Az ismertetendő könyv 1933-ban látott napvilágot A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat első köteteként. Szerzői kiválóan képzett egyháztörténész papok, akik hosszú évek alapos kutatásait összegezve készítették el a sorozat nyitókötetét. Az igényesen megírt, jól lábjegyzetelt és képekkel illusztrált munka közérthető formában dolgozza fel városunk építészettörténetének fontos újkori fejezeteit.
Veszprém a török időkben a végvárak szomorú sorsát élte, a város a harcok miatt többször gazdát cserélt, romba dőlt, elpusztult, azután újra felépült. Középkori épületeiből a Gizella- és a Szent György-kápolnán kívül semmi sem maradt fenn; szinte minden, amit a mai várban láthatunk, a 18–19. századból származik. Az ezt megelőző évszázadokban a vár apró házakkal épült be, amelyekben az itt szolgálatot teljesítő katonai szervitorok éltek; még a püspöki lakban is a várkapitány, illetve a helyőrség egy része lakott.

Az oszmánok elűzése után Veszprém katonai erődítmény jellege megszűnt, s megújult a püspök és a káptalan földesúri joga. Ennek fontos részét képezte, hogy ha valamelyik házat eladásra kínálták, akkor az egyház elővásárlási jogot gyakorolhatott. Néhány egyéb körülmény – például hogy a béke beköszöntével a várban élő ingatlantulajdonosok visszatértek eredeti birtokaikra; a református gyülekezet elköltözött; vagy hogy az 1704-ben leégett várbéli épületek nagy részét a tulajdonosok közül sokan nem akarták újjáépíteni – gyorsította az egyház tulajdonszerzését. Mivel a helyőrség is megszűnt, üresen álló épületeiket is különböző egyházi személyek szerezték meg, akik lebontották az ingatlanokat, és lehetőségeiknek megfelelően házakat vagy inkább palotákat építettek helyükre.

A kötetben a szerzők ismertetik a vár levéltári források alapján rekonstruált kora újkori képét; majd a 18. században lezajlott barokk stílusú építkezéseket, amelyek meghatározzák a mai utcaképet. Leírják az építtető tulajdonosok nevét, az építés befejezésének idejét, néhol még a költségeket, sőt a munkákat hátráltató műszaki vagy pénzügyi nehézségeket is. Az alábbi – a kötet készítési időszakában elérhető információk alapján összeállított – kronológiai felsorolás szemlélteti a vonatkozó fejezeteket: az Eszterházy-féle székesegyház (1704), az első ferences rendház és templom (1730), az Acsády Ignác által építtetett püspöki lak (1733), a Biró-Giczey-ház (1733, illetve az emelet 1772), a nagypréposti ház (1741), a Szentháromság-szobor (1750), a Dubniczay-ház (1751), a Tejfalusy-ház (1772), a Dravecz-ház (1775), az újabb ferences templom és kolostor (1776), a Koller Ignác által építtetett püspöki palota (1778), a piarista gimnázium (1778), az Agg papok háza (1778), a nagyszeminárium (1781), a Havranek-ház (1793) és a Simoga-ház (1798). A könyv végén a szerzők felsorolják a vár kialakításában részt vevő építőmestereket, és ismertetik életútjukat.

Jámbor Tamás

A veszprémi egyházmegye múltjából című kiadványsorozatot Pfeiffer János indította útjára 1933-ban. A negyvenes években bekövetkező politikai fordulatig 13 kötet jelent meg, s majd csak az enyhülést jelentő nyolcvanas évektől folytatódhatott a jelenleg 43 kötetnél tartó sorozat. (Jellemző, hogy az 1983-ban elhunyt Pfeiffer fő művének számító, a veszprémi egyházmegye papságáról készített életrajzi kötét annak idején a sorozat keretei között nem lehetett kiadni, hanem csak külföldön, a szerző halála után: Münchenben, 1987-ben.)
Padányi Biró Márton a 18. század legnagyobb jelentőségű veszprémi püspöke (1745–1762) volt, nagy hatású egyházszervező, hitvitázó, a katolikus hitelvek könyörtelen védelmezője, akinek építészeti munkássága a mai napig meghatározza többek között Veszprém és Sümeg városképét. Életrajzát 1934-ben Pehm József zalaegerszegi apátplébános írta meg, aki tíz év múlva már Mindszenty Józsefként Padányi veszprémi püspök késői örökébe lépett. A könyv A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 2. köteteként jelent meg. A Veszprémi Érseki Könyvtárban 23319, 38556, 42021 és K4867-es raktári jelzetek alatt találhatók példányai; a kiadvány saját korában nagy népszerűségnek örvendett, számos plébániai könyvtár is büszkélkedhetett vele. 
Pehm József Padányiról szóló monográfiája egyben a nagy reményű apátplébános egyházpolitikai hitvallásának tekinthető. A szerző nagyra tartotta a 18. századi püspök kérlelhetetlenségét, hajlíthatatlanságát – amelyet ellenfelei kompromisszumképtelenségnek tekintettek –, a katolikus értékek és érdekek melletti határozott kiállását és meg nem alkuvását. Azokat a tulajdonságokat, amelyekért 1948 után már börtön járt több katolikus egyházfőnek, köztük az akkor már esztergomi érsek Mindszentynek. 
Pehm munkájának mai jelentőségét az adja, hogy elsőként készített minden hazai forrásra kiterjedő összegzést Padányi életéről. Segítségére voltak ebben veszprémi partnerei, akik a püspöki és káptalani levéltár anyagát átírásokban, másolatokban és olykor eredetiben (!) rendelkezésére bocsátották. A Padányival foglalkozó legújabb történeti kutatások számára megkerülhetetlen lett a kész kötet: tényanyaga pontos és széles, még ha állításait és szubjektív állásfoglalásait, ex cathedra kijelentéseit ma már árnyalni szükséges.

Saját korában, az 1920–1930-as évek hazai katolikus reneszánszában ugyancsak fontos szerepet töltött be a kötet. Pehm kitér a Padányi család ősi reformátusságára, majd a katolizált ifjú komoly, a jezsuita és piarista rendhez kapcsolódó neveltetésére. Hangsúlyozza püspöksége előtti egyházszervező munkáját, amelyet bicskei plébánosként, majd felsőörsi prépostként folytatott eredményesen. Országos ismertséget az 1741-es országgyűlés hozott számára, amelyen már a veszprémi székeskáptalan fejeként, nagyprépostként vett részt. Pehm kiemeli továbbá Padányi egész egyházmegyére kiterjedő egyházlátogatását, amelyet püspökké választása után tett, és amely főpásztori egyházszervező munkájának alapja lett. A szerző összegzése szerint a püspök működése során összesen 205 templom és kápolna épült fel vagy újult meg, 43 templomot vett vissza a protestáns gyülekezetektől, és 48 új plébániát szervezett. 
Tevékenysége során megalkuvást nem tűrően képviselte püspöksége érdekeit mind a protestánsokkal, mind a szerzetesrendekkel, mind a világi hatóságokkal és a helyi nemességgel, illetve a szomszédos egyházmegyékkel szemben. A túl sok felvállalt konfliktus miatt elvesztette az uralkodó pártfogását, és ennek következtében pályafutása derékba tört. Élete utolsó szakaszát visszahúzódva töltötte, egyre jobban érezte az idő súlyát, és egyre ritkábban mozdult ki sümegi palotájából.
Nem nehéz észrevenni a párhuzamot Padányi és Mindszenty sorsa között. Gondos, körültekintő és megalapozott szervezőmunkával töltött plébánosi évek, nagy reményekkel és hasonló körültekintéssel induló püspöki pálya, amelyet kezdetben sikerek kísérnek, majd a politikai ellehetetlenülés és az – önként vállalt, illetve kényszer hatására bekövetkező – magány évei. Pehm zalaegerszegi plébánosként láthatta Padányi pályáját, s ennek ellenére vállalta sorsát.

Jámbor Tamás

Bedy Vince (1866–1938) győri egyházmegyés pap, kanonok, 1933-tól nagyprépost Horváth Lajos örsi prépost-plébános felkérésére 1934-ben jelentette meg a felsőörsi prépostságról szóló munkáját. Győri központi aulai egyházigazgatási feladatai végzése mellett fordult figyelme az egyháztörténelem felé, az 1930-as években sorra jelentek meg elsősorban győri és győregyházmegyei témájú monográfiái.

Most bemutatandó munkája kapcsolódik előző heti posztjainkhoz a felsőörsi templomról és tudós plébánosáról, Körmendy Józsefről. A kötet témája részben egyháztörténeti (a prépostság intézménye, a prépostok személye, a plébánia helyzete, a kegyurakkal és a veszprémi székeskáptalannal való viszonya, de emellett hangsúlyosan szerepel benne két épület: a préposti kúria és az Árpád-kori eredetű Mária Magdolna-templom építéstörténete. Utóbbiak esetében Bedy nemcsak az írott forrásokat vette kutatása fókuszába, hanem a román kori templom esetében művészettörténeti vizsgálatokat is végzett.

Megállapításait a későbbi műemléki kutatások lényeges pontokon ugyan módosították, de tudományos igénnyel e munkában jelent meg az első összegzés a prépostságról és kapcsolódó épületeiről. Levéltárunkban bőséges további források vonhatók be mind a történeti, mind a műemléki kutatásba (épületleltárak, Körmendy József kutatási jegyzetei, kéziratai), illetve a protestáns források is több esetben revízióra szorulnak az újabb kutatási eredmények fényében. Mégsem lehet eléggé hangsúlyozni Bedy munkájának fontosságát – kissé hasonlóan Gutheil Jenő Árpád-kori Veszprémjéhez: mindkettő korszakos munka volt megjelenésekor, s egyfajta viszonyítási pont ma is, problémafelvetéseik létezők, noha eredményeik sok helyen finomodtak vagy egyes esetekben meg is haladták azokat. (Bedy munkája az induló Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat egyik első darabja volt. A korban olyan máig alapvető munkák láttak ekkor napvilágot, mint Pehm József Padányi-monográfiája, vagy a Lukcsics-Pfeiffer szerzőpáros török utáni Veszprémjéről szóló munkája.)

A Veszprém közeli Felsőörs 1946-ig Zala vármegyéhez tartozott, középkori elnevezés Örs, a határában található kőbánya után Kővágóörs. Legrégebbi birtokosai az Örsi-, később a Batthyány és a Fajszi Ányos ágakra váló családok tagjai, a felsőörsi társaskáptalan, világi prépostság Mária Magdolna tiszteletére szentelt templomának alapítói. (A prépostság román kori templomáról és az építtető Miske és felesége Margit asszonyról korábbi posztunkban szóltunk.)

A prépostság kegyura folyamatosan a Batthyány család volt, ők nevezhették ki a prépostot és őrködtek a prépostság gazdasági ügyei felett, azonban a préposti lak fenntartása a mindenkori prépost feladata volt. A templomi liturgiát, valamint a település plébánosi teendőit általánosságban a prépost, csak kivételes esetben az általa megbízott káplán, vagy kinevezett plébános látta el. A falu birtokosa volt a prépostság, de jelentékeny részét birtokolta a veszprémi káptalan, illetve néhány nemesi család.

A préposti ház főhomlokzati bejárata, balra a Körmendy József emléktábla (2011) (Fotó 2020. okt.)

A település a 16. század közepétől a török és a szomszédos várkapitányok hatalmaskodása miatt pusztul. A protestánsoknak 1542-től van gyülekezetük Felsőörsön. A prépostok ekkor már Veszprémben laktak, 1552-ben azonban a vár elfoglalása miatt onnét is menekülni kényszerült a székeskáptalan, az örsi prépost pedig több kanonoktársával együtt az ostrom áldozata lett. A 18. század heves felekezeti küzdelmekkel járt, meghatározó alakja katolikus részről Padányi Biró Márton (1729–1745 közt felsőörsi prépost, később 1745–1762 között veszprémi püspök volt). Naplója szerint a reformátusok, mikor 1701-ben a templom már olyan rossz állapotba került, hogy istentiszteletre nem volt alkalmas, annak javítása helyett a prépostság fundusán oratóriumot, tanítói- és lelkészi lakást építettek. Írott források szerint Padányi 1736-ban elűzte a reformátusokat, épületeiket lebontatta. Naplójában leírja, hogy a rezidenciát a prépostság régi területén alapjaitól újjáépítette, pincével és más szükséges épületekkel, kerttel, nagynak és préposthoz illőnek. E munkák befejezését a kapu oromzatában a Batthyány kegyuraság címere körül olvasható 1748-as évszámmal szokás datálni.

A kúria restaurált barokk kapuoromzatában látható Batthyány-címer és 1748-as évszám (Fotó: 2020. okt.)

A rezidencia a templomtól nyugatra, nagyjából a mai alaprajzon épült fel. Három szárnya szabálytalan U-alaprajzon egy gazdasági udvart vesz közre, előtte délre terül el a kőfallal kerített kert, a főépület utcai homlokzata a templom előtti térről nyílik. A főépületben a préposti lakrész és a káplán szobáján túl egy nagyobb boltozott ebédlő is helyet kapott, alatta található a pince. Az északi szárnyban kezdettől a gazdasági helyiségek – istállók, kocsiszín – voltak, a főépülettel közös sarokban pedig egy hatalmas konyha. A préposti háztól tovább nyugatra helyezkedett el a majorság, gazdasági épületei a Veszprém–balatoni út mentén álltak. (Ld. az archív fotót a fejlécben).

A préposti házat már az 1780-as évektől kezdve több kisebb felújítás érte. Nagyszabású átalakításra az 1893-ban került sor, Vurglich Ágoston prépost (1888–1916) a déli szárnyhoz alaprajzilag kissé kiugró, a kertre néző, fürdőszobával, konyhával ellátott elegáns lakrészt csatolt, ugyanakkor az épület többi részén a falakat felmagasították, a bejárati ajtókat, ablakokat az épület új arányaihoz alakítva kicserélték. Archív fotókon nemcsak a homlokzat, de az úri berendezés, díszítőfestéssel ellátott enteriőrök is láthatók.

Justh István prépost (1940–1971) az 1941-ben korszerűsítette az épületet, az északi szárnyban cselédlakásokat alakított ki, illetve – az ismert tervekhez képest szerencsére csak kisebb részben – neobarokk-jellegű díszítményekkel látta a homlokzatokat, illetve kiszélesítették a főhomlokzat egyik ablakát. Az épület 1949-ben állami tulajdonba került, a Községi Tanács használta, téesz-tagok lakták. 1956-ban a Zákonyi Ferenc, Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Irodájának hivatalvezetője kezdeményezi a felújított templom környezetének rendezését, illetve Felsőörs több – akkor műemlék jellegű besorolású – épületének, így a préposti laknak a felújítását, felveti az épület néhány helyiségének idegenforgalmi célú hasznosítását. 1962-ben az Egyházmegyei hatóság kérte, hogy legalább egy részét adják vissza plébániahivatal és plébánialak számára. 1965–1974 között több ütemben került sor felújítására. Ekkor étterem és kiállítóhely funkciót is kapott. A plébánia jelenleg a szomszédos Paloznakon működik, az épület hasznosítása így kérdéseket vet fel.

A középkori prépostság épületének mind ez idáig nincs kézzelfogható nyoma. 1966-ban Éri István végzett kisebb szondázást a főépület falain, ennek nyomán Körmendy József tatanulmányában feltételezte, hogy a főhomlokzaton két korábbi épület összeépítési határa azonosítható. 2014-ben az északi szárny felújítását megelőzően az épületrész falkutatása megtörtént (Koppány A.–Simon A.). Eszerint a szárny egyszerre épült a 18. században, későbbi átalakításokkal. A főépületen 2017-ben a tetőzetet javították, legutóbb homlokzati nyílászárókat cseréltek, illetve ezzel összefüggésben restaurálták a nagyon rossz állapotú kőkeretes főkaput, orommezejében a prépostság kegyurának, a Batthyányaknak a címerével. A főépület átfogó restaurátori- és műemléki falkutatására, vagy régészeti feltárásra eddig nem volt alakalom, így többek között nem tudjuk, vannak-e maradványai a középkori préposti-, illetve a forrásokban említett, a reformátusok által használt épületeknek, esetleges barokk kori, vagy az elegáns 19. század végi kifestésnek, és azt sem, milyen építéstörténeti szituációban található a Batthyány-címeres – évszámos kapu, illetve belső oldalán a vastag átfestések alatt alig kivehető címeres dombormű, és joggal feltételezhetjük-e, hogy helyükön korábban kocsibehajtó kapu nyílt, s az épület mely korszakához tartozhatott? Remélhetőleg a kérdésekre hamarosan tudományosan megalapozott válaszok lesznek adhatók.

Az egyházmegyénk újkori történetét feldolgozó monográfiák közé tartozó mű 1941-ben jelent meg A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 7. köteteként. A könyv szerzője római katolikus pap és bölcsészdoktor, aki történészként főleg a magyar állam és az egyház viszonyával foglalkozott. 
Gróf Zichy Domonkos 1808-ban Bécsben született főnemesi családban. Tanulmányai után 1831-ben szentelték pappá, veszprémi püspöki megbízatását 1842-ben vehette át. 
A Trienti Zsinat előírta, hogy a püspökök kétévente látogassák meg egyházmegyéjüket; az egyházi terminológia ezt canonica visitatiónak nevezi. A legtöbb veszprémi főpásztor azonban nem tudott az előírásnak eleget tenni, egyedül Padányi Biró Mártonnak sikerült egy évszázaddal korábban végiglátogatnia plébániáit. Zichy püspök a veszprémi egyházmegye 18 esperesi kerülete közül 1845-ben a cseszneki és a bakonyszombathelyi; 1846-ban pedig a veszprémi, a palotai és a balatonfüredi kerületekben teljesítette a vizitációt.
Az egyházlátogatások dokumentálása nemcsak a püspöki munka szempontjából volt fontos, hanem primer történeti forrásként betekintést nyújt a régió 19. századi gazdasági és társadalmi viszonyaiba is. Éppen ezért érdemes nagyobb figyelmet szentelni Meszlényi Antal munkájának.

Könyvében részletesen ismerteti, hogy az egyházlátogatás során a plébánosoknak — az állapotfelmérés hitelessége érdekében — milyen kérdésekre kellett pontos válaszokat adniuk. Ezek a következők voltak: a templom és egyéb egyházi tulajdonok vagyoni helyzete; a kegyúrral való kapcsolat; a lelkipásztori javadalom; a templom történeti múltja és jelenlegi állapota; a plébánia és a lelkész könyvállománya; az iskola; az iskolamester javadalmazása; az egyházatya fizetése; a szent helyek, keresztek, szobrok, temetők vizsgálata; a plébánia szolgálatában álló egyének személyi adatai; a kegyes alapítványok és végül a nép valláserkölcsi élete.
Ezek természetesen csak a fő témakörök voltak, mindegyikhez tartoztak még alpontok is. A plébánosoknak feleleteiket írásban, három példányban kellett elkészíteniük. A kapott válaszokat Zichy püspök alaposan kiértékelte, egyes helyeken a kánoni látogatások következményeként változtatásokat is végrehajtott. Meszlényi Antal kötete szakszerűen, nyolc témakörben csoportosítva elemzi a visitatiókból megismerhető adatokat és információkat.

Zichy Domonkos ambiciózus főpap volt, tele tervekkel. Nagyon fiatalon lett püspök, talán ezért is érezte úgy, hogy lehetősége lesz a tapasztalt hibák rendszerszintű kijavítására – ám közbeszólt a politika. Görgei Artúr a főpásztor öccsét, Ödönt a Jellasics-féle betörés kapcsán kémkedés és összeesküvés vádjával 1848. szeptember 30-án kivégeztette, s ez a tragédia kettétörte a püspök karrierjét. Ettől kezdve folyamatos támadásoknak volt kitéve: császárhűséggel vádolták, tüntettek ellene, és a lemondását követelték. Végül Ausztriába menekült, majd 1849-ben lemondott püspöki rangjáról. Ezután papi tevékenységet nem végzett, 1879-ben bekövetkezett haláláig főként jótékonykodással foglalkozott. 

Jámbor Tamás

Az alább ismertetendő munka egyháztörténelmi irodalmunkban az egyik első kísérlet egy egész egyházmegye szellemi képének könyveken keresztül történő feltérképezésére. A jegyzéket két tudós szerzetes, Dr. Hermann Egyed premontrei kanonok és Eberhardt Béla piarista tanár készítette, és 1942-ben jelent meg A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 8. köteteként. 
A munkát Kurbély György 1809-től 1821-ig regnáló veszprémi püspök egyik rendelete tette lehetővé. Kinevezésekor elhatározta, hogy kiterjedt egyházmegyéjét alaposan meg fogja ismerni, azonban elképzeléseit a napóleoni háborúk keresztülhúzták, s csak 1815-ben történt meg beiktatása. Tervét Kurbély canonica visitatiók (kánoni látogatások) formájában valósította meg 1815-ben, 1816-ban és 1817-ben, mindegyik évben egyházmegyéjének egy-egy közigazgatási vármegyéjét (Veszprém, Zala, Somogy) járva végig.
Az egyházlátogatások gondos előkészítés után történtek, amelynek során a kérdéseket előre megküldték a plébániáknak. Az előkészítő rendelkezések egyik része volt, hogy a plébánosok kétféle könyvjegyzéket készítsenek: egyet a plébániai könyvtárról, egyet pedig személyes tulajdonban lévő könyveikről. Az összeírás természetesen nem lehetett tökéletes. Problémát jelentett például, ha a plébános nem a működési helyén hunyt el, illetve az is, hogy a szerzetesek által működtetett plébánia könyvei nem annak tulajdonai voltak, hanem a területileg illetékes rendházé.

Ezzel együtt a rendelkezés páratlan kortörténeti dokumentumot eredményezett. A három éven át tartó vizitációk alatt összeírtak 210 plébániát és ugyanannyi plébánost. Ezen információkból állította össze Hermann Egyed és Eberhardt Béla a tematikus gyűjtést, amelyhez hasonló azóta sem készült a veszprémi egyházmegyében. A kétféle jegyzék 14 ezer művet és megközelítőleg 30 ezer kötetet tartalmaz. A könyv első fele témakörönként csoportosítva tárgyalja a katalogizált műveket. Úgy tűnik, a szerzők a listák sorrendjét fontossági sorrendként is kezelték, az összeírt könyveket a következő szempontok alapján elemezték:

1. Dogmatikai munkák
2. Filozófiai tankönyvek
3. Pasztorális kézikönyvek
4. Biblikus tudományok
5. Egyházjog
6. Egyháztörténelem
7. Teológiai tudománytörténet
8. Nemzeti történetírás
9. Világtörténelem
10. Magyar irodalom
11. Utazási és földrajzi irodalom

A könyv második része tartalmazza a vizitációk során katalogizált könyvek jegyzékeinek felsorolását, Kurbély György könyveinek listáját, valamint a káptalani és a szemináriumi könyvtár állományának kimutatását. A kötet 38562-es, K4826-as és 42027-es raktári jelzetek alatt kutatható a Veszprémi Érseki Könyvtárban, illetve az interneten is elérhető.

Jámbor Tamás

Az alábbi írásban ismertetett kötet a Veszprémi Püspökség egyik főpásztorának életútját mutatja be a 19. század első feléből. E mű, melynek szerzője Dr. Hermann Egyed premontrei szerzetes, püspöki levéltáros, 1947-ben jelent meg A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 11. köteteként.
Kurbély György (1755–1821) a veszprémi püspökök sorában nem tartozik az országosan ismert nagy egyéniségek közé, nem kötődnek nevéhez a város építészettörténetét meghatározó maradandó alkotások. A veszprémi főpásztor 1755-ben született a Nyitra vármegyei Tuzsinán szegény szülők gyermekeként. A teológiát az esztergomi főegyházmegye növendékeként a nagyszombati egyetemen és a Pázmáneumban végezte el. Kiváló képességeinek köszönhetően gyorsan haladt előre az egyházi hierarchiában; már negyvenéves kora előtt esztergomi kanonok lett, és különböző egyházkormányzati pozíciókat töltött be. Rosos Pál 1809-es halála után Ferenc császár Kurbély Györgyöt nevezte ki a Veszprémi Egyházmegye élére. A további lépések azonban nagy nehézségekbe ütköztek; a hivatalos beiktatás ugyan gyorsan megtörtént, azonban VII. Pius pápát Napóleon elfogatta, így a kinevezési iratokat nem lehetett Kurbélyhoz eljuttatni. A veszprémi főpásztor felszentelésére ezért csak a francia császár bukása után, 1815-ben kerülhetett sor. 

Kurbély György kiváló képességű ambiciózus ember, apostoli lelkületű püspök volt. Kormányzásában jozefinista egyházpolitikai elveket vallott, de mindig hitelesen képviselte az egyház érdekeit. Regnálása alatt nyolc új plébánia létesült, emellett nagy gondot fordított a szegénygondozásra és az iskolaügy fejlesztésére is. Támogatta Horváth János kanonok folyóiratának (Egyházi Értekezések és Tudósítások) megjelenését, amely az első magyar katolikus teológiai periodika volt.

Kurbély György a főrendi és nemesi püspökök hosszú sora után az első alacsonyabb társadalmi rétegből származó főpap a veszprémi püspöki székben. Munkáját az egyházmegye teljes keresztmetszetének canonica visitatiók útján történő átvilágításával kezdte el. Ennek vaskos anyagai a mai napig rendelkezésre állnak, s a benne foglalt információk alapján pontos képet alkothatunk a korabeli egyházmegye viszonyairól. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből nyert adatok birtokában több üggyel kapcsolatban rendelkezett, melyeken keresztül személyiségének mélyebb vonásai is megismerhetők. A püspök életútját bemutató könyvhöz főként ez a forrásanyag szolgált alapul.
Kurbély 1821-ben hunyt el, a veszprémi székesegyház kriptájában helyezték örök nyugalomra. Mivel erre az időszakra vonatkozóan kevés egyháztörténeti monográfia maradt fenn, a kötet nélkülözhetetlen forrása egyházmegyénk újkori történetének.

Jámbor Tamás

Petrák Mihály püspökéletrajza a veszprémi egyházmegye újkori történetének egy szegmenséről nyújt áttekintést Acsády Ádám főpásztori tevékenységén keresztül. Az alapos levéltári kutatómunkával készült, jól jegyzetelt kötetet Petrák Mihály egyházmegyés pap készítette, és A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 13. köteteként jelent meg 1949-ben. Érdekesség, hogy a könyv alapját eredetileg egy licenciátusi dolgozathoz végzett forrásgyűjtés jelentette. 
Acsády Ádám Péter egyénisége külön színt jelentett a 18. századi magyarországi barokk főpapok sorában. A volt veszprémi főpásztor régi köznemesi családból származott, 1680 körül születhetett az ekkor a győri püspökséghez tartozó Pápán vagy a város környékén. Bölcsészeti tanulmányait Nagyszombatban, a teológiát Bécsben végezte mint a győri egyházmegye növendéke. Az elméleti teológia nem volt az erőssége, ellenben kiváló szónoki tehetséggel rendelkezett. Egymás után kapta a megtisztelő beosztásokat egyházmegyéjében; a győri székeskáptalan követeként részt vett az 1722–1723-as országgyűlés tárgyalásain, ahol országos hírnévre tett szert a magyar nyelv használata melletti kiállásával. Papnövendékeitől is megkívánta a magyarnyelv-tudást, és szívesen segített magyar származású ifjakat a papi hivatásra. 

Emellett ugyanakkor számtalan kérdésben lojális volt az udvar álláspontjához, s e lojalitásnak komoly szerepe lehetett abban, hogy 1725-ben veszprémi püspökké nevezték ki. Kormányzása első éveiben nem tartózkodhatott egyházmegyéjében, mert a püspöki tisztségének elnyerését követően kancellárrá is kinevezte III. Károly király. Karrierje hamarosan még tovább emelkedett, 1728-tól már belső titkos tanácsos; ismeretlen okokból azonban 1732-ben kegyvesztetté vált, ezért le kellett mondania világi tisztségeiről. 
Acsády ekkor egyházmegyéjébe költözött, és intézte annak ügyeit. Összeíratta a székeskáptalan javait, és 1727-ben úrbéri rendelkezéseket adott ki ezek számára. Veszprémben nevéhez fűződik a középkori alapokon álló püspöki palota újjáépítése, amelyet a Koller Ignác- és Fellner Jakab-féle három évtizeddel későbbi átépítés magába olvasztott. Egyre többet betegeskedett, 1744-ben bekövetkezett halálát megelőzően tíz éven keresztül Padányi Biró Márton felsőörsi prépost kormányozta vikáriusként az egyházmegyét. Az akkor a győri egyházmegyébe tartozó szülővárosában, Pápán a pálosok – ma bencések – templomába temették.
Majdnem két évtizedes főpásztori tevékenysége, melynek során mintegy negyven templom épült egyházmegyéjében, különösen utóda, Padányi Biró Márton (1745–1762) megingathatatlan tenni akarása fényében homályosult el az utókor számára. Mégis, püspöki működése a katolikus megújhodás fontos szakasza – a kezdete – volt, amely alapokat teremtett, és amit utóda tudott kiteljesíteni. 

Jámbor Tamás

A könyvben bemutatott Ranolder János a legnagyobb formátumú veszprémi püspökök közé tartozott, munkássága komoly hatást gyakorolt egyházmegyéjének lakosságára és életére. Életrajzát Takács Lajos tabi plébános írta meg, a mű nyomtatott formában 1987-ben jelent meg A veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 14. köteteként.
Ranolder János pécsi polgárcsaládban született, iskoláit különböző helyeken végezte, majd a pécsi egyházmegye növendékeként a bécsi Augustineumban fejezte be doktorátusa megszerzésével. 1829-ben szentelték pappá; tanított a pécsi papnevelő intézetben és a pesti egyetemen is. Közben folyamatosan képezte magát, a bibliai nyelveken kívül négy élő nyelven is beszélt. Tudományos tevékenysége is figyelemre méltó volt, legjelentősebb munkáit könyvek formájában is kiadták. Veszprémi püspökké 1849-ben nevezték ki, hivatalát egy évvel később foglalhatta el.

Ranolder püspök 25 éves főpapi tevékenységének legmaradandóbb alkotásai az általa alapított leánynevelő intézményekben testesültek meg. Egyházmegyéjének öt városában: Veszprémben, Pápán, Keszthelyen, Kaposvárott és Tapolcán, valamint Pesten alapított ilyen intézményeket, amivel beírta nevét a magyar oktatásügy történetébe. Az ifjúság nevelésére az irgalmas nővéreket találta a legalkalmasabbnak, ami szerencsés döntésnek bizonyult, mert a nővérek nagyon népszerűek voltak, és mindenütt szívesen fogadták őket. A leánynevelés új lépcsőfokaként megalapította Veszprémben az angolkisasszonyok által felügyelt iskolát, amit a módosabb családok gyermekeinek szánt; így az irgalmas rendi tanintézményben több hely maradt a szegényebb sorsú diákok számára. A püspöki székváros katolikus és keresztény oktatási intézményei napjainkban is az ekkor emelt épületekben működnek.

Püspöki tevékenységének másik pillére a jótékonykodás, a szegények segítése volt. Szinte minden jövedelmét szociális célokra fordította, Veszprémben például 600 rászoruló ember kapott naponta ételt a püspök költségére. Ezen a két területen mecénásként mindenképpen kiemelkedett a veszprémi főpásztorok sorából, de emellett sikeresen ellátta egyéb, a püspökséghez tartozó pasztorációs és közéleti feladatait is.
A közel négy évtizede megjelent munka máig alapvető feldolgozásnak számít Ranolder püspök élete szempontjából. Jellemző, hogy a kiadás óta eltelt időben a kötetben tárgyaltak ma is frissnek hatnak, a főpásztor életéről tudhatók inkább horizontálisan bővültek: tevékenységének más aspektusait vizsgálta érdemben a történettudomány.

Jámbor Tamás

A veszprémi egyházmegye múltjából című sorozat 16. kötetként jelent meg 1996-ban a Volkra Ottó püspök életét feldolgozó monográfia. Szerzője — s egyben a nagy múltú könyvsorozat újraindítója — Körmendy József (1911–2005) katolikus pap, felsőörsi prépost-plébános, levéltárigazgató.
A bőségesen lábjegyzetelt, jól tagolt, nagy gondossággal elkészített munka a 18. század első évtizedeinek egyházmegyénkre vonatkozó történetét tárja elénk közérthető formában a főpásztor életrajzának ismertetésén keresztül.  
Volkra püspök Bécsben született főnemesi családban. Teológiai tanulmányait pármai és bécsi egyetemeken végezte kitűnő eredménnyel. Egész életében lojális volt a Habsburg-dinasztiához. Munkássága kezdetén különböző osztrák egyházközségekben dolgozott, majd 1700-ban scardonai püspöki kinevezést kapott. Veszprémi püspöki megbízatására elődje, Széchényi Pál halála után került sor 1710-ben. Beiktatását követően elöljárói sürgették, hogy a romokban álló székesegyház újjáépítésével kezdje tevékenységét, Volkra azonban — figyelembe véve a rendelkezésre álló anyagi eszközöket és az egyházmegye állapotát — inkább a piaristák letelepítéséhez és a papképzés elindításához látott hozzá. A veszprémi plébánia lelkipásztori feladatainak ellátását ideiglenesen a ferences rendre bízta, a városban pedig szobrot emeltetett Nepomuki Szent János tiszteletére.

A török dúlás és a Rákóczi-szabadságharc által megtépázott veszprémi püspökség területén körülbelül 300 település volt ekkor, az új püspöknek azzal kellett szembesülnie, hogy ezekben is csupán 20-30 plébánia működött. Az egyházmegye szomorú állapotát látva minden erejével új plébániák szervezésére és a meglévők megerősítésére törekedett. A katolikus megújulás e kezdeti, 18. század eleji szakaszában e pasztorális munkának része volt az elidegenített templomok és plébániák visszaigénylése is.
Határozottan, tudatosan, őszinte hitbeli meggyőződéssel dolgozott és küzdött egyházmegyéjének lelki és anyagi újjáépítéséért, híveinek lelki üdvéért. Az évszázad közepén hivatalban lévő Acsády Ádám és Padányi Biró Márton püspökök nagyban támaszkodhattak a kezdet nehézségeivel sikeresen megbirkózó előd, Volkra püspök munkájának eredményeire. A 18. század első felében a veszprémi püspök a vármegye főispánja is volt. Volkra Ottó ezt a feladatát is példásan ellátta, rendszeresen részt vett az országgyűlés munkájában. Egy ilyen alkalommal, az országgyűlés idején hunyt el 1720-ban Pozsonyban, ahol a Szent Márton-dómban helyezték örök nyugalomra. 

A 18-19. század veszprémi püspökei közül Padányi Biró Mártonról (1934), Zichy Domonkosról (1941), Kurbély Györgyről (1947), Acsády Ádámról (1949) és Ranolder Jánosról (1987) áll monográfia a kutatók rendelkezésére. Körmendy József munkája illeszkedik az általa újraindított könyvsorozat korai elemeinek püspökéletrajzai közé.

Jámbor Tamás

Sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Ma a 2000-ben megjelent „Rott Nándor veszprémi püspök bérmálási feljegyzései 1921–1938” című forráskiadványunkat ismertetjük röviden és adunk közre háttérinformációkat a könyvről.

Részlet a kötet előszavából: „A veszprémi egyházmegye területén évente kétszer, tavasszal és ősszel voltak bérmálások. Április végétől július végéig, illetve szeptember elejétől október végéig, a hét minden napján, rendszerint a plébánia székhelyén, de néha a népesebb fíliákban is. A főpásztor általában a plébánialakban, de néha a kegyúrnál, vagy alkalmasabb lakással rendelkező hívőnél szállt meg. (…) A bérmálásra érkező püspök fogadása nagy ünnepélyességgel történt: a járás határán a főszolgabíró fogadta díszhuszár kíséretében, a plébánia határán pedig lovasbandérium várta a főpásztort. (…) A templom közelében felállított díszkapuval várta a hívősereg az érkező megyéspüspököt. Ott történt az ünnepélyes fogadás az egyházközségek vezetősége és a bérmálkozók nevében. Utána a templomban csak ünnepélyes áldás volt. (…) A pihenés után az egyházközségben látogatásokat végzett. Meglátogatta – ha volt – a kegyurat, az egyházközségi világi elnököt, a jegyzőt, a tanítókat és az iskolát. Végül meglátogatta a plébániáról származó papok szüleit is. A plébánián elköltött vacsora után a főpásztor kíséretével együtt lepihent, hogy a másnapi bérmálás nagy munkájára előkészüljön.”

A kötet ezt követően az egyes bérmálási helyszínek feljegyzései szerint tagolódik I–II–III. könyvre. Az egyes „könyvek” az 1921–1926, 1927–1935 és 1935–1938. évi bérmálások alkalmával készített jegyzeteket tartalmazzák a bérmálás helyszínére vonatkozóan, ábécérendben. A kiadvány végén helynévmutató segíti a tájékozódást.

A feljegyzések az alábbi struktúra szerint tagolódnak: a bérmálás helyszíne, időpontja, a templom leírása, a plébános személyének ismertetése, az iskola bemutatása, egyéb feljegyzések. Várpalotával kapcsolatban például a következőket olvashatjuk:

„Várpalota. Itt bérmáltam 1932. május 1-én, vasárnap, 590-et ragyogóan szép időben.
Temploma gyönyörű, szép struktúra, hasonlít az ősi és peremartoni templomokhoz, ugyanakkora, de elegánsabb és gazdagabb barokkstil a kivitelben. Vagyona a templomnak nincs.
Plébános Fatér István. Borzasztó adósságok nyomják. Legnagyobb baj, hogy 3000 pengő adó van rá betáblázva a birtokra s azonfölül 5 ezer dolláros kölcsönt is engedélyeztem betáblázni. Ez rettenetes nagy teher. Felelős vagyok érte… Mentési kísérletet teszek majd…
Iskola az apácáknál elég jó, szépen feleltek a növendékek mind. A fiúiskola is jó, Roskovetz fiatal tanító és felesége szépen végzik teendőiket; Fodor nevű tanító betegszabadságon van, a kántortanító: Vass szintén 4 hónapig volt beteg, most jött vissza, a gyermekek bizony fegyelmezetlenek lettek.
Az iskolára sokat ad a bánya is, még pedig évi 2400 Pengőt, az egész világítást ingyen, ad 4 waggon szenet mint terragiumot, amiből a fiú-iskola kap évi 150 mázsát, a politikai község vállalta a tanítók nyugdíjbefizetését, s ad évenként 2000 Pengő segélyt a felekezeti iskoláknak, melyet azok arányosan osztanak el maguk között.
Főjegyző Péter Sándor, igen derék s jóindulatú úr.
A katonai parancsnokságnál voltam elszállásolva. Parancsnok volt Görgey tábornok, a lövész hadosztály meghívott vacsorára is. Igen kedves urak voltak jelen.”

A kötet közreadói Körmendy József és Rajczi Pál levéltáros atyák voltak, a kiadvány a Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 17. köteteként jelent meg.

Az 1968–1973 között végzett műemléki kutatás és régészeti feltárás tette lehetővé a sokszor átalakított-megújított, de falaiban a mai napig jelentős 11. századi és későbbi középkori maradványokat is megőrző épület részletes építéstörténetének megismerését. A kutatást az 1973–1975 között lezajlott felújítás követte. (Kutató Tóth Sándor, tervező: Erdei Ferenc; OMF) Legutóbb, az 2007 és 2010 közötti felújítás során a tető és a homlokzatok megújítására került sor, amely az épület 1970-es években kialakított megjelenésén lényeges pontokon nem változtatott, a munkákat kísérő feltárások során szereztünk tudomást a románkori keresztház korábban ismeretlen apszisáról. (Tervező: Potzner Ferenc, KÖZTI; kutatás Tóth Sándor és az ÁMRK munkatársai)

A veszprémi székesegyház középkori eredetű, a török kori pusztulás után az 1630-as években csak a használatbavételhez szükséges javításokat végeztek. Az 1720-as években Eszterházy Imre püspök nagyszabású építkezés során egységes barokk terv szerint építette újjá a székesegyházat, falképeit az évtized második felében Antonio Galli Bibiena olasz festő készíthette, az altemplom kifestésére csak a század közepén kerülhetett sor. Fokozatosan gazdagodott berendezése, Padányi Biró Márton püspök – aki a térre néző homlokzat bejárata elé a keskeny előcsarnokot is építtette és sírkápolnájává alakíttatta az altemplomból nyíló egyik mellékteret – püspöki széket, stallumot, és Szent Márton-oltárt állított. Koller Ignác püspök az első barokk főoltárt nagyszabású márványoltárral váltotta fel. A 18. század második felétől újabb mellékoltárokkal fokozatosan újították meg a liturgikus berendezést.

(Fotó: A székesegyház távlati képe nyugatról 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 62. tábla)

Az egyhajós, homlokzati toronypáros, emelt szentélyes kétemeletes sekrestyével, valamit a jórészt a kanonokok temetkezésre szolgáló kriptával ellátott templom így érte meg a 20. század elejét. Középkori eredetéről csak az altemplom és emelet főszentély nagyrészt megőrződött gótikus, 1400 körül épült tere, építészeti részletei árulkodtak. Középkori kőfaragványai közül a legkorábbi, 11. századi palmettások csoportjából egy, amelyet a püspöki palota udvarában álló kerti pad ülőkéjeként másodlagosan felhasználtak, valamint a várfalba láthatóan befalazott ún. Vetési-kő (az 1476-os évszámmal és antikvabetűs felirattal ellátott, későgótikus szerkesztési elvek szerint szerkesztett tagozat) volt ismert. A székesegyház északi oldalához csatlakozó Szent György-kápolnának csak helyét sejtették az azt megjelölő középkori írott források alapján.

(Fotó: A székesegyházi belső a szentély felé 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 14. tábla)

Az épület gyökeres átalakítására 1907–1910 között került sor. Célja az egyházmegyei központhoz méltó, a kor ízlésének is megfelelő, a püspökség középkori eredetét megjelenésével is kifejező épület kialakítása volt. Paradox módon éppen a jelentős bontásokkal járó átalakítás során kerültek napvilágra a barokk kori körbefalazások (köpenyezések) alól a középkori épületrészletek, pillérek, boltozatnyomok, kőfaragványok, nyílások.

(Fotó: A székesegyház átépítés közben a Szentháromságtér felől. Centenáriumi Album 75. tábla)

Mind a barokk, mind a középkori épületrészek, díszítmények nagy arányban áldozatul is estek az átépítésnek, csak kis részük került előbb-utóbb liturgikus használati tárgyként más templomokba, illetve valamely múzeumi gyűjteménybe, így az akkor nemrég alakult Veszprémi Múzeumba (a mai Laczkó Dezső Múzeum) néhány középkori kőfaragványon és a stáció stukkó-domborművein kívül a hosszház boltozati kifestésének részletei.

Az átvételi jegyzék kísérőlevele szövege:
„Nagyméltóságú Báró, Kegyelmes Püspök Úr! Szerencsém van a legmélyebb tisztelettel jelenteni, hogy Excellentiádnak kegyes intézkedése folytán a Veszprém Vármegyei Múzeum őrizetére bízott székesegyházi kőemlékeket a melléklet lajstrom szerint örök letét gyanánt átvettem. Nagyméltóságodnak, Kegyelmes Uramnak alázatos szolgája, Laczkó Dezső Múzeumigazgató. 1908.február 1.”

(Fotó: Részlet a Hornig Károly püspök által a Veszprémi Múzeumnak átadott műtárgyak listájából. VFL)

Az ekkor átadott 6 falképtöredék között a szakállas férfifej származhatott Szent István király, vagy valamelyik apostol ábrázolásából.
A falképekről készült felvételeken is érzékelhető némileg a festői kvalitás, azonban a templombelső megjelenéséről, a falképek stílusáról pontosabb fogalmat alkothatnánk az eredeti töredékeket látva. A hordozó vakolattal együtt leválasztott részletek azonban kiállításban eddig nem szerepeltek, restaurátori vizsgálatukról, vagy modern reprodukciójukról nincs tudomásunk.

(Fotó: Pál apostol, a székesegyház boltozati kifestésének apostolsorozatából, részlet a Centenáriumi Album 53. táblájáról)

A bontás előtti állapotot – a barokk és 19. századi részletekkel –, illetve magának a bontásnak a menetét dokumentálta Ádám Iván veszprémi kanonok, a munkálatok idején a székesegyházi Szent Mihály-plébánia plébánosa (1906–1916).
https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4526

Naplószerű helyszíni feljegyzéseit 1912-ben történeti- és forráskutatás gazdag eredményeivel kötetbe foglalva meg is jelentetett. Közreműködésével Becske Adolf veszprémi fényképész készített felvételeket egy reprezentatív emlékalbum számára.

A Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár 2010-ben, a jelenlegi székesegyház építésének 100. évfordulójára emlékezve „Centenáriumi album” címmel kötetet adott ki, melynek döntő többségét az ún. „Ádám Iván-albumok” képanyaga alkotja. „A Veszprémi székesegyház a barokk korban I-II.” címet viselő, összesen 76 felvételt tartalmazó kötet most először kerül a szélesebb közönség elé, annál is inkább mert összesen 4 fűzött példány készítéséről van tudomásunk. Az eredeti albumokból a Szent Mihály plébánia Historia Domusa alapján egy-egy példány készült a püspöki, a káptalani, a szemináriumi és a plébániai könyvtár részére. Napjainkban egy fűzött példány található a Veszprémi Érseki Könyvtárban, egy fűzött és egy lapokból álló a Laczkó Dezső Múzeum könyvtárában (illetve Adattárában), az Album első kötete a veszprémi Szent Mihály-plébánián, és egy példányt őriz a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (ma gyűjteményeinek utódja az MMA-MDK) (A plébániai második kötet hollétéről nincs tudomásunk.)

Könyvünk a veszprémi Érseki Könyvtár tulajdonában lévő albumok képeit tartalmazza. A vaskos, 39 x 35 x 7 cm méretű kötetek anyagát csak annyiban szerkesztettük át, hogy kiadványunk méretének megfeleljen (...) A képek tartalomjegyzékénél a nyilvánvaló sajtóhibák javításával az eredeti, az Ádám Iván által összeállított jegyzéket használtuk fel, amelyek (...) külön lapokat foglalnak el a kötetekben. Az eredeti album borítójának közlésével az egykor díszes kiállítású, aranyozott koptatókkal megerősített kötetek igényességét kívántuk illusztrálni.” (részletek a szerkesztői előszóból)

A 118. oldalas kötet az album képanyagán kívül rövid történeti összefoglalót tartalmaz, melyet a korabeli sajtóból válogatott részletek és néhány egykorú képi és szöveges dokumentum egészít ki.

Második sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Elsőként a 2015-ben megjelent „Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében” című tanulmánykötetet ismertetjük röviden és adunk közre háttér információkat a könyvről.

Amikor 2013-ban újjáalakult a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága, azon személyek történészi-kutatói-levéltárosi tevékenységére függesztettük tekintetünket, akik a 19. század vége óta e területen munkálkodtak. Közéjük tartozik például a múlt heti posztban említett Pfeiffer János, de megemlítendő még – időrendben – Róka János, Beke Kristóf, Csete Antal, Lukcsics József, Ádám Iván, Strausz Antal, Molnár Ernő, Körmendy József, Horváth József, Rajczi Pál, vagy újabban akár Hermann István.

A szervezet újjáalakulásának célja a veszprémi egyházmegyére vonatkozó történeti kutatások előmozdítása és a folyamatban lévő, egyéni kutatási témák összefogása, összehangolása volt. Ennek érdekében hat területen fogalmaztunk meg célokat. Az egyházmegye ezer éves történetének „sötét foltjait" 1.) évente megrendezett tudományos konferenciákkal kívánjuk megvilágítani, 2.) alapkutatások megvalósítása (püspökéletrajzok, történeti sematizmus, káptalani archontológia, szemináriumi tanárok és diákok adatbázisa, stb.), 3.) forráskiadványok megjelentetése, 4.) levéltári segédletek kiadása, 5.) egyházmegye-történeti bibliográfia összeállítása, 6.) szakdolgozók, doktoranduszok bevonása.

2014-ben Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében címmel szerveztük meg a Bizottság első konferenciáját. A kétnapos rendezvényen harminckét előadás hangzott el, amelyekből huszonháromnak tudományos igényű tanulmánnyá szerkesztett, szakmailag lektorált, írásos változatát tartalmazza a kötet. A szakcikkek a veszprémi egyházmegye területén működött és működő szerzetesrendek – angolkisasszonyok, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, johannita, kapucinus, karthauzi, pálos, piarista és premontrei – és szerzeteseik életét, intézményeik működését, azoknak egy-egy szeletét vagy átfogó ismertetését fedik le a történeti, művészet- és művelődéstörténeti tematikájú írások. A kötet levéltárunk kiadványsorozata, a Veszprémi egyházmegye múltjából című sorozat 26. köteteként jelent meg.

2015-ben a második világháború lezárásának hetven éves évfordulója alkalmából a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága konferenciát rendezett. Az itt elhangzott előadások tudományos igényű tanulmányokká szerkesztett változatát tartalmazza a most bemutatandó tanulmánykötet, amely 2016-ban jelent meg.

„Nehéz időkben dönteni kell.” A veszprémi püspökség a második világháború idején (A veszprémi egyházmegye múltjából 29.)

Lehetőségeinkhez mérten igyekeztük körüljárni a püspökség és a hívek életének valamennyi aspektusát: milyen mértékben és hogyan befolyásolta ezeket a kezdetben az országhatárokon kívül folyó, majd a Magyar Királyság területét végigpusztító háborús konfliktus és az azt követő szovjet katonai megszállás. A kötetbeli tanulmányok vizsgálták a püspökség és a hozzá szorosan kapcsolódó székeskáptalan hivatali működését (kitérve Mészáros Tibor szerepére), ennek anyagi alapjait, az ebből történő fizikai építkezést (plébánia-alapítás) és hitéleti megújulást (Actio Catholica). A háború jelentette rövid periódusban az egyházmegye lakosságának életét döntően befolyásolta nemzetiségük (a dunántúli németek kitelepítése), felekezeti és etnikai hovatartozásuk (zsidótörvények hatásvizsgálata és a katolikus szervezetekhez kötődő lélekmentés). A korabeli hazai püspökkar tagjainak egymáshoz való viszonyát Czapik Gyula volt veszprémi püspök, későbbi egri érsek, illetve Apor Vilmos győri püspök Mindszenty József veszprémi püspökkel való kapcsolata illusztrálja. A szovjet hadsereg megszállta ország új berendezkedéssel kapcsolatos első tapasztalatai (Mindszenty püspök számára küldött beszámolók, illetve a földreform előkészítése) is helyet kaptak a kötetben.

A konferenciára jelentettük meg és a közre adni kívánt tanulmányokban a szerzők már feldolgozták a veszprémi érseki levéltárban fellelt, a második világháború eseményeit dokumentáló források első kötetét. A rendezvény szervezésekor egy-egy téma szakértőit kértük fel kutatási területük veszprémi egyházmegyei vonatkozású részének feldolgozására. Ennek eredményeképp a kötetben új, máshol eddig még nem publikált írások születtek. A kötet tartalomjegyzéke a linkre kattintva érhető el.

1777-ben óriási változások mentek végbe a Dunántúl jelentős területeit magába foglaló veszprémi egyházmegye életében, ugyanis ekkor történt meg a dunántúli püspökségek területi átszervezése, s ezzel együtt a szombathelyi és a székesfehérvári püspökség megalapítása, amely alaposan lecsökkentette a veszprémi területét. Mindez szükségessé tette az állapotok újbóli felmérését és bizonyos fokú belső átszervezést. Ezért 1778–1779-ben Bajzáth József megyéspüspök személyesen végzett egyházlátogatást, amely során az egész egyházmegye felmérésre került.

A veszprémi egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1778–1779. I. Zala megye. (közreadja: Kanász Viktor). Veszprém, 2020. (A veszprémi egyházmegye múltjából 35.)

A latin nyelvű vizitáció eredeti példánya jelenleg a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban három kötetbe rendezve található. A kötetek vármegyék szerint lettek csoportosítva, külön tárgyalva a Zala, Veszprém és Somogy vármegyék területén végzett egyházlátogatásokat. Fő célunk a teljes forráskorpusz kiadása, amelyet jelen forrásközléssel a zalai főesperességben, vagyis Zala vármegyében végzett egyházlátogatás publikálásával kezdünk. Bajzáth a területi változások miatt nem az egész vármegyét, hanem csak a veszprémi püspökségnél maradt részeket: a füredi, kiskomáromi, tapolcai, kanizsai, keszthelyi, és sümegi esperességek 57 plébániáját vizitálta.

A vizitációban megemlékezik a templom állapotáról, a jövedelmekről, a patrónus, a tanító, plébános, a harangozó és a bábák személyéről, valamint az adott település lakosságáról. . Így a forrás nagy adatgazdagságával kivételes lehetőséget nyújt különböző történeti kutatások elvégzésére. Minderre több példa is felhozható. Mivel a vizitáció részletesen ír az egyes plébánosok életkoráról, tanulmányairól, nyelvismeretéről, valamint magaviseletéről, a forrás archontológiai és prozopográfiai adattárak elkészítésére vagy pontosítására ad lehetőséget. Az egyes települések lélekszámának, felekezeti megoszlásának pontos leírása a demográfiai kutatások számára lehetnek fontosak. A templomok, kápolnák, iskolai helységek leírása az építészeti és művészettörténeti feldolgozások számára lehetnek relevánsak, míg a plébánia és a plébános saját könyvtárának részletes bemutatása komoly könyv- és művelődéstörténeti fontossággal bírhat. Az egyházi földek felsorolása, többek közt a szomszédok pontos bemutatása révén a helyi földrajzi és birtokosi viszonyok rekonstruálására ad lehetőséget, a vizitációban az egyes településeknél szereplő, jelentős számú lakos felsorolása pedig a genealógiai kutatásokhoz nyújt remek lehetőséget. Mindezeknek köszönhetően nem csak az egyház- és helytörténészek számára, hanem a tágabb szakma számára is érdekes forrás lehet e korpusz.

A főpásztori egyházlátogatás segítségével az oszmán hódítást követően a reorganizáció korszakát élő egyházmegye virágzó barokk korszakának utolsó éveibe nyerhetünk átfogó betekintést. S mindezt szinte az utolsó pillanatban, a fejlődés zenitjén, ugyanis a század végére a (poszt-) jozefinista egyházpolitika gyökeresen új felekezeti-egyházi viszonyokat teremtett a veszprémi egyházmegyében is, amelyek bemutatására már a 19. századi vizitációs jegyzőkönyvek szolgálnak forrásul.

A szövegekben való eligazodást a kötet végén teljes időrendi lajstrom, valamint részletes hely- és személynévmutató segíti.