István domborműve, – Kő Pál 1988-as alkotása – a Szemináriumnak a kápolna előkertjére néző déli falán látható.

A piaristák – régi nevükön kegyes tanító rend – 17. századi itáliai alapítású szerzetesrend, akiket Veszprémben Volkra Ottó püspök (1710–17220) már 1711-ben megtelepített, s a várban egy, a reformátusoktól lefoglalt telket adományozta nekik. Rájuk bízta az általa alapított püspöki szemináriumban való oktatást, de fontos szerepet kaptak Veszprém plébániai teendőinek ellátásában is. A várbeli nagy templom megépítéséig a Jókai utcai Szent Anna-kápolnát használták. A gimnázium és a rendház mellett csak 1825-től kezdték meg a mai templom építésének előkészületeit.

Főhomlokzat balra rövid falszakasszal a püspöki alkalmazottak házához, jobbra közvetlenül a piarista rendházhoz csatlakozik. A klasszicizáló későbarokk tagozatokkal, faragott vázákkal díszített főhomlokzaton feszton-díszes, jón-jellegű fejezettel ellátott óriáspilaszterek fogják közre a középső szakaszt, amely felett erőteljes párkányzat és attikafal fölött zömök, hasábos torony emelkedik. A bejárat felett a rend jelvénye – sugárkoszorúban Szűz Mária koronás monogramja, két oldalán az Istenszülőség görög rövidítésének betűivel –, felette az 1833-as építési dátum látható, majd az orgonakarzat nagy ablaka felett fogsoros osztópárkány festett felirata: D. O. M. HONORIBUS B. MARIAE V. ET S. EMERICI jelzi, hogy a templomot Szűz Mária és Szent Imre tiszteletére szentelték.

A templomtér egyhajós, boltozott, a bejárat felett orgonakarzattal. A szentélyből délre nyíló sekrestye, illetve a hajó déli falán nyíló oratóriumablakok közvetlenül kapcsolatban vannak a rendházzal. Szokatlan módon az északi oldalfalon is tágas ablakok nyílnak, így a kiegyensúlyozott, fénnyel teli templombelső építészi eszközökkel maga is kifejezi az isteni bölcsességgel elrendezett világ képét.

A templombelső figyelemreméltó részlete a szentélynégyszög feletti kis tambúros kupola, amelyben középen a bevilágító nyílás (oculus) körül eredetileg fénysugár-koszorú volt megfestve. Különleges mestermunka még a diadalív déli oldalán található szószék, amely teljes egészében fémből készült.
A templom felszentelésére 1836-ban került sor, az első kifestés azonban csak 1840-ben készült el, feltárt részletei ma is láthatók: ifjabb Franz Xaver Bucher munkája (érdemes összevetni az apja által megkezdett, de általa befejezett ferences templom falképeivel). Eredetileg a főoltár későbarokk szoboralakos-oszlopos típusát falképen örökítették meg: ebből láthatók ma kétoldalt a két Árpád-házi szent király, Szent István és Szent László monokróm technikával megfestett alakjai, illetve a főoltárképnek már csak stukkó-kerete a szentély hátfalán.

Mai fából készült főoltár későbbi, márványt utánzó festéssel, az oltárképén a templom névadó szentjét, Szent Imre herceget látjuk, a magasban megjelenő Szűz Mária előtt, fogadalomtételének jelenetében. A herceg előtt oltárra helyezve attribútuma, a szüzesség lilioma, valamint a Szent korona és az Árpád-ház címere.
A mellékoltárok különböző időben készültek. A rendalapító Kalazanci Szent József és egy másik piarista tanító olajképét Steiner Rudolf, a veszprémi püspökségnek sokat dolgozó festő készítette a 20. század első harmadában.

A 20. század elején a templomot felújították. Az apszis félkupoláján Krisztust az utolsó Ítélet bírájaként látjuk angyalok seregétől kísérve, a jobb szélen alattuk a festő szignója és a készítés évszáma: Szirmai Antal, 1901. A párizsi, müncheni tanultságú festő (1860–1927) Benczúr Gyula mesteriskolájának tagja, majd Lotz Károly mellett többekkel a pesti Operaház festője, aki Veszprémben néhány évvel később az újjáépített székesegyház figurális kifestésére kapott megbízást (utóbbi munkáját később erős átfestés érte).
A jelentős részben eredeti szerkezeteit őrző orgona a pécsi Angster-gyárban készült a 20. század elején. A hangszer „jó karban tartására” vonatkozó előírás az orgonaszekrényre akasztva eredeti szecessziós díszű nyomtatványán ma is olvasható.
A templom jelenleg állandó liturgikus használaton kívül áll, a közelmúltig a főegyházmegyei gyűjtemény különböző időszaki kiállításainak adott helyet, illetve mint helyőrségi templom, alkalmanként a hadsereg hitéleti eseményeit tartják itt. Az épület és a benne található értékes falképek megromlott állapota indokolttá teszik a küszöbön álló felújítást.

A veszprémi várhegyen a székesegyház szomszédságában, a Nagypréposti palotával szemben elhelyezkedő Szent István ferences templom az 1720-as években épült, 1727-ben szentelték fel, de az építkezést csak 1730 körül fejezték be. Az építkezés során sok középkori kőfaragványt is felhasználtak az akkor még romos várból, amelyek másodlagosan kerültek beépítésre. 1909-ben a templom leégett, tornya összeomlott, ezt 1912-ben neoromán stílusban építették újjá a homlokzattal együtt; a munka kivitelezője Fabb Károly volt. 1938-ban és legutóbb 2012-ben a templomot restaurálták. A templom szervesen illeszkedik az őt övező kolostorhoz, annak sarkán a Szentháromság-szoborra nézve illeszkedik a tér építészeti rendszerébe, egységébe. Az egyhajós, nyújtott szentélyű templombelső gazdagon díszített. A tér felől belépve néhány felfelé vezető, nagyméretű lépcső után a karzat alá érkezünk. A karzat egyetlen nagyméretű kosárívvel nyílik a hajó felé. A karzat alól ajtó, átjáró vezet a kolostorba, a kolostor emeleti részén pedig az oratórium kapcsolódik a rendházhoz.
A belső tér érdekessége, hogy azt a 18. század végén jelentősen átépítették, kialakítva és kifestve a jelenlegi belső teret. A templom jelenlegi járószintjét felbontva tárult fel, hogy korábban, az épület első korszakában a padlószint jelentősen, mintegy hatvan centiméterrel lejjebb helyezkedett el, a karzatot pedig két pillér tartotta, és így a karzat alja három ívvel nyílt a hajó terébe. Ekkor még nem volt átjáró a karzat alól a kolostor földszinti folyosójára, és a jelenlegi hajóbelső oldalán elhelyezkedő tagozatok is kissé másképpen néztek ki. A térről, kívülről belépve a templomba nem kellett ennyire "magasra" felmenni hiszen a padlószint jobban alkalmazkodott a külső járószinthez. A templom korábbi padlóját úgy alakították ki, hogy döngölt agyagra habarcsot terítettek, arra téglapadlót fektettek és arra kelheimi kő burkolatot helyeztek.
A felmenő falak kutatásánál a templom külső – kisméretű belső udvar felén néző – homlokzatában több román és gótikus díszes kőfaragvány is előkerült.
Amikor a 18. század végén átalakították a belső teret, egyszerűen feltöltötték a templombelsőt, elbontották a korábbi karzatot, és így alakult ki, formálódott az a tér, amelyet ma is láthatunk. Ezt a teret festette ki Bucher Xaver, ekkor került be a berendezés. Erősen megnyújtott főoltára és a mellékoltárok késő barokk stílusúak. A főoltárt Szent László és Szent Imre az ajtók feletti konzolokra állított, aranyozással díszített fehér szobra fogja közre. Az oszlopokkal közrefogott oltárkép a Koronafelajánlást ábrázolja. A szentségfülke aranyozott ajtaján az Emmauszi vacsora ábrázolása látható. A diadalív bal oldalán, a szószék mellett Szent Ferenc-, jobb oldalon Szent Antal-oltár áll. A Szent Ferenc-oltár képe olasz eredetű és a II. József alatt feloszlatott pesti ferences rendházból került ide. A boltozatok képeit Bucher Xavér Ferenc festette 1798–1801 között, az aranyozási munkákat Schitterson Ferenc végezte. A falképeket 1936-ban átfestették. A szentélyben a Szentháromság, a hajóban Szent István és a Rómából hazatérő követek, a karzat felett a Madonnához imádkozó Szent Imre ábrázolása, a karzatot alátámasztó csehsüveg-boltozaton Mózes és az égő csipkebokor, a festett kőráccsal díszített karzatmellvéd közepén hangszerek, az oldalfalon festett drapéria ábrázolása, a szentélyben, dekoratív vasráccsal átellenben, a déli oldalon festett ajtó látható. A sekrestyében Szent Antal barokk szobra kapott helyet. A hajóból jobbra a Szent János-kápolna nyílik.

Koppány András

Veszprém egyik magaslati pontján, az egykor Temetőhegynek nevezett domb tetején áll a városkép jellegzetes eleme, a Szent László-templom. Akár a vár északi kilátópontjáról tekintünk északnyugat felé, akár a környező dombokról a város irányába, mindenhonnan jól látható kiemelkedő homlokzati tornya.

A veszprémi Szent László-templom (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

Oldalhomlokzata a hajó boltozott belső terének megfelelően három szakaszra tagolt; nyújtott, sokszögzáródású, támpillérekkel ellátott szentélye pedig, melyhez az egyik sekrestye csatlakozik, valamivel alacsonyabb és keskenyebb. Híd felőli oldalhomlokzatának kiegyensúlyozott ritmusát falpillérek, a köztük lévő falmezőkben nyíló karcsú páros ablakok, illetve az azt lezáró ívsoros párkány adja. A másik oldalon feltehetően mindig is csak vakablakok voltak hasonló elrendezésben. A templom fordított tájolású, szentélyével szokatlan módon nem kelet felé néz.

Látkép a városról nyugatról (Fotó: VFL, archív)

E helyen a középkorban a Szent Margit-szeg nevű településrész terült el, amelynek Antiokhiai Szent Margitról nevezett temploma a török korban romossá vált. Maradványai helyén a 18. században kis barokk kápolnát emeltek, amely még a 19. századi látképeken is jól azonosítható: egyhajós, kis fatornyán barokk hagymasisakkal ellátott épület volt. Így örökítette meg Berken János 1818-as rajza nyugat felől távolabbról, illetve Ludwig Rohbock – 1856 és 1863 között Magyarországon készült látképeinek sorában – északnyugatról.

Rohbock 19. század közepi metszete (Fotó, LDM, 2023.)

A középkori és barokk előzmények után, feltehetően azok mellett épült fel 1901–1902 között dr. Fejérvári József prelátus kanonok kezdeményezésére, Jüttner Kálmán tervei alapján a ma álló templom. Kivitelezője id. Csomay Kálmán volt. Míg a homlokzat visszafogott, bélletes kapuja szerényen idézi a középkori formákat, addig a belső a korszak ízlésének megfelelően historizáló, azaz történeti stílusban –  különböző középkori stílusjegyeket egymás mellett megidézve – gazdag kialakítást kapott. A boltozatok és falak ornamentális díszítésének festője a pesti Altenbuchner Henrik volt, a hajó jobb oldalán az ablakok nélküli falmezőkbe Szűz Mária mint Patrona Hungariae, Szent József és Szent István falképét Graits Ede pécsi akadémikus festő készítette, a lourdes-i jelenet pedig Steiner Rudolf székesfehérvári festő műve. Ma ezen első kifestés képeinek egyike sem látható.

A főoltár az 1970-es években (Fotó: VFL, archív)

A belső tér kiemelkedő színvonalú alkotása volt a szentély festett üvegablaka, melyet Róth Miksa, a korszak legelismertebb üveg-
és mozaikművésze készített. Írott adatot egyelőre nem ismerünk arra nézve, hogy az egyetlen ismert, oltárképként is szolgáló Szent László-üvegen kívül készített-e a templomban más üvegablakot. A főoltár mestere a századforduló egyházművészetének termékeny alkotója, a kaposvári származású Hudetz József volt. Márványoltára eredeti alakjában az oszlopokkal tagolt asztal felett árkádíves retablóval, középen szentségházzal és azon elhelyezett márványcibóriummal készülhetett. Feltűnő a hasonlósága a budapesti központi szeminárium kápolnájának egykori oltárával. Nem tudjuk, hogy a veszprémi oltárnak volt-e szintén gúlasisakja, mivel az oltár eredeti állapotát mutató ábrázolás egyelőre nem ismert (Szent László szobra későbbi). Hudetz faragta a mára elbontott szószéket és egy szobortalapzatot is.

A szentély a legutóbbi felújítás idején (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

A templom 1941-ig a székesegyházi Szent Mihály-plébániához tartozott, ekkor emelte a káplánságot plébániai rangra Czapik Gyula püspök. A templom 20. századot megelőző történetét ezért a székesegyház akkori káplánja, Strausz Antal dolgozta fel és jelentette meg a Veszprémi Hírlapban 1902-ben. A templom elődjének, a középkori Szent Margit-templomnak maradványai ennél sokkal korábbi időkre nyúlnak vissza. Régészeti feltárás a területen nem volt, földmunkák, illetve az 1966-os felújítás során került elő néhány korai, 11–12. századra keltezhető román kori szalagfonatos töredék. E középkori templom helyét, nagyságát, elrendezését nem ismerjük.
Nem sokkal a plébániaalapítást követően, 1942–1943-ban került sor a templom első átalakítására. Az eredetileg nyitott árkádívekkel nyíló sekrestyéket lehatárolták, a szószéket áthelyezték. A középső ablakból az üvegablakot kiemelték, a nyílást megnyújtották, befalazták, aranymozaikkal burkolták. Az így kialakított fülkébe került Szent László carrarai márvány szobra 1943 pünkösdjén. A főoltárt úgy alakították át, hogy három lépcsőfokkal megemelve cibóriumát – amely szintén aranymozaikot kapott – kissé hátrahelyezték, így az vált a szobor talapzatává. A Szent László-szobor alkotója Krasznai Lajos volt. Ugyanekkor készítette a jobb oldalon álló Jézus Szíve-szobrot, és talán ekkor Szűz Mária, valamint a karzataljban Kis Szent Teréz márványszobrait. (Krasznai sokat dolgozott a veszprémi püspökség számára, alkotásain még az 1950–60-as években is a háború előtti formavilágának jellemzőit látjuk.)

Szent Erzsébet-üvegablak (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

A szentély két eredeti szélső ablakáról nincs adatunk. A ma látható modern színes üvegeket a feliratukban is megnevezett 1954-es Szűz Mária-emlékévben készítették. Ezeken balra Szent Erzsébet a köpenyében rózsákkal, jobbra Szent Margit kezében liliommal látható.
1956-ban elektromos zárlat okozott tüzet az épületben. A kormos falak felújítása során, szignója szerint 1959-ben festette „Károly Gy.” az oldalfal ma látható nagy méretű jeleneteit a veszprémi kötődésű Árpád-házi szentek alakjával. A többi falfelületet, boltozatokat azóta egyszínű festéssel többször megújították, amely alatt minden bizonnyal ott rejtőznek még a századforduló ornamentális és figurális részletei. Ahogy megvannak még a hajó kelheimi burkolata és a tagozatok stukkóból képzett fejezetei, illetve a karzatot tartó oszlopok márványt imitáló kiképzése is.
1966-ban homlokzatfelújítás és a villamoshálózat korszerűsítése történt meg. Ekkor fedezték fel a leselejtezett régi üvegablakot, amit akkor a sekrestye – valamivel kisebb – ablaknyílásába állítottak be. Átalakítások történtek a szentélyben is, ekkor leplezték el a Szent László-szobrot és állítottak nagy méretű feszületet az oltárra, ahogyan azt gyakran látjuk az archív fényképeken.

Szent Erzsébet-üvegablak (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

2021 karácsonyára készült el a templom felújításának első szakasza, a szentély megújítása. Az új kifestésen túl a leglátványosabb elem a főoltár visszaalakítása volt, amelynek során a Szent László-szobor leemelésével, a befalazott középső ablak újranyitásával a Róth Miksa-féle Szent László-üvegablak visszakerült eredeti helyére. 2022-ben egyes családok adományából a hosszház ablakaiba új színes üvegek kerültek.

Simon Anna

 

Barokk sírkő a neoromán stílusú templom falában

A századfordulón épült veszprémi Szent László-templom szentélyzáradékában, a külső homlokzati falba beépítve egy barokk sírkő látható.

A terület a középkorban az itt álló Antiokhiai Szent Margit-templom után a Szent Margit-szeg elnevezést kapta. A plébániatemplomot a kor szokásának megfelelően temető vette körül. Innen ered a városrész másik elnevezése, a Temetőhegy. A török kor után ez volt Veszprém egyetlen működő temetője, amely akkor a városon kívül esett. Mivel a temető kezdett betelni, 1780-ban megnyitották az új, felsővárosi temetőt.

Archív ábrázolások tanúsága szerint a sírkő eredetileg a Szent László-templom barokk elődjének szentélye előtt, hasonlóan állt. Pontos – beépített vagy szabadon álló – helyzete a rajzok, metszetek alapján nem állapítható meg.

 

A sírkő lábszárcsontokra helyezett koponyával ellátott kis lábazatát, a feliratos, lant alakú középrészt és a volutás-növénydíszes párkány felett emelkedő feszületet egy tömbből faragták. A lábazat és a feliratos mező felső része ívelt oldalú, és mindkettőt tört ívű párkány zárja, melyekről oldalt egy-egy, eredetileg szabadon lévő füzér függ. A sírkő ma a templom hátfalába építve a körítőfal lábazatának kiugrásán áll, oldalát részben a homlokzati vakolat fedi. A faragvány anyaga puha, sárgás homokkő. Az időjárásnak kitett, mállékony faragvány feliratának felső részén ma már épp csak kivehető Hajas István veszprémi plébános neve.
A megyei múzeum az 1960-as években kiterjedt műemléki topográfiai felmérést végzett a városban, ennek során a sírkő leírása is elkészült. A múzeum munkatársának, Tóth Sándornak kézirata őrizte meg az akkor még jól olvasható teljes feliratot:

ARD
Stephanus
Hajas Parochus
Weszprimiensis
Et Distr. Nom. Ejus
VA Diacon. Potens In
Opere Ei Sermone In
Domino Obiit Ano 1798
Die 29 August Aetatis
Suae 65 Comendans
SE Fidelium Suffagiis

Hajas István jelentős személyisége volt a 18. századi Veszprém egyházi életének. Róla a Szent Mihály-plébánia 20. század eleji káplánjától (későbbi plébánosától), a Historia Domust is vezető Strausz Antaltól olvashatunk a Veszprémi Hírlapban 1902-ben publikált plébániatörténeti cikksorozatában. A püspöki székvárosban az oszmánok kiűzése után egyes rendek: előbb a ferencesek, majd a piaristák látták el a plébániai feladatokat. Több kísérlet történt egyházmegyei plébánia megszervezésére, de az ezzel járó anyagi terheket a hívek nem tudták vállalni. Végül 1779-ben Bajzáth József püspök rendezte a veszprémi plébánia helyzetét. Az ezt biztosító dokumentumok kiadását követően, április 21-én iktatta be a plébániába Hajas István korábbi várpalotai plébánost.

Hajas, aki 1733-ban született Veszprémben, és helvét hitvallásban nevelkedett a közeli Peremartonban, 1748-ban tért át a katolikus hitre. Bölcsészeti tanulmányait Budán végezte, majd 1754-ben belépett a jezsuita rendbe. Nagyszombatban és Kassán végzett hittudományi stúdiumokat, ezt követően pedig tanított: nyelvtant és költészetet Egerben, Nagyszombatban, Pozsonyban, majd elöljárói Kolozsvárra küldték hitszónoknak. Itt érte a rend feloszlatása 1773-ban. Ekkor kérte felvételét a Veszprémi Egyházmegyébe, s előbb várpalotai, majd veszprémi plébános lett. Plébániáján aktív hitéleti és szervezőmunkát végzett.
Hajas István irodalmi tevékenysége is kiemelkedő: több írása nyomtatásban is megjelent, köztük az Egyházi Pásztor című négykötetes munka. A kiadványt, ami az év minden vasárnapjára szóló szentbeszédeket tartalmazott, Bajzáth püspök nyomtatta ki és osztotta szét az egyházmegye papsága között.
Az esperes-plébános halála előtt öt hónappal kelt végrendelete a főegyházmegyei levéltárban található. Ebben 1000 forintot kitevő vagyonát iskolai célokra hagyta, és rendelkezett róla, hogy a Szent László-kápolna mellé temessék. Itt azután az utódok a díszes síremlékkel jelölték meg nyughelyét. Sírkövét az új templom 20. század eleji építésekor tették át jelenlegi helyére.

Az 1960-as években homlokzatfelújításra került sor. A levéltár építészeti iratai között egy 1962-es levél arról tanúskodik, hogy a munkák megkezdése előtt Vándor Ferenc egyházmegyei főépítész a műemléki hivatalnál érdeklődött a templom védettségéről. Válaszában Entz Géza, a tudományos osztály vezetője azt a tájékoztatást adta, hogy a templom nem áll – egyébként ma sem – országos műemléki védettség alatt, csak a szentély falán elhelyezett 18. századi sírkő, ezért ha a felújítás a sírkövet nem érinti, nem szükséges műemléki hozzájárulás. Ezzel együtt a munkálatok kapcsán fellelt középkori leletanyag múzeumba szállítása megtörtént.

 

A romterület napjainkban (Fotó: 2021, VFKL)

A középkori veszprémi Szent Miklós-templom alapfalai a Kálvária-dombon találhatók. A belváros déli részén, az egykori Komakút felett emelkedő sziklát a megyei könyvtár, a Laczkó Dezső Múzeum, a Pannon Egyetem épületei és az Egyetem utca fogja közre. Ma ligetes jellegű környezetben lépcső vezet fel a múzeum felől, a dombtető füves síkján a 27 m x 10 m alapterületű, középkori templom törtkő falainak körvonalai csekély felfalazásban rajzolódnak ki.

A középkori Veszprém településszerkezetét történeti és régészeti kutatások tisztázták Gutheil Jenő veszprémi kanonok, történész és levéltáros, Korompay György építész-építészettörténész és Kralovánszky Alán régész munkái révén. A legkorábbi központ a várhegy északi felében korábbi védművek maradványai közt létesült hatalmi és egyházi központ, a püspöki-ispáni vár és székesegyház, az egyházmegye főtemploma. A várhegy déli részében, az ún. külső várban állt a Mindenszentek társaskáptalan temploma. A várhegy alatt az észak-nyugati karéjt a káptalan birtokai, házai, kertjei foglalták, délkeletre a püspöki várnépek, iparosok telepedtek meg a középkor folyamán. Ezeket a településrészeket szegeknek hívták, egy-egy szeg a plébániatemplomának védőszentjéről kapta nevét, így a Szent Tamás-, Szent Katalin-, Szent Iván (János)-, Szent Margit-, és a Szent Miklós-szeg is. A város plébániahálózata tehát megfelelt ennek a településszerkezetnek, hasonlóan más királyi városokkal, így Esztergom és Székesfehérvár középkori viszonyaival.

Rhé Gyula összesítő ásatási alaprajza (Rainer Pál nyomán)

A Szent Miklós-templom első említése 1237-ből ismert, de építési ideje ennél korábbra, feltehetően a 12. század elejére nyúlik vissza, majd a középkor folyamán többször átalakították. Korábbi temető területén épült a kisméretű, keletelt, egyhajós, egyenes záródású templom. Szentélyét később gótikus stílusban építették újjá, sokszögzáródással, bordás boltozattal és támpillérekkel. A hajó déli oldalát bejárati előcsarnokkal bővítették. A 15–16. században a hajóját két pillérrel megosztva átalakították, boltozattal és támpillérekkel látták el, továbbá nyugati toronnyal vagy egy, a kapuépítményt magába foglaló előcsarnokkal, északi sekrestyével és csontházzal bővítették. A feltárásokból számos bordatöredék, festett tagozatok, színes üvegablak-töredékek kerültek elő. Építéstörténete a többszöri feltárás ellenére sem megnyugtatóan tisztázott.

A templomot a török időkben elhagyták, már egy 1550-ben kelt összeírás szerint elpusztult. A 18. században részben a helyén létesült az a kálvária, amelyről a magaslat nevét is kapta.

A város látképe délről, a Kálvária-dobról, 19. század utolsó negyede. Adam Slowikowsky (Korompay Gy.: Veszprém. 53. kép)

A 19. században csak írott forrásokból volt ismert az egykori Szent Miklós-templom, de helyét a kutatók máshol gyanították. Gutheil Jenő forráskutatásai alapján lokalizálta ide a templomot. Az első feltárást Rhé Gyula múzeumigazgató végezte 1929–1930-ban, amellyel igazolta Gutheil feltevéseit. Rhé ásatása az épületmaradványokra koncentrált, a számos fellelt sír vizsgálata nem volt teljes körű, az azokban előkerült 11. századi pénzekkel a templom építését datálta. Valamiféle romkonzerválás ugyan történhetett 1931-ben, de az 1960-as évek elején meginduló műemléki adatgyűjtés már elhanyagolt állapotban találta a romterületet. A rendezésre a szomszédos egyetem építésével összefüggésben került ekkor sor abból a célból, hogy idegenforgalmi szempontból is új elemmel gazdagodjon a város. Ezt hitelesítő ásatás előzte meg, Kralovánszky Alán – a múzeum akkori igazgatója –, és Éry Kinga antropológus vezetésével 1978-ban. A romkonzerválás terveit Koppány Tibor készítette. A feltárás során a templom belsejében 49 érintetlen középkori sírt és számos fémtárgyat – pénzeket, hajdíszeket – és női ruha részleteit tártak még fel.

A régészeti leletek alapján Kralovánszky magyarázattal szolgált a városrész, illetve a templom névadó szentjének megválasztására. A templom névadója a kisázsiai Myra 4. században élt püspöke volt. A középkori Szent Miklós-szeg – Esztergomhoz hasonlóan – nemzetközi kereskedelmi útvonal mentén települt, lakói betelepült „olaszok” – latin, vallon népek – lehettek. A Veszprémi Naplóban közölt interjúban a régész így nyilatkozott: „Mivel Szent Miklós az iparosok és kereskedők védőszentje is, így régészeti adatok és az okleveles források egymást nagyon szépen kiegészítve adják, hogy a bizonyosságot, hogy a kovácsok és a védőszentjük azonos helyen van. Itt dolgoznak és laknak, róla elnevezik el templomukat, ami plébánia templom, (...) így kötelesek oda is temetkezni.”

A rombemutatás napjainkra kissé megromlott, ismételt konzerválása és környezetének rendezése újból szükségessé vált. Ezt is tartalmazzák a közelmúltban az EKF 2023. programsorozathoz kapcsolódóan város megrendelésére elkészített nagyszabású tervek.

Simon Anna

A veszprémvölgyi apácakolostort Szent István király alapította. Az alapításról szóló oklevél azonban csak átiratban maradt fenn 1109-ből. Az oklevél eredeti szövege görög nyelven íródott, ami arra utalhat, hogy görögkeleti apácák éltek benne, akik feltehetően Imre herceg (Szent Imre) feleségének szánt bizánci hercegnő kíséreteként érkeztek a magyar királyságba. 1240-ben IV. Béla király kérésére a kolostor a ciszterciek fennhatósága alá kerül.
A kolostor közvetlenül az esztergomi érsek alá volt rendelve, jelentős birtokokkal bírt. Kutatása során előkerült legkorábbi épülete egy egyenes szentélyzáródású templomból, a hozzá kapcsolódó toronyból és egy egy emeletes lakószárnyból állt, amelynek földszintjén a kiszolgáló helyiségek, emeletén a hálóterem helyezkedhetett el. Később a templom mellé északról kis méretű kriptával ellátott oldalkápolna épült és további épületekkel toldották meg a meglevőket. Az egyre növekvő kiterjedésű épületegyüttes környezetében faszerkezetes kiszolgáló épületek maradványai is előkerültek. A kolostor mindenkori kiterjedését alapvetően meghatározta, hogy dél felől a Séd patak kanyargó völgye határolta, amely akkor még kissé mélyebb és kanyargósabb medrű volt, észak-északkelet felől pedig egy falusias település feküdt az egyre meredekebb völgy oldalában.
Sok oklevél maradt fenn az egymást követő építkezésekről, közülük a legérdekesebb az az 1387-ből fennmaradt megállapodás, amelyet egy bizonyos Konch mesterrel, "építési vállalkozóval" kötöttek, hogy kibővítse a meglevő épületeket. Az építkezés maradványait a régészeti kutatás részben feltárta. Ez az új épületrész is kétszintes volt, földszintjén konyha és árnyékszék került kialakítása a megbízólevélben foglaltak alapján. Ekkortájt építik át a kolostor templomát is: elbontják a mellékkápolnát és egy nagyméretű, nyugatról a meglevő kolostorépülethez, délről a korai templomhoz illeszkedő sokszög szentélyzáródású gótikus templom épül.
A végső, trapéz alakú zártudvaros kolostor a 15. században épül ki teljesen. Felépültekor a korábbi kolostor egyes épületeit visszabontották, jelentősen átalakították. A kolostorudvart nem övezi minden oldalán kerengőfolyosó csak a keleti és északi oldalakon. Az északi épületszárny alkalmazkodik a domboldal egyre emelkedő szintjeihez és padlószintje magasabb, mint az udvaré.
Az épületegyüttes földszintjén mindenütt öntött mészhabarcs padlót tárt fel a kutatás ez egységes sima felületet adott a hétköznapi használat során. A földszint egyes részei raktárak, kamrák voltak, a templomok felé eső keleti épületszárny déli végén egyértelműen a konyha maradványai kerültek elő. A nyugati szárnyban nagyméretű fűtött helyiségek helyezkedtek el. Több helyen szemeskályhák omladéka is előkerült.
A gótikus templomban, illetve attól északra temető helyezkedik el. Hasonlóképpen a legkorábbi templomot délről övezi egy viszonylag kis területű temető.
A kolostort a török közeledtének hírére elhagyják lakói, akik minden bizonnyal minden mozdítható értéket magukkal visznek. Az épületegyüttest pedig a törtök korban tudatosan lerontják, nehogy ellenerődként felhasználhassa azt bárki Veszprém városa ellen.
Az közel ötszáz éven át lakott kolostorról azonban annak pusztulása után sem feledkeznek el, és amikor a jezsuita rend megkapta a volt kolostor birtokait míves, szép arányú barokk kápolnát építtetett a területen az egykori templom helyén, ennek felszentelésére azonban már nem kerül sor a rend feloszlatása miatt.
A helyszínre látogató ma a helyreállított barokk kápolna látványa fogadja, amely körül még mindig részben a növények alatt rejtőzve a kolostorrom maradványa fogad.

A premontrei kanonokrendet Észak-Franciaországban Bartholomé de Vir laoni püspök alapította Szent Norberttel 1121-ben. Szent Norbert reformmozgalma számára az ágostonos regula szerinti rendi statútumokat hét évvel később foglalták írásba. Követőinek kettős, egymás mellett lévő férfi- és női kolostorokat alapított. A francia forradalom idején, 1790-ben oszlatták fel a rendet.
Magyarországon a premontreiek az alapítást követően hamar megjelentek, első monostorukat 1130-ban alapították Váradhegyfokon (ma Nagyvárad), 1320-ban pedig már 39 monostora volt a rendnek. Népszerűségük abból adódott, hogy a szerzetesi életforma mellett plébániai feladatokat is ellátva a világi pasztorációból is kivették részüket a rendtagok.

A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt monostor és templom romjai a közigazgatásilag Veszprémhez tartozó Gyulafirátót kertvárosi övezetében, magánházak közé ékelődve rejtőzik. 1964. évi feltárása óta ismert az épületegyüttes alaprajza, kiterjedése: temploma keletre tájolt, háromhajós, fő- és mellékszentélyei egyenes záródásúk voltak, előttük keresztház húzódott. A mellékhajókat a főhajótól három pillérpár választhatta el. Ma jelentősebb felmenő falmaradványa a keresztház déli végfala magasan fennálló oromfalával, az egykori belső falsarokban boltozattartó sarokoszloppal. A templom nyugati oldalán karzat, illetve előcsarnok állhatott. A keresztházfalhoz dél felé egyszárnyú kolostorépület csatlakozik, amelyet a déli mellékhajóból nyíló bejáraton lehetett megközelíteni.

A romokra már a korai műemléki kutatás, Rómer Flóris bencés tudós is felfigyelt, majd Békefi Remig ciszterci egyháztörténész a Balaton-felvidék középkori egyházait tárgyaló 1907-es könyvében írja: a Rátót nemzetségből való Mátyás esztergomi érsek alapította 1240 előtt, és építése a tatárjárás után fejeződött be. Elsődleges feladata az alapító és rokonsága, a későbbi Gyulafi család reprezentációja volt. A monostori épületek a 15. századig e família birtokában voltak, majd csere révén a veszprémi káptalan tulajdonába kerültek, míg végül Veszprém 1552. évi oszmán meghódításakor elpusztultak.
1938-ban az omlásveszélyes rom megóvásáról a Műemlékek Országos Bizottsága gondoskodott. Ekkor derült fény arra is, hogy egy szomszédos parasztház pajtája rejti magában az egykori káptalanterem ikernyílását, melynek in situ (helyén) megőrződött kehelyalakú fejezete az azt díszítő karéjos levelekkel közeli rokonságot mutat nemcsak a veszprémi Gizella-kápolna egyes tagozataival, de a türjei premontrei prépostsági templom faragványaival is. Az idők során szétszóródott gyulafirátóti kőfaragványokat a közeli házakon kívül a veszprémi vár falaiba beépítve is megtalálták.

A kolostor állagmegóvását évek óta tervezik, a műemléki előkészítést Horogszegi Tamás és Bozóki Lajos 2019-ben készítették.

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A vörösberényi templom titulusa Loyolai Szent Ignác, ünnepe július 31. Loyolai Szent Ignác (1491–1556) fiatalon a spanyol királyi udvarban katonai karrierre készült. 1521-ben egy súlyos lábsérülést követő hosszadalmas gyógyulása alatt Jézus és a szentek életét tanulmányozva jutott arra az elhatározásra, hogy Krisztus katonája (miles Christi) lesz. Imádkozással és vezekléssel töltött idő után megírta lelkigyakorlatos könyvét. Több mint 10 éven át folytatott tanulmányai során nagy műveltségre tett szert, és készült szentföldi útjára. 1537-ben társaival keltek a zarándok útra. 1540-ben alapította meg a Jézus Társaságot (Societas Jesu), másként a jezsuita szerzetes rendet, melynek a lelkipásztorkodás mellett fontos célkitűzése a tanítás, a műveltség terjesztése. Ignác hatékonyan munkálkodott a trentói zsinat (1545–1563) összehívása érdekében, a jezsuita rendnek pedig Európa-szerte fontos szerepe volt a reformáció térnyerését követő rekatolizációban. 1773-ban pápai rendelet oszlatta fel a jezsuita rendet, melynek újraalapítására 1814-ben került sor.

A jezsuiták főtemploma a római Il Gesù (épült 1568–1584) téralakítása, illuzionisztikus mennyezeti falképei mintaként szolgáltak a korszakban kibontakozó barokk templomépítészetben, s itt található a rendalapító sírja is. Ignácot 1622. március 12-én avatták szetté.

Vörösberényi plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): "A falu neve a veszprémvölgyi apácák alapítólevelében Zagarbruen, később Zaarberin,Szerberény – Vörösberény (földjének vörös színe miatt). A mai község a harmadik település, harmadik helyen. Mindkét előző községnek Szent Márton temploma volt. Az Árpád-kori, XIII. századbeli erődítmény templomot a plébániaházzal és tanítólakással együtt 1700-tól a reformátusok használják. A községet 1625-ben a jezsuiták kapták birtokul. A katolikusok lelki gondozására a XVIII. sz. első felében fatemplom-szolgált, később a mai templom Szent Sír-kápolnája. 1773–79 között készült el a mai barokk templom, belseje teljes egészében Bucher Xavér Ferenc freskóival borítva. 1966–1975 között nagy gonddal restauráltatta az OMF. Műemlék. Titulusa: Loyolai Szt. Ignác. Méretei: 25x10 m. Búcsú: július 31. Szentségimádás napja: febr. 10. Rózsafüzér napja: július 11. Anyakönyv: 1747-től. Hívek száma: 1170 (1633). A jezsuita rendház barokk, XVIII. századi. Műemlék. A balatonalmádi úti Nepomuki Szent János-szobor barokk, XVIII. századi, műemlék jellegű.”

Vörösberény a középkorban a veszprémvölgyi apácakolostor birtoka volt. A 16. században a török hódítás elől az apácák elmenekültek, birtokaikat elhagyták. 1625-ben II. Ferdinánd a győri jezsuitáknak adományozta Vörösberényt. A rend feloszlatása (1773) után a Magyar Kamara lett a település birtokosa, de adminisztrátorként és segédlelkészként továbbra is az utolsó jezsuita jószágkormányzót, Buffleur Gáspárt bízták meg. Mivel a település középkori templomát a reformátusoktól nem sikerült visszafoglalni, előbb egy kápolnát, a rendházat, majd Buffleur kezdeményezésére 1777–1779 között a ma látható barokk templomot építették. Korompay György Veszprém város monográfája említi, hogy a rend feloszlatását követően a félbeszakadt veszprémvölgyi jezsuita templom építkezéséről a megmaradt építőanyagot – kő, épületfa – a vörösberényi építkezésére adományozta Bajzáth püspök 1778-ban.

Falképei és berendezési tárgyai: a fő-, és mellékoltárok valamint a szószék egykorúak. A templom főoltárán, illetve a három boltszakaszon Szent Ignác életének jelenetei, illetve allegorikus ábrázolásai láthatók. A falképek és az oltárképek id. Franz Xaver Bucher (1743–1811) korai alkotásai. Bucher a Bodeni-tó partjáról származott, Székesfehérvárott, majd Veszprémben élt, az 1780-as évek elejétől sokat foglalkoztatott mester, Bajzáth József püspök és körének megrendelésére a veszprémi püspökség területén számos település – többek közt Zirc, Szentgál (szignált mű), Monostorapáti, Öcs, a veszprémi ferences, Tab – templomának kifestésére kapott megbízást. Azonos nevű fia lépett nyomdokába, esetenként folytathatta megkezdett munkáit.

A vörösberényi templom oldalfalain, diadalíven, a festett oratóriumablakoban helyi vonatkozású, a templom építésével kapcsolatos jelenetek láthatók, a történeti személyek és a kortársak portrészerű megjelentésével, a templom és rendház tervrajzával. Ilyen a diadalívpillérek jelenetpárja: északon Szent István, amint a vörösberényi birtokot a veszprémvölgyi apácáknak adományozza, mellette Imre herceg, akinek menyasszonya számára létesült a kolostor, délen az apácák egy magyaros öltözetű férfi kíséretében. Felettük középen a diadalíven a szentkorona látható.

A kép forrása: http://regmult.blogspot.com/2017/08/balatonalmadi-vorosbereny-szent-igna... – Elblinger Ferenc blogja

A templom történetét és falképeit részletesen és tudományos alapossággal mutatja be a közelmúltban megjelent A templom történetét és falképeit részletesen és tudományos alapossággal mutatja be a közelmúltban megjelent Barokk freskófestészet Magyarországon. I. Fejér, Komárom-Esztergom és Veszprém megye. Szerk.: dr. Jernyei Kiss János (PPKE) (MMA Kiadó) Budapest, 2019, 218–239.
További felhasznált irodalom:
- Fülöp András: A tabi római katolikus templom falfestményei és mesterük. Somogyi Honismeret 2009/2. 54–61.
- Galavics Géza: „Bücher, Franz Xaver (eigentl. Bucher)”. In: Allgemeines Künstlerlexikon XV. 1997. 26.
- Serfőző Szabolcs: Bucher Franz Xaver – Egy késő barokk festő a Dunántúlon. In: Bubryák Orsolya (szerk.): "Ez világ, mint egy kert ..." Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Budapest, 2010. 473–488.

Ma a templom (M 5611), a volt jezsuita rendház (M 5612), és a Nepomuki Szent János-szobor (M 5609) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék. A templom kilenc éven át tartó teljes felújításának szakaszairól a Magyar Műemlékvédelem évkönyveinek jelentéseiből értesülünk (tervező Schönerné Pusztai Ilona, kivitelezés és restaurátori munka: OMF). A volt rendház felújítása 1983–1986 között zajlott. A munkálatok idején a templom plébánosa Horváth József volt (1973–1986 között), aki ugyanakkor „... új orgonát szerzett és művészi megoldású liturgikus teret alakított ki. Új plébániaházat épített...” 1979-ben jelent meg a településről írott helytörténeti kötete. Róla a későbbiekben önálló bejegyzésben emlékezünk meg.

A levéltári fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Simon Anna