Második sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Elsőként a 2015-ben megjelent „Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében” című tanulmánykötetet ismertetjük röviden és adunk közre háttér információkat a könyvről.

Amikor 2013-ban újjáalakult a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága, azon személyek történészi-kutatói-levéltárosi tevékenységére függesztettük tekintetünket, akik a 19. század vége óta e területen munkálkodtak. Közéjük tartozik például a múlt heti posztban említett Pfeiffer János, de megemlítendő még – időrendben – Róka János, Beke Kristóf, Csete Antal, Lukcsics József, Ádám Iván, Strausz Antal, Molnár Ernő, Körmendy József, Horváth József, Rajczi Pál, vagy újabban akár Hermann István.

A szervezet újjáalakulásának célja a veszprémi egyházmegyére vonatkozó történeti kutatások előmozdítása és a folyamatban lévő, egyéni kutatási témák összefogása, összehangolása volt. Ennek érdekében hat területen fogalmaztunk meg célokat. Az egyházmegye ezer éves történetének „sötét foltjait" 1.) évente megrendezett tudományos konferenciákkal kívánjuk megvilágítani, 2.) alapkutatások megvalósítása (püspökéletrajzok, történeti sematizmus, káptalani archontológia, szemináriumi tanárok és diákok adatbázisa, stb.), 3.) forráskiadványok megjelentetése, 4.) levéltári segédletek kiadása, 5.) egyházmegye-történeti bibliográfia összeállítása, 6.) szakdolgozók, doktoranduszok bevonása.

2014-ben Szerzetesrendek a veszprémi egyházmegyében címmel szerveztük meg a Bizottság első konferenciáját. A kétnapos rendezvényen harminckét előadás hangzott el, amelyekből huszonháromnak tudományos igényű tanulmánnyá szerkesztett, szakmailag lektorált, írásos változatát tartalmazza a kötet. A szakcikkek a veszprémi egyházmegye területén működött és működő szerzetesrendek – angolkisasszonyok, bencés, ciszterci, domonkos, ferences, johannita, kapucinus, karthauzi, pálos, piarista és premontrei – és szerzeteseik életét, intézményeik működését, azoknak egy-egy szeletét vagy átfogó ismertetését fedik le a történeti, művészet- és művelődéstörténeti tematikájú írások. A kötet levéltárunk kiadványsorozata, a Veszprémi egyházmegye múltjából című sorozat 26. köteteként jelent meg.

Sorozatunkban a Levéltár által megjelentetett kiadványainkat mutatjuk be. Ma a 2000-ben megjelent „Rott Nándor veszprémi püspök bérmálási feljegyzései 1921–1938” című forráskiadványunkat ismertetjük röviden és adunk közre háttérinformációkat a könyvről.

Részlet a kötet előszavából: „A veszprémi egyházmegye területén évente kétszer, tavasszal és ősszel voltak bérmálások. Április végétől július végéig, illetve szeptember elejétől október végéig, a hét minden napján, rendszerint a plébánia székhelyén, de néha a népesebb fíliákban is. A főpásztor általában a plébánialakban, de néha a kegyúrnál, vagy alkalmasabb lakással rendelkező hívőnél szállt meg. (…) A bérmálásra érkező püspök fogadása nagy ünnepélyességgel történt: a járás határán a főszolgabíró fogadta díszhuszár kíséretében, a plébánia határán pedig lovasbandérium várta a főpásztort. (…) A templom közelében felállított díszkapuval várta a hívősereg az érkező megyéspüspököt. Ott történt az ünnepélyes fogadás az egyházközségek vezetősége és a bérmálkozók nevében. Utána a templomban csak ünnepélyes áldás volt. (…) A pihenés után az egyházközségben látogatásokat végzett. Meglátogatta – ha volt – a kegyurat, az egyházközségi világi elnököt, a jegyzőt, a tanítókat és az iskolát. Végül meglátogatta a plébániáról származó papok szüleit is. A plébánián elköltött vacsora után a főpásztor kíséretével együtt lepihent, hogy a másnapi bérmálás nagy munkájára előkészüljön.”

A kötet ezt követően az egyes bérmálási helyszínek feljegyzései szerint tagolódik I–II–III. könyvre. Az egyes „könyvek” az 1921–1926, 1927–1935 és 1935–1938. évi bérmálások alkalmával készített jegyzeteket tartalmazzák a bérmálás helyszínére vonatkozóan, ábécérendben. A kiadvány végén helynévmutató segíti a tájékozódást.

A feljegyzések az alábbi struktúra szerint tagolódnak: a bérmálás helyszíne, időpontja, a templom leírása, a plébános személyének ismertetése, az iskola bemutatása, egyéb feljegyzések. Várpalotával kapcsolatban például a következőket olvashatjuk:

„Várpalota. Itt bérmáltam 1932. május 1-én, vasárnap, 590-et ragyogóan szép időben.
Temploma gyönyörű, szép struktúra, hasonlít az ősi és peremartoni templomokhoz, ugyanakkora, de elegánsabb és gazdagabb barokkstil a kivitelben. Vagyona a templomnak nincs.
Plébános Fatér István. Borzasztó adósságok nyomják. Legnagyobb baj, hogy 3000 pengő adó van rá betáblázva a birtokra s azonfölül 5 ezer dolláros kölcsönt is engedélyeztem betáblázni. Ez rettenetes nagy teher. Felelős vagyok érte… Mentési kísérletet teszek majd…
Iskola az apácáknál elég jó, szépen feleltek a növendékek mind. A fiúiskola is jó, Roskovetz fiatal tanító és felesége szépen végzik teendőiket; Fodor nevű tanító betegszabadságon van, a kántortanító: Vass szintén 4 hónapig volt beteg, most jött vissza, a gyermekek bizony fegyelmezetlenek lettek.
Az iskolára sokat ad a bánya is, még pedig évi 2400 Pengőt, az egész világítást ingyen, ad 4 waggon szenet mint terragiumot, amiből a fiú-iskola kap évi 150 mázsát, a politikai község vállalta a tanítók nyugdíjbefizetését, s ad évenként 2000 Pengő segélyt a felekezeti iskoláknak, melyet azok arányosan osztanak el maguk között.
Főjegyző Péter Sándor, igen derék s jóindulatú úr.
A katonai parancsnokságnál voltam elszállásolva. Parancsnok volt Görgey tábornok, a lövész hadosztály meghívott vacsorára is. Igen kedves urak voltak jelen.”

A kötet közreadói Körmendy József és Rajczi Pál levéltáros atyák voltak, a kiadvány a Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat 17. köteteként jelent meg.

1777-ben óriási változások mentek végbe a Dunántúl jelentős területeit magába foglaló veszprémi egyházmegye életében, ugyanis ekkor történt meg a dunántúli püspökségek területi átszervezése, s ezzel együtt a szombathelyi és a székesfehérvári püspökség megalapítása, amely alaposan lecsökkentette a veszprémi területét. Mindez szükségessé tette az állapotok újbóli felmérését és bizonyos fokú belső átszervezést. Ezért 1778–1779-ben Bajzáth József megyéspüspök személyesen végzett egyházlátogatást, amely során az egész egyházmegye felmérésre került.

A veszprémi egyházmegye egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1778–1779. I. Zala megye. (közreadja: Kanász Viktor). Veszprém, 2020. (A veszprémi egyházmegye múltjából 35.)

A latin nyelvű vizitáció eredeti példánya jelenleg a Veszprémi Főegyházmegyei Levéltárban három kötetbe rendezve található. A kötetek vármegyék szerint lettek csoportosítva, külön tárgyalva a Zala, Veszprém és Somogy vármegyék területén végzett egyházlátogatásokat. Fő célunk a teljes forráskorpusz kiadása, amelyet jelen forrásközléssel a zalai főesperességben, vagyis Zala vármegyében végzett egyházlátogatás publikálásával kezdünk. Bajzáth a területi változások miatt nem az egész vármegyét, hanem csak a veszprémi püspökségnél maradt részeket: a füredi, kiskomáromi, tapolcai, kanizsai, keszthelyi, és sümegi esperességek 57 plébániáját vizitálta.

A vizitációban megemlékezik a templom állapotáról, a jövedelmekről, a patrónus, a tanító, plébános, a harangozó és a bábák személyéről, valamint az adott település lakosságáról. . Így a forrás nagy adatgazdagságával kivételes lehetőséget nyújt különböző történeti kutatások elvégzésére. Minderre több példa is felhozható. Mivel a vizitáció részletesen ír az egyes plébánosok életkoráról, tanulmányairól, nyelvismeretéről, valamint magaviseletéről, a forrás archontológiai és prozopográfiai adattárak elkészítésére vagy pontosítására ad lehetőséget. Az egyes települések lélekszámának, felekezeti megoszlásának pontos leírása a demográfiai kutatások számára lehetnek fontosak. A templomok, kápolnák, iskolai helységek leírása az építészeti és művészettörténeti feldolgozások számára lehetnek relevánsak, míg a plébánia és a plébános saját könyvtárának részletes bemutatása komoly könyv- és művelődéstörténeti fontossággal bírhat. Az egyházi földek felsorolása, többek közt a szomszédok pontos bemutatása révén a helyi földrajzi és birtokosi viszonyok rekonstruálására ad lehetőséget, a vizitációban az egyes településeknél szereplő, jelentős számú lakos felsorolása pedig a genealógiai kutatásokhoz nyújt remek lehetőséget. Mindezeknek köszönhetően nem csak az egyház- és helytörténészek számára, hanem a tágabb szakma számára is érdekes forrás lehet e korpusz.

A főpásztori egyházlátogatás segítségével az oszmán hódítást követően a reorganizáció korszakát élő egyházmegye virágzó barokk korszakának utolsó éveibe nyerhetünk átfogó betekintést. S mindezt szinte az utolsó pillanatban, a fejlődés zenitjén, ugyanis a század végére a (poszt-) jozefinista egyházpolitika gyökeresen új felekezeti-egyházi viszonyokat teremtett a veszprémi egyházmegyében is, amelyek bemutatására már a 19. századi vizitációs jegyzőkönyvek szolgálnak forrásul.

A szövegekben való eligazodást a kötet végén teljes időrendi lajstrom, valamint részletes hely- és személynévmutató segíti.

2015-ben a második világháború lezárásának hetven éves évfordulója alkalmából a Veszprémi Érsekség Egyháztörténeti Bizottsága konferenciát rendezett. Az itt elhangzott előadások tudományos igényű tanulmányokká szerkesztett változatát tartalmazza a most bemutatandó tanulmánykötet, amely 2016-ban jelent meg.

„Nehéz időkben dönteni kell.” A veszprémi püspökség a második világháború idején (A veszprémi egyházmegye múltjából 29.)

Lehetőségeinkhez mérten igyekeztük körüljárni a püspökség és a hívek életének valamennyi aspektusát: milyen mértékben és hogyan befolyásolta ezeket a kezdetben az országhatárokon kívül folyó, majd a Magyar Királyság területét végigpusztító háborús konfliktus és az azt követő szovjet katonai megszállás. A kötetbeli tanulmányok vizsgálták a püspökség és a hozzá szorosan kapcsolódó székeskáptalan hivatali működését (kitérve Mészáros Tibor szerepére), ennek anyagi alapjait, az ebből történő fizikai építkezést (plébánia-alapítás) és hitéleti megújulást (Actio Catholica). A háború jelentette rövid periódusban az egyházmegye lakosságának életét döntően befolyásolta nemzetiségük (a dunántúli németek kitelepítése), felekezeti és etnikai hovatartozásuk (zsidótörvények hatásvizsgálata és a katolikus szervezetekhez kötődő lélekmentés). A korabeli hazai püspökkar tagjainak egymáshoz való viszonyát Czapik Gyula volt veszprémi püspök, későbbi egri érsek, illetve Apor Vilmos győri püspök Mindszenty József veszprémi püspökkel való kapcsolata illusztrálja. A szovjet hadsereg megszállta ország új berendezkedéssel kapcsolatos első tapasztalatai (Mindszenty püspök számára küldött beszámolók, illetve a földreform előkészítése) is helyet kaptak a kötetben.

A konferenciára jelentettük meg és a közre adni kívánt tanulmányokban a szerzők már feldolgozták a veszprémi érseki levéltárban fellelt, a második világháború eseményeit dokumentáló források első kötetét. A rendezvény szervezésekor egy-egy téma szakértőit kértük fel kutatási területük veszprémi egyházmegyei vonatkozású részének feldolgozására. Ennek eredményeképp a kötetben új, máshol eddig még nem publikált írások születtek. A kötet tartalomjegyzéke a linkre kattintva érhető el.

 

Bedy Vince (1866–1938) győri egyházmegyés pap, kanonok, 1933-tól nagyprépost Horváth Lajos örsi prépost-plébános felkérésére 1934-ben jelentette meg a felsőörsi prépostságról szóló munkáját. Győri központi aulai egyházigazgatási feladatai végzése mellett fordult figyelme az egyháztörténelem felé, az 1930-as években sorra jelentek meg elsősorban győri és győregyházmegyei témájú monográfiái.

Most bemutatandó munkája kapcsolódik előző heti posztjainkhoz a felsőörsi templomról és tudós plébánosáról, Körmendy Józsefről. A kötet témája részben egyháztörténeti (a prépostság intézménye, a prépostok személye, a plébánia helyzete, a kegyurakkal és a veszprémi székeskáptalannal való viszonya, de emellett hangsúlyosan szerepel benne két épület: a préposti kúria és az Árpád-kori eredetű Mária Magdolna-templom építéstörténete. Utóbbiak esetében Bedy nemcsak az írott forrásokat vette kutatása fókuszába, hanem a román kori templom esetében művészettörténeti vizsgálatokat is végzett.

Megállapításait a későbbi műemléki kutatások lényeges pontokon ugyan módosították, de tudományos igénnyel e munkában jelent meg az első összegzés a prépostságról és kapcsolódó épületeiről. Levéltárunkban bőséges további források vonhatók be mind a történeti, mind a műemléki kutatásba (épületleltárak, Körmendy József kutatási jegyzetei, kéziratai), illetve a protestáns források is több esetben revízióra szorulnak az újabb kutatási eredmények fényében. Mégsem lehet eléggé hangsúlyozni Bedy munkájának fontosságát – kissé hasonlóan Gutheil Jenő Árpád-kori Veszprémjéhez: mindkettő korszakos munka volt megjelenésekor, s egyfajta viszonyítási pont ma is, problémafelvetéseik létezők, noha eredményeik sok helyen finomodtak vagy egyes esetekben meg is haladták azokat. (Bedy munkája az induló Veszprémi egyházmegye múltjából sorozat egyik első darabja volt. A korban olyan máig alapvető munkák láttak ekkor napvilágot, mint Pehm József Padányi-monográfiája, vagy a Lukcsics-Pfeiffer szerzőpáros török utáni Veszprémjéről szóló munkája.)

A Veszprém közeli Felsőörs 1946-ig Zala vármegyéhez tartozott, középkori elnevezés Örs, a határában található kőbánya után Kővágóörs. Legrégebbi birtokosai az Örsi-, később a Batthyány és a Fajszi Ányos ágakra váló családok tagjai, a felsőörsi társaskáptalan, világi prépostság Mária Magdolna tiszteletére szentelt templomának alapítói. (A prépostság román kori templomáról és az építtető Miske és felesége Margit asszonyról korábbi posztunkban szóltunk.)

A prépostság kegyura folyamatosan a Batthyány család volt, ők nevezhették ki a prépostot és őrködtek a prépostság gazdasági ügyei felett, azonban a préposti lak fenntartása a mindenkori prépost feladata volt. A templomi liturgiát, valamint a település plébánosi teendőit általánosságban a prépost, csak kivételes esetben az általa megbízott káplán, vagy kinevezett plébános látta el. A falu birtokosa volt a prépostság, de jelentékeny részét birtokolta a veszprémi káptalan, illetve néhány nemesi család.

A préposti ház főhomlokzati bejárata, balra a Körmendy József emléktábla (2011) (Fotó 2020. okt.)

A település a 16. század közepétől a török és a szomszédos várkapitányok hatalmaskodása miatt pusztul. A protestánsoknak 1542-től van gyülekezetük Felsőörsön. A prépostok ekkor már Veszprémben laktak, 1552-ben azonban a vár elfoglalása miatt onnét is menekülni kényszerült a székeskáptalan, az örsi prépost pedig több kanonoktársával együtt az ostrom áldozata lett. A 18. század heves felekezeti küzdelmekkel járt, meghatározó alakja katolikus részről Padányi Biró Márton (1729–1745 közt felsőörsi prépost, később 1745–1762 között veszprémi püspök volt). Naplója szerint a reformátusok, mikor 1701-ben a templom már olyan rossz állapotba került, hogy istentiszteletre nem volt alkalmas, annak javítása helyett a prépostság fundusán oratóriumot, tanítói- és lelkészi lakást építettek. Írott források szerint Padányi 1736-ban elűzte a reformátusokat, épületeiket lebontatta. Naplójában leírja, hogy a rezidenciát a prépostság régi területén alapjaitól újjáépítette, pincével és más szükséges épületekkel, kerttel, nagynak és préposthoz illőnek. E munkák befejezését a kapu oromzatában a Batthyány kegyuraság címere körül olvasható 1748-as évszámmal szokás datálni.

A kúria restaurált barokk kapuoromzatában látható Batthyány-címer és 1748-as évszám (Fotó: 2020. okt.)

A rezidencia a templomtól nyugatra, nagyjából a mai alaprajzon épült fel. Három szárnya szabálytalan U-alaprajzon egy gazdasági udvart vesz közre, előtte délre terül el a kőfallal kerített kert, a főépület utcai homlokzata a templom előtti térről nyílik. A főépületben a préposti lakrész és a káplán szobáján túl egy nagyobb boltozott ebédlő is helyet kapott, alatta található a pince. Az északi szárnyban kezdettől a gazdasági helyiségek – istállók, kocsiszín – voltak, a főépülettel közös sarokban pedig egy hatalmas konyha. A préposti háztól tovább nyugatra helyezkedett el a majorság, gazdasági épületei a Veszprém–balatoni út mentén álltak. (Ld. az archív fotót a fejlécben).

A préposti házat már az 1780-as évektől kezdve több kisebb felújítás érte. Nagyszabású átalakításra az 1893-ban került sor, Vurglich Ágoston prépost (1888–1916) a déli szárnyhoz alaprajzilag kissé kiugró, a kertre néző, fürdőszobával, konyhával ellátott elegáns lakrészt csatolt, ugyanakkor az épület többi részén a falakat felmagasították, a bejárati ajtókat, ablakokat az épület új arányaihoz alakítva kicserélték. Archív fotókon nemcsak a homlokzat, de az úri berendezés, díszítőfestéssel ellátott enteriőrök is láthatók.

Justh István prépost (1940–1971) az 1941-ben korszerűsítette az épületet, az északi szárnyban cselédlakásokat alakított ki, illetve – az ismert tervekhez képest szerencsére csak kisebb részben – neobarokk-jellegű díszítményekkel látta a homlokzatokat, illetve kiszélesítették a főhomlokzat egyik ablakát. Az épület 1949-ben állami tulajdonba került, a Községi Tanács használta, téesz-tagok lakták. 1956-ban a Zákonyi Ferenc, Veszprém Megyei Tanács Idegenforgalmi Irodájának hivatalvezetője kezdeményezi a felújított templom környezetének rendezését, illetve Felsőörs több – akkor műemlék jellegű besorolású – épületének, így a préposti laknak a felújítását, felveti az épület néhány helyiségének idegenforgalmi célú hasznosítását. 1962-ben az Egyházmegyei hatóság kérte, hogy legalább egy részét adják vissza plébániahivatal és plébánialak számára. 1965–1974 között több ütemben került sor felújítására. Ekkor étterem és kiállítóhely funkciót is kapott. A plébánia jelenleg a szomszédos Paloznakon működik, az épület hasznosítása így kérdéseket vet fel.

A középkori prépostság épületének mind ez idáig nincs kézzelfogható nyoma. 1966-ban Éri István végzett kisebb szondázást a főépület falain, ennek nyomán Körmendy József tatanulmányában feltételezte, hogy a főhomlokzaton két korábbi épület összeépítési határa azonosítható. 2014-ben az északi szárny felújítását megelőzően az épületrész falkutatása megtörtént (Koppány A.–Simon A.). Eszerint a szárny egyszerre épült a 18. században, későbbi átalakításokkal. A főépületen 2017-ben a tetőzetet javították, legutóbb homlokzati nyílászárókat cseréltek, illetve ezzel összefüggésben restaurálták a nagyon rossz állapotú kőkeretes főkaput, orommezejében a prépostság kegyurának, a Batthyányaknak a címerével. A főépület átfogó restaurátori- és műemléki falkutatására, vagy régészeti feltárásra eddig nem volt alakalom, így többek között nem tudjuk, vannak-e maradványai a középkori préposti-, illetve a forrásokban említett, a reformátusok által használt épületeknek, esetleges barokk kori, vagy az elegáns 19. század végi kifestésnek, és azt sem, milyen építéstörténeti szituációban található a Batthyány-címeres – évszámos kapu, illetve belső oldalán a vastag átfestések alatt alig kivehető címeres dombormű, és joggal feltételezhetjük-e, hogy helyükön korábban kocsibehajtó kapu nyílt, s az épület mely korszakához tartozhatott? Remélhetőleg a kérdésekre hamarosan tudományosan megalapozott válaszok lesznek adhatók.

Az 1968–1973 között végzett műemléki kutatás és régészeti feltárás tette lehetővé a sokszor átalakított-megújított, de falaiban a mai napig jelentős 11. századi és későbbi középkori maradványokat is megőrző épület részletes építéstörténetének megismerését. A kutatást az 1973–1975 között lezajlott felújítás követte. (Kutató Tóth Sándor, tervező: Erdei Ferenc; OMF) Legutóbb, az 2007 és 2010 közötti felújítás során a tető és a homlokzatok megújítására került sor, amely az épület 1970-es években kialakított megjelenésén lényeges pontokon nem változtatott, a munkákat kísérő feltárások során szereztünk tudomást a románkori keresztház korábban ismeretlen apszisáról. (Tervező: Potzner Ferenc, KÖZTI; kutatás Tóth Sándor és az ÁMRK munkatársai)

A veszprémi székesegyház középkori eredetű, a török kori pusztulás után az 1630-as években csak a használatbavételhez szükséges javításokat végeztek. Az 1720-as években Eszterházy Imre püspök nagyszabású építkezés során egységes barokk terv szerint építette újjá a székesegyházat, falképeit az évtized második felében Antonio Galli Bibiena olasz festő készíthette, az altemplom kifestésére csak a század közepén kerülhetett sor. Fokozatosan gazdagodott berendezése, Padányi Biró Márton püspök – aki a térre néző homlokzat bejárata elé a keskeny előcsarnokot is építtette és sírkápolnájává alakíttatta az altemplomból nyíló egyik mellékteret – püspöki széket, stallumot, és Szent Márton-oltárt állított. Koller Ignác püspök az első barokk főoltárt nagyszabású márványoltárral váltotta fel. A 18. század második felétől újabb mellékoltárokkal fokozatosan újították meg a liturgikus berendezést.

(Fotó: A székesegyház távlati képe nyugatról 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 62. tábla)

Az egyhajós, homlokzati toronypáros, emelt szentélyes kétemeletes sekrestyével, valamit a jórészt a kanonokok temetkezésre szolgáló kriptával ellátott templom így érte meg a 20. század elejét. Középkori eredetéről csak az altemplom és emelet főszentély nagyrészt megőrződött gótikus, 1400 körül épült tere, építészeti részletei árulkodtak. Középkori kőfaragványai közül a legkorábbi, 11. századi palmettások csoportjából egy, amelyet a püspöki palota udvarában álló kerti pad ülőkéjeként másodlagosan felhasználtak, valamint a várfalba láthatóan befalazott ún. Vetési-kő (az 1476-os évszámmal és antikvabetűs felirattal ellátott, későgótikus szerkesztési elvek szerint szerkesztett tagozat) volt ismert. A székesegyház északi oldalához csatlakozó Szent György-kápolnának csak helyét sejtették az azt megjelölő középkori írott források alapján.

(Fotó: A székesegyházi belső a szentély felé 1909-ben az átalakítás megkezdése előtt, Centenáriumi Album 14. tábla)

Az épület gyökeres átalakítására 1907–1910 között került sor. Célja az egyházmegyei központhoz méltó, a kor ízlésének is megfelelő, a püspökség középkori eredetét megjelenésével is kifejező épület kialakítása volt. Paradox módon éppen a jelentős bontásokkal járó átalakítás során kerültek napvilágra a barokk kori körbefalazások (köpenyezések) alól a középkori épületrészletek, pillérek, boltozatnyomok, kőfaragványok, nyílások.

(Fotó: A székesegyház átépítés közben a Szentháromságtér felől. Centenáriumi Album 75. tábla)

Mind a barokk, mind a középkori épületrészek, díszítmények nagy arányban áldozatul is estek az átépítésnek, csak kis részük került előbb-utóbb liturgikus használati tárgyként más templomokba, illetve valamely múzeumi gyűjteménybe, így az akkor nemrég alakult Veszprémi Múzeumba (a mai Laczkó Dezső Múzeum) néhány középkori kőfaragványon és a stáció stukkó-domborművein kívül a hosszház boltozati kifestésének részletei.

Az átvételi jegyzék kísérőlevele szövege:
„Nagyméltóságú Báró, Kegyelmes Püspök Úr! Szerencsém van a legmélyebb tisztelettel jelenteni, hogy Excellentiádnak kegyes intézkedése folytán a Veszprém Vármegyei Múzeum őrizetére bízott székesegyházi kőemlékeket a melléklet lajstrom szerint örök letét gyanánt átvettem. Nagyméltóságodnak, Kegyelmes Uramnak alázatos szolgája, Laczkó Dezső Múzeumigazgató. 1908.február 1.”

(Fotó: Részlet a Hornig Károly püspök által a Veszprémi Múzeumnak átadott műtárgyak listájából. VFL)

Az ekkor átadott 6 falképtöredék között a szakállas férfifej származhatott Szent István király, vagy valamelyik apostol ábrázolásából.
A falképekről készült felvételeken is érzékelhető némileg a festői kvalitás, azonban a templombelső megjelenéséről, a falképek stílusáról pontosabb fogalmat alkothatnánk az eredeti töredékeket látva. A hordozó vakolattal együtt leválasztott részletek azonban kiállításban eddig nem szerepeltek, restaurátori vizsgálatukról, vagy modern reprodukciójukról nincs tudomásunk.

(Fotó: Pál apostol, a székesegyház boltozati kifestésének apostolsorozatából, részlet a Centenáriumi Album 53. táblájáról)

A bontás előtti állapotot – a barokk és 19. századi részletekkel –, illetve magának a bontásnak a menetét dokumentálta Ádám Iván veszprémi kanonok, a munkálatok idején a székesegyházi Szent Mihály-plébánia plébánosa (1906–1916).
https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4526

Naplószerű helyszíni feljegyzéseit 1912-ben történeti- és forráskutatás gazdag eredményeivel kötetbe foglalva meg is jelentetett. Közreműködésével Becske Adolf veszprémi fényképész készített felvételeket egy reprezentatív emlékalbum számára.

A Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár 2010-ben, a jelenlegi székesegyház építésének 100. évfordulójára emlékezve „Centenáriumi album” címmel kötetet adott ki, melynek döntő többségét az ún. „Ádám Iván-albumok” képanyaga alkotja. „A Veszprémi székesegyház a barokk korban I-II.” címet viselő, összesen 76 felvételt tartalmazó kötet most először kerül a szélesebb közönség elé, annál is inkább mert összesen 4 fűzött példány készítéséről van tudomásunk. Az eredeti albumokból a Szent Mihály plébánia Historia Domusa alapján egy-egy példány készült a püspöki, a káptalani, a szemináriumi és a plébániai könyvtár részére. Napjainkban egy fűzött példány található a Veszprémi Érseki Könyvtárban, egy fűzött és egy lapokból álló a Laczkó Dezső Múzeum könyvtárában (illetve Adattárában), az Album első kötete a veszprémi Szent Mihály-plébánián, és egy példányt őriz a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (ma gyűjteményeinek utódja az MMA-MDK) (A plébániai második kötet hollétéről nincs tudomásunk.)

Könyvünk a veszprémi Érseki Könyvtár tulajdonában lévő albumok képeit tartalmazza. A vaskos, 39 x 35 x 7 cm méretű kötetek anyagát csak annyiban szerkesztettük át, hogy kiadványunk méretének megfeleljen (...) A képek tartalomjegyzékénél a nyilvánvaló sajtóhibák javításával az eredeti, az Ádám Iván által összeállított jegyzéket használtuk fel, amelyek (...) külön lapokat foglalnak el a kötetekben. Az eredeti album borítójának közlésével az egykor díszes kiállítású, aranyozott koptatókkal megerősített kötetek igényességét kívántuk illusztrálni.” (részletek a szerkesztői előszóból)

A 118. oldalas kötet az album képanyagán kívül rövid történeti összefoglalót tartalmaz, melyet a korabeli sajtóból válogatott részletek és néhány egykorú képi és szöveges dokumentum egészít ki.

A Sopronban született Pfeiffer János a veszprémi egyházmegye múltjának talán mindmáig legmélyebb tudású ismerője volt. Azok közé a tudós papok közé tartozott, akik nemcsak saját írásai révén segítettek a veszprémi püspökség múltjának megismerését, hanem tudományszervező tevékenységével másokat is történeti kutatásra bátorított, az elkészült munkáknak fórumot biztosított.

Pfeiffer a helyi bencés gimnázium elvégzése után Rómában, majd az olasz hadba lépés után 1916-tól Innsbruckban, a háborút követően pedig ismét Rómában folytatta felsőfokú tanulmányait. Rövid kápláni szolgálat után 1924 januárjától élete végéig, közel hat évtizeden át a veszprémi püspöki aulában dolgozott különböző beosztásokban. Első feladata püspöki levéltárosként az archívum rendezése volt. E munkájáról a levéltár első megjelent ismertetőjében („fondjegyzékében”) Lukcsics Pál a következőket írta: „Ami a levéltár rendezettségét illeti, meg kell állapítanunk, hogy a még nem régen teljesen összevisszaságban levő levéltár ma a legrendezettebb állapotban található. (…) A levéltár tudományos követelmények szerinti elrendezése azonban, amely a modern hivatali és a tudományos kutatás céljait is szem előtt tartotta, csak a közelmúlt időkben történt meg. A rendezés érdeme Dr. Pfeiffer János szentszéki jegyzőé, a levéltár kezelőjéé, akinek figyelme nemcsak az adminisztrációs levéltár rendben tartására terjedt ki. (…) [A gazdasági levéltár] 1895 körül hely hiánya miatt a jószágkormányzóság épületébe lett átszállítva, majd pár évvel ezelőtt az értéktelennek vélt iratokat valamelyik papírmalomnak adták el. (…) Dr. Pfeiffer János (…) a laikusok által is becsesnek vélt és el nem adott anyagot utóbb összeszedette és a püspöki rezidenciába vitette; de nemcsak Veszprémben, hanem Sümegen és Karádon, mint uradalmi központokban található gazdasági iratokat is Veszprémbe szállíttatja és részben már be is szállította, úgy hogy az elpusztult gazdasági levéltár némiképp pótolva lesz.”

A levéltár rendezése után 1933-ban megindította „A veszprémi egyházmegye múltjából” c. kiadványsorozatot, amelynek kiadója és szerkesztője volt. Gondozásában jelent meg a sorozat első 13 kötete. Emellett állandóan segítségére volt a hazai és külföldi egyetemeken tanuló Veszprém egyházmegyei növendékeknek doktori értekezésük és a lelkészkedő papságnak plébániájuk történetének megírásában, akiknek figyelmét a plébániák és az egyházmegye múltjára irányította és feldolgozásra serkentette.

A fennálló rendszer számára el nem fogadottként publikálási lehetőségei megszűntek, a kiadványsorozat Csipkerózsika-álomba kényszerült. A püspöki palotai falai közé szorulva a levéltár még intenzívebb feldolgozásába kezdett, s amikor az 1960-as évek végétől lehetőség nyílt – néhány hasonló sorsú társával –, ismét felvette az egyházmegye múltja megírásának fonalát. Ennek eredménye az 1975-ös, gazdag átfogó és egyedi történeti részekkel bíró sematizmus (egyházmegyei névtár), illetve később fő műve: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630–1950) lett. (A kötet végül csak halála után, Münchenben jelenhetett meg Adriányi Gábor közreműködésével 1987-ben.) Mindeközben a tényleges befolyással nem, de hagyományosan rangos egyházi címekkel rendelkező székeskáptalan tagja volt, élete utolsó három évében nagyprépostként annak első embere.

Gazdag, személyesen kutatható irathagyatékának mutatója írásban is megjelent, illetve a plébániatörténetekre vonatkozó cédulaanyaga e-kutatás szolgáltatásunkban kutatható. Egyelőre feltöltés alatt lévő személyi adatlapja e-sematizmusunkban is elérhető.

A nagyberki származású, pécsi születésű Rajczi Pál Péter ifjú korától papnak készült. A kaposvári gimnázium I–V. osztálya elvégzése után a veszprémi kisszemináriumban járta a felsőbb éveket, itt is érettségizett 1944-ben, majd a veszprémi szemináriumban hallgatta a teológiát. 1949-ben szentelték fel.

Pályafutása a megszokott módon indult: több évi kápláni szolgálat teljesítése után (Nyárád, Sümegcsehi, Nagyatád, Nagykanizsa Szent József-plébánia, Vörs, Pápa Szent István vértanú plébánia). Nágocson kezdte önálló lelkészi szolgálatát 1960-ban. Tevékenysége miatt azonban hamarosan összeütközésbe került az államvédelemmel, és 1962-ben felfüggesztették papi működését. A felsőörsi püspöki szőlőben élt a présházban, s közben különböző adminisztratív ügyekben segített a püspöki hivatalban. Rajczi erről így írt:

„Két és fél éves nagykanizsai működés következett dr. Zoltványi László mellett. Nagyon jól éreztem magamat. Aztán mint derült égből a villám jött ’59 január végén a dispozíció Vörsre Németh Jenő mellé. Ottani működésem idején épült a főnyedi templom, ahol mindig el lehetett tölteni a hitoktatás után fennmaradt időt. Fél évet voltam Vörsön. Aztán ’59 szeptembertől egy évnyi rabszolga élet következett a pápai Szent István-plébánián. A „Gyarmati” elnyomás korszaka. 1960 szeptemberében megkaptam a Somogy megyei Nágocsot. Összeomló plébánia, parókia, templom. 75 éves, magábakeseredett, beteg ember után mentem. Mire hozzá tudtam volna kezdeni a rendezésekhez, nálam jött az összeomlás. 1961. április elején házkutatás volt nálam. A demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való aktív részvétel gyanúja miatt indult meg az eljárás ellenem. Pokoli volt az egész. Megállapították ugyan, hogy a felmerült gyanú alaptalannak bizonyult, mégis ’62 februárjában megvonták működési engedélyemet örök időkre. A püspökség felsőörsi szőllejében jelölték ki lakóhelyemet. December elejéig szinte észre se vett senki. Ekkortól aztán bevontak a püspökségen az irodai munkába. Könyveltem a számvevőségen, elkészítettem az egyházmegye háború utáni első sematizmusát (1963). Hosszas küzdelmek, nehéz évek, idegpróbák után végre kegyként 1964 szeptemberében elmehettem Külsővatra káplánnak. Három éven át dolgoztam Szabadhegy Szabolcs káplánjaként. Jól éreztem magamat. Aztán így jöttem Ugodra.”

U ugodi állomáshelyén 1967-től 2004-ben bekövetkezett haláláig szolgált plébánosként. Folyamatos munkálkodása révén megújult a liturgikus templomtér Ugodon és a fíliális Homokbödögén, elkészült a templomvilágítás, új padozat és templomi padok várták a híveket az újrafestett templomtoronyban lakó villamosított harang hívó szavára.

1969-től bedolgozóként részt vett a püspöki levéltár, illetve az egyháztörténeti munkaközösség munkájában. Mintaszerűen rendezte és katalogizálta a leggyakrabban kutatott vagy legértékesebbnek számító levéltári sorozatokat, így az Acta Seminariit, az Acta Personalia-t, az Acta Parochialia-t, az Acta Praepositurarumot, a Testamenta Parochorumot, a Protocolla Episcopalia-t, a Praesentae Parochorumot, illetve a Conscriptiones Animarumot. A két példányban (eredeti és indigós másolat) készült mutatók ma is kutatótermi használatban vannak, illetve újabban e-könyvtár szolgáltatásunk révén digitalizálva az interneten is elérhetők. A veszprémi püspökségen Körmendy Józseffel az utolsók között volt, akik felszentelt papként gondozták a levéltárat. Élete alkonyán utódjának, az őt követő civil levéltárosnak is jó szívvel adta át hatalmas tudását.

Horváth József a Veszprém megyei Szentgál szomszédságában lévő egyik tanyán látta meg a napvilágot. Veszprémben a piarista gimnáziumban érettségizett 1928-ban, majd a veszprémi szemináriumban folytatta tanulmányait, amelyet elvégezve 1933-ban szentelték pappá. Pályafutása első éveit káplánként (Nagyvázsony, Káptalantóti), illetve a Zichy-családnál házikáplánként töltötte, kisegített Sármelléken (1934), később a balatonszepezdi leendő plébánián volt szervezőlelkész (1934–1942). Rövidebb adminisztrátori megbízások után (Görgeteg: 1942–1946, Fűzfőgyártelep: 1946–1949, Balatongyörök: 1951) Aszófőre került plébánoshelyettesként, ahol 1951 és 1962 között szolgált. 1962-ben a hatalom felfüggesztette papi tevékenysége folytatását. 1964-től különböző beosztásokban Káptalantóti híveit látta el (1965–1973), majd tizenkét évig a múlt heti posztban szereplő Vörösberény plébánosa volt (1973–1985).

Horváth József a címben szereplőkkel ellentétben nem mint levéltáros, hanem mint püspöki és káptalani könyvtáros dolgozott a veszprémi aulában 1974-től kezdődően. Többekkel együtt dolgozott az 1975-ben megjelent, történettudományi kvalitásokkal bíró egyházmegyei névtár kiadásában. Fáradhatatlan szervező, tudományos munkát folytató pap volt. Megírta Vörs, Káptalantóti és Vörösberény történetét, megjelentette Padányi püspök somogyvári vizitációját. Az ekkor létező egyháztörténeti munkaközösség fontos tagjaként szoros munkakapcsolatban állt a szomszédos felsőörsi plébánossal, Körmendy Józseffel.

Élete végén, az 1980-as évek első felében megadatott neki is – Körmendy Józseffel együtt –, hogy történeti kutatásait a Vatikáni Titkos Levéltárban folytassa. A két tudós pap 1982 és 1984 között két-két ízben, összesen négy szemeszteren keresztül volt Rómában. Lukcsics József századelőn megkezdett munkájához hasonlóan nem csak egyházmegyéjük történelmével kapcsolatban „búvárkodtak”, hanem a 16. századi magyar vonatkozású anyag szisztematikus adatfeltárását végezték. Feladatuk a veszprémi egyházmegyei származású Lékai László bíboros útmutatásai szerint a korábban félbeszakadt Monumenta Vaticana sorozat időbeli folytatásának feltárása lett. Az anyag feldolgozása Horváth részéről 1984 nyarán még folyamatban volt, azonban munkáját halála miatt nem tudta befejezni.

Mészáros Tibor a Vas megyei Felsőpatyon született, gimnáziumi tanulmányait a kőszegi bencéseknél kezdte meg, majd a veszprémi kisszemináriumban érettségizett 1937-ben. Ezt követően a teológiát az innsbrucki (Ausztria) és a sitteni (Sion, Svájc) szemináriumban folytatta, és itt szentelték pappá 1943-ban. Főpásztora Fűzfőgyártelepet jelölte ki első kápláni állomáshelyéül, ahonnan a stallumát 1944. március 28-án elfoglaló Mindszenty József püspök Veszprémbe hívta és udvari káplánjává tette. A megszokott aulai papi pályafutás következő állomása 1944 szeptemberében püspöki levéltárosi kinevezése volt; 1947-ben szertartó, majd 1948 áprilisában hat napig püspöki titkár lett (immár Bánáss László püspök mellett).

Ismeretlen férfi, Mészáros Tibor, Megyesi Schwartz Róbert, Oross István, ismeretlen férfi

1948. április 18-án letartóztatták, 25 évnyi kényszermunkára és a Szovjetunióba hurcolták, ahonnan 1955-ben szabadult. Az 1956-os forradalom után Svájcba menekült, ahol magyar állampolgárságától megfosztva élt. 1972-ben Bécsben Mindszenty József bíboros titkára lett. 1991-ben a bíboros végakaratának megfelelően – miszerint hamvait addig nem hozhatják haza, amíg szovjet katona van az ország földjén – meg akarta akadályozni az esztergomi temetést, ezért társaival Mariazellben odaláncolta magát a prímás sírjához. A rendszerváltás után külföldi megtakarításait a veszprémi Magyarok Nagyasszonya-templom felépítésére adományozta. Életét többen feldolgozták, többek között ő maga is két önéletrajzi kötetében.
Msgr. Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak
Mészáros Tibor: A száműzött bíboros szolgálatába

VFL I.1.44.a. 10091/1944.

Rövid levéltárosi tevékenységével kapcsolatban fontos dokumentum az 1944 nyár végén keletkezett aulai munkabeosztás, amely a meghatározta feladatait. A munkakörök részletes elhatárolására azért volt szükség, mivel Mindszenty püspök egy fővel bővíteni kívánta a püspöki kancellárián dolgozó személyek körét: az irodaigazgató (Megyesi Schwartz Róbert), a szentszéki jegyző (Szemes József), a szertartó (Szabadhegy Szabolcs) és a levéltáros (Mészáros Tibor) mellé újonnan kinevezte püspöki titkárnak Lékai Lászlót, aki Szemes Józsefet váltotta ebben a minőségben. A dokumentum szerint a levéltáros intézett valamennyi nem anyagi természetű egyházközségi ügyet, a joghatósági, alapítványi és telekkönyvi ügyeket. A módszeres nyilvántartások vezetése végett szintén hatáskörébe tartoztak a kispapokkal és a szentelésekkel, továbbá a szemináriummal, a szerzetesekkel, a missziókkal, a hitoktatással kapcsolatos ügyek, a korona-jegyzőkönyvek gyűjtése, illetve a könyvtár vezetése. Látható, hogy az Egyházmegyei Hivatal sokrétű tevékenysége felkészült és nagy munkabírású szakemberek munkáját kívánta.

Dr. Körmendy József a Veszprém megyei Külsővaton született, egyik első gyermekkori emléke, hogy látta a néhány évvel későbbi utolsó királykoronázásról készült filmfelvételeket. A pápai bencés gimnáziumban töltött egy tanév után a veszprémi piaristáknál érettségizett 1930-ban, majd a szeminárium növendéke lett; 1935-ben szentelték pappá. Tanulmányait Budapesten folytatta tovább, és közben a főváros környéki plébániákon szolgált káplánként: Üllőn, Lajosmizsén és Cinkota–Árpádföldön. 1938-ban kánonjogból doktorált. 1937-től már ismét a veszprémi egyházmegyében végzett lelkipásztori szolgálatot Zalaszentgróton káplánként, majd 1941-től hitoktatóként is. Önálló szolgálatot 1943-ban kezdett Nyárádon, ahol 1946-ban előbb helyettes, 1947-ben pedig kerületi esperes lett. A nyárádi „reakciós” kerület szétrobbantása után 1961-ben Felsőörsre került, ahol nyugdíjba vonulásáig, 1991-ig szolgált. 1972-től a püspöki levéltár munkatársa, 1974-től 1996-ig igazgatója volt. A rendszerváltás után újraindította a Veszprémi egyházmegye múltjából című kiadványsorozatot.

Már kispapként aktív kutatója volt a Pfeiffer János által nemrég rendezett püspöki és káptalani levéltárnak, doktori disszertációját az egyházmegye 18. századi újjászervezőjéről, a korábban méltatlanul elfeledett Volkra Ottó püspökről (1710–1720) írta. Kutatásai azonban nem korlátozódtak egyetlen korszakra. A veszprémi egyházmegye történetének Pfeiffer Jánoshoz méltó, szakavatott kutatója lett: kutatási területe a középkori oklevelektől kezdődően a 18. századi egyházmegye-szervezésre, a templomok (felsőörsi templom, veszprémi székesegyház) és egyéb szakrális kisemlékek (pl. keresztek) kutatásán át a 20. századi forrásközlésekre is kiterjedtek. Elévülhetetlen érdemei vannak az egyik leggazdagabb középkori oklevélgyűjteménnyel rendelkező püspöki levéltár anyagának rendezésében, a mai napig használt adatbázis– ma úgy mondanánk: – metadatainak összegyűjtésében, közlésre való előkészítésében. Számára is, Horváth Józsefhez hasonlóan, megadatott, hogy több mint hetvenévesen, a létező szocializmus utolsó évtizedében a hazai kutatók számára sokáig el nem érhető vatikáni levéltárban kutathasson. Munkájának eredménye a 15. századi hazai egyháztörténelem vatikáni forrásainak becses darabja lett.

Történész-levéltárosi munkája mellett elévülhetetlen érdemeket szerzett a felsőörsi Árpád-kori préposti templom és a préposti kúria feltárásában és helyreállításában. Ezen kívül a veszprémi székesegyház 1973–1976 közötti felújításának előkészítésére 1968-ban kiküldött bizottság munkájában is részt vett. 1967-ben a püspökségen újonnan megalakult Egyházművészeti bizottság tagja lett. Szerteágazó műemlékvédelmi tevékenysége elismeréseként 1992-ben „Magyar Műemlékvédelemért” díjat kapott.

Egykori munkatársa, Hermann István által írt megható nekrológja a Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesületének honlapján olvasható.

A templom délnyugatról

A Somlótól nyugatra fekvő Iszkáz három település összevonásából jött létre. Déli, Alsóiszkáz nevű részén, a Középiszkázra vezető út mellett emelkedik a megközelítőleg keletelt, egyhajós, a hajónál keskenyebb, egyenes szentélyzáródású, nyeregtetős Szent Miklós-templom. Nyugati homlokzata elé torony lép ki, melynek leghangsúlyosabb eleme a bejárata. Egyenes lezárású ajtónyílását egy klasszicizáló, sőt láthatóan historizáló igénnyel megformált, a homlokzati síkból alig kiugró aedikula keretezi, melyet kváderezett törzsű pilaszterek és háromszögű timpanon alkotnak. 
A szentélyt dongaboltozat fedi, melyet felül, a padlástér felől egy hevederrel láttak el. Keleti, résszerű ablaka keretezés nélküli, eredetinek tűnik. Ezt az ablakot a templombelső felől ma teljesen kitakarja a 18. század harmadik negyedéből való barokk oltár, aminek így minden bizonnyal volt egy korábbi, alacsonyabb előzménye. A mostani oltárt erőteljes párkányba golyvázódó kompozitfejezetes oszlopok és pilaszterek keretezik, melyek átlósan kifordulnak a templom tere felé. A retabló két szélén C alakba rendeződő, szeszélyesen kanyargó akantuszornamentika fut fel. A tört vonalú, íves oromzatban istenszem látható. Az oltárkép két oldalán egy-egy szentszobor állt (az egyik a helyiek elmondása alapján Nepomuki Szent Jánosé volt), továbbá két angyalszobor, ezek jelenleg nincsenek itt.

A szentély keleti ablaka

Az oltárkép Szent Miklóst ábrázolja, jobbján egy tengeren hánykolódó vitorlással, melyből az imádkozó szakállas szent hajol ki, mellette egy hajós az árbocot átkarolva. Középen áll Szent Miklós püspöki ornátusban, jobbjával pásztorbotját szorítja magához, kezében pedig evangéliumos könyvet tart, amin a három aranygolyó nyugszik. Nyitott tenyerű bal kezét segítőn nyújtja a balján térdeplő három lány felé. A jelenetek a Szent Miklóshoz köthető két közismert csodatételt mesélik el népies barokk felfogásban, de jó kvalitásban.

A Szent Miklós-főoltár

 

A templom hajóját egymással összeérő fiókokkal tagolt dongaboltozat fedi, melyet felül szintén hevederek erősítenek. Az épület fakarzata két oszlopon nyugszik, az oszloptörzsek középen kihasasodnak, fejezetük kortalan, rusztikus asztalosmunka; a mellvéd cserélt. A karzaton használaton kívüli orgona áll, melyet a rajta levő felirat alapján Alsóiszkáz község készíttetett 1948-ban Szombathelyen.

A fakarzat déli oszlopának fejezete

 

A dongaboltozatos toronyalj fölötti szintekre a karzatról nyíló ajtón át lehet följutni. Itt rögtön látható, hogy a toronyból nyugat felé nyílt egy korábbi résablak, mely a törtkő falazatban in situ helyezkedett el. Akkor falazhatták el, amikor a külső megkapta a mai barokkizáló, lekerekített tükrös homlokzatát. A torony kötésben van a nyugati hajófallal, amely szintén törtkőből készült, akárcsak a padlástérbe átvezető bebújónyílás in situ boltöve. A hajó és a szentély fölött korábbi lefedésnek nyomát nem látni; a jelenlegi ollóágas tetőszerkezet a 19. századnál aligha korábbi.

A torony nyugatra néző, elfalazott ablaka belülről

 

Elmondható tehát, hogy a szentély, a hajó, a torony, illetve boltozatai – amennyire falkutatás nélkül megítélhető – egyidősnek látszanak. A templom alaprajza és arányai középkori formát mutatnak. A szentély fölötti dongaboltozat is régiesnek hat, míg a hajó feletti fiókos dongaboltozat formája korszerűbb, falusi közegben legkorábban a kora barokk időszakban képzelhető el. Mielőtt mindebből bármilyen további következtetést levonnánk, érdemes egy pillantást vetni az írott forrásokra is.

A templom alaprajza, a hajóablakok keretezésének és könyöklőpárkányának profilrajzai (rajz: Jankovics Norbert, Fülöp András)

 

Ezekben több, egymáshoz közel fekvő Iszkáz nevű falu is feltűnik. A legkorábbi 1212-ből származik, amikor is a mai Alsóiszkáz elődjét említik. A falut a régészeti topográfia szerzői a mai templom környezetébe lokalizálják, a Szent Miklós-templom tehát régészeti lelőhelyen fekszik. A 16. század közepén és végén a törökök feldúlták a települést. A 17. század végén birtokosa Martonfay (Martonfalvay?) István volt. 
Magáról a templomról az első és egyben legfontosabb adatunk 1698-ból származik. Ekkor leírják, hogy bizonyos Horváth Miklós költségén 1673-ban alapjaitól építették fel (ex fundamento exaedificata) Szent Miklós tiszteletére. E templomot már ekkor teljesen boltozottnak mondják, kőből épült toronnyal, fakarzattal, falait pedig temető vette körül. 1693 körül az itteni plébános a somogyi Igalba távozván magával vitt templomi felszereléseket és a hordozható oltárt, így újra kellett szentelni. 
1732-ben ismét megemlékeznek a boltozott templomról és falazott tornyáról. Ekkor Alsóiszkáz már Felsőiszkáz filiájának és az esztergomi érsek alá közvetlenül tartozó egyháznak számított. Noha a falu birtokosai „különféle nemesek” voltak, a templom kegyuraságát az anyaegyház révén pozsonyi klarisszák (az egykori somlóvásárhelyi apácakolostor jogutódjai) látták el. 1754-ben, 1779-ben és 1824-ben az egyházlátogatások az épületet változatlan formában írják le. 1934-ből van adatunk tatarozására; a déli hajóablakok mostani formája, visszalépcsőzött keretezése, furcsa, vízszintesen hornyolt profilú könyöklőpárkánya és a belsőben meghagyott falképrészletek talán mind ebből az időszakból származnak. 

A templombelső a karzat felől

 

A fenti adatsor tanulsága az, hogy az 1673-tól kezdve eltelt másfél évszázadban nagyobb átépítésre nem került sor. Ez adódhat ugyan az írott források egyenetlenségéből – a barokk oltár kialakításáról sem rendelkezünk forrással –, ám mindezt egybevetve a helyszíni megfigyelésekkel, okkal feltételezhető, hogy az épület tömegében és szerkezetében az 1673-as építés állapotát őrzi. 
Egy olyan korból származik tehát, amikor új falusi templomok nemigen épültek. Azt a keveset, amit akkoriban használtak, a környék lakossága még a középkorból örökölte meg, de ezeket is jobbára átépítették vagy lebontották a 18. századi katolikus megújulás időszakában. Az alsóiszkázi templom ritkaságát tehát az építési ideje adja, érdemes és fontos lenne helyi vagy akár országos szintű védelmét biztosítani. 

Fülöp András

Középkor
A mai Alsóörs település első említése 1215-ből való. Kezdetben Felsőörs filiája volt, 1478-ban vált önálló plébániává. Templomának első említése 1318-ban történt, de építése ennél korábbi, a 13. századra tehető. A település a középkorban elnéptelenedett, templomát később a reformátusok vették használatba. Bár a kutatók régóta sejtették, hogy a település felett emelkedő dombon, 18. századi kiépítésben fennálló református templom magába foglalja a középkori épület maradványait, ezt csak a közelmúltban végzett műemléki kutatások igazolták. 

Előzmény 

Az iskolakápolna. (Fotó: VFKL Archív)

Alsóörs római katolikus híveit 1779-től a paloznaki, 1941-től 1945-ig a felsőörsi plébánia gondozta. Ahogy az utóbbi idők kutatásai rámutattak, az 1920-as évek balatoni nyaraló népessége pasztorációs igényeket támasztott és templomépítési hullámot indított el a tó körül. Alsóörsön az 1920-as évektől napirenden volt egy kápolna építése, ezért az egyházközség több szomszédos telket is megvásárolt 1924-1925 folyamán. E vásárlásokat Rott Nándor püspök és a káptalan egyes tagjai, köztük Ádám Iván adományaiból. Itt épült meg 1932–1936 között a 11x7 méter alapterületű, Jézus Szíve tiszteletére szentelt kápolna, sekrestye és paplakás, mellette harangláb. A miséző hely sokáig Felsőörs fíliájaként működött. Az építkezést további adományok és a hívek munkája tette lehetővé.
1945 után gyermeklétszám növekedése miatt iskolát kellett létesíteni, amelyet épület hiányában a kápolnában a helyeztek el, amely így egy tanítói lakást és egy előtérrel ellátott nagyteremet foglalt magába. Az épület egyik vége fatáblákkal volt elrekeszthető: itt kapott helyet az oltár. A plébániát Alsóörsön 1945-ben Mindszenty József alapította meg. Az iskolát azonban 1948-ban államosították, az iskolaépületben csak a fatáblákkal leválasztott hely maradt a katolikus egyház tulajdonában, azzal a kikötéssel, hogy a tanítás zavarása nélkül továbbra is használhatják istentiszteleti célokra a tantermet. A közös használat egészen az 1980-as évek elejéig fennállt.
A településen régóta növekvő igény volt már új, nagyobb befogadóképességű imahely létesítésére. Az iskolakápolna, főként nyaranta már nem tudta kiszolgálni az igényeket. 1981-ben az egyházközség Horváth József Berárd – ferences szerzetes – plébánossal közös levélben fordult az egyházi és világi hatóságokhoz az 1937-ben vásárolt Jókai utcára nyíló telken való építkezés ügyében. A kérvényhez két tervváltozatot mellékeltek: Fabó Zsigmondné, illetve Chiovini Róbert mérnökök munkáját. Az egyházi kérés találkozott a tanácsi szándékokkal, így az elvi építési engedélyt 1982-ben megadták. A Tanács már 1977-től foglalkozott az iskolabővítés feltételeinek megteremtésén. Telekrendezéseket és az egyházi használat kiváltását követően 1985-ben szinte egyszerre épülhetett meg a mai Endrődi utcai nagyszabású iskola, és mellette az egyházi tulajdonú telken az új templom. Az építkezés idején azonban már Körmendy József veszprémi kanonok, történész, püspöki levéltáros, felsőörsi plébános (1961–1991) volt Alsóörs plébánosa, mivel a helyi plébánia oldallagos ellátását 1985-ben ismét Felsőörshöz rendelték.

Történet

Boldog Gizella-királyné ereklyéje a szentélyfal előtti szakaszban (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

Az imaház több tervváltozat után 1985–1987 folyamán épült fel. 2011-ben Boldog Gizella királyné ujj-perc töredékének ereklyéjét kapta meg a templom, ekkor belső felújítást követően ünnepén, május 7-én az ő tiszteletére nevezte át a templomot Márfi Gyula püspök.
A plébániaház csak 2015-ben épült meg a templom mellett. 2016-ban az építkezés 30. évfordulója alkalmából kétnapos megemlékezést tartottak. Ekkor áldották meg az építkezés két kiemelkedő alakjának márvány emléktábláját: „Horváth József Berárd OFM 1948-1985 alsóörsi plébános emlékére” és „Dr. Rosta Ferenc fehérvári s. püspök emlékére. Az ő segedelmével épült fel a templom 1986-ban.” 2019-ben tetőfelújítás volt.

Leírás

A templom felé vezető kerti út az Endrődi utcai kapuból (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

Mivel a kertvárosias beépítéshez igazodik az épület, így a templom tájolása is eltér az általánostól: főhomlokzata északkeletre, szentélyfala délnyugatra néz. Ez, együtt a nyílásrendszerrel, szokatlan fényviszonyokat eredményez.
A templom mellett közvetlenül, de különállóan épült a plébániaépület, kissé hátrahúzva és a forgalomtól a kerten belül keskeny kerítéssel leválasztva. Az épületegyüttes a településrészen szokásos beépítési módnak megfelelően az utcavonaltól beljebb, a telek hátsó részén épült, a rendelkezésre álló teljes szélességet elfoglalja, így a szűk telken 120 fő befogadására alkalmas épületet sikerült kialakítani
A kertkaputól keskeny betonjárda vezet az épülethez, két oldalán növénybeültetéssel. Az út végét magas fák közt az épület haránt irányban végigfutó tetőgerince felett kibukkanó kereszt jelzi.

 

A főhomlokzat előtti nyitott előtér és harangláb a Szlezák-féle haranggal (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

Az épület előtti téglány előtér beton négyzetlapos burkolatú, több sorban kültéri padokkal, köztük mára már a párkánymagasságot elérő, árnyékot adó fákkal. A szabályos elrendezésű bútorok és fák egyenrangú „berendezési” elemek, amelyek az előteret meghitt fél-enteriőrré alakítják, egyúttal a lakóövezeten belül megteremtik az imaház meghitt saját miliőjét. Oldalt nagyméretű téglából falazott tömör kerítésfal határolja, melynek anyaghasználata nagyobb léptékkel, de hasonló alakítással már a templombelsőt előlegezi. Itt kapott helyet jobbra a harangláb, illetve a kerítésfalon az építtetők tiszteletére 2016-ban állított két emléktábla.
Horváth József Berárd plébános (1941–1985 Alsóörs) állította össze plébánia történetét, 1958-ban lezárt kéziratát a Főegyházmegyei Levéltár őrzi. Ebben az alsóörsi harangokról feljegyzi, hogy „Harangláb volt az alsóörsi temető mellett. Az 1914-1918-as világháborúban elvitt harangok helyére hoztak két új harangot, melyeket Szlezák László öntött. Ezeket 1928-ban szentelték meg nagy ünnepélyességgel. (...) A harangok 1945-ben lekerültek az iskolakápolna udvarára.”
Ezt követi maga a valódi előcsarnok: az épület bejárata előtti fedett, de teljes homlokzatán nyitott tér, melynek hátfala üvegezett. A teljes átlátást csak a fa nyílászárók keretei tagolják, a felület hármas osztása megidézi a háromhajós templomok hagyományát. Szükség esetén a három kétszárnyú üvegajtó megnyitásával a belső tér–előcsarnok–előtér–udvar teljesen egybekapcsolható, ezáltal a külvilágtól finoman szakaszolt folyamatos út vezet a főoltárig. Az előcsarnok oldalfalán egy-egy közel életnagyságú bronz dombormű kapott helyet. Az előcsarnok sötét barnára pácolt sík lefedésének fa deszkázata folyamatos ívvel fordul ki a homloksíkra: a sajátosan alakított belső térlefedés elemének előhírnöke.

Korai tervváltozat, Szanyi György, 1982 (Fotó: VFKL)

 

Már Szanyi György püspöki építész 1982-es korai terve szerint a teljes telekszélességet foglalta volna el az épület, egyszerű térlehatárolással, de tagoltabb tömeggel; a plébánia a kápolnával egybeépült volna. A terv már tartalmazta a nagyvonalú háromszögű formát, illetve a megvilágításra a hagyományos ablakok helyett a nagy üvegfelületeket, de utóbbiak még a függőleges falsíkba illeszkedtek. A lefedés egyszerűbb koporsó-forma volt, így helyet kaphatott a bejárat feletti karzat. 1983-as műleírása a falfelületek alakításáról csak annyit mond, hogy azok kívül-belül vakolt, meszelt kiképzést kapnak.

A templom belső tere, összkép a szentély felé (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

A végleges terv Ruttkay Gyula építész (Ybl-díj: 1988, veszprémi Cholnoky-lakótelep Magyarok Nagyasszonya temploma: 1990–1992) munkája. A megvalósult felületképzés az egyik jellegzetessége az épületnek, amely nem csak formai szempontból teszi izgalmassá a „doboz-formát”, de a falszövetet érzékeltető finoman strukturált felület érzékletesebbé teszi a fényt, ami adott esetben tartalmi-, ikonográfiai jelentéssel bíró eleme az építészeti tervnek. A belső tér a bejárat irányából egyenletes, de – a tájolás, a nyílások alacsony lehatárolása és a fák miatt – csak általános szűrt fényt kap. Az oldalfalak és a lefedés zárt, a templomtérben nem látható ablak. A fő megvilágítás az oltár feletti sávból érkezik, ahol a hullámzó fafödém az említett befüggesztett függőleges szakasszal ér véget. Mögé rejtve húzódik a födémben az az üvegezett bevilágító sáv, amely a sekrestye-vizesblokk-tároló alacsonyabb bővítménye felett, az emelkedő tető oromfalának teljes szélességében nagy mennyiségben gyűjti be és adja át a fényt. A szellemes tervezői megoldás egyrészt meredeken beeső súrlófényt eredményez, amely élővé, mozgalmassá teszi a felületeket, másrészt immateriális eszközökkel is erősíti a födém hullámainak hatását, mely a belépőt az oltár irányában való haladásra készteti.

 

A templomtér a szentélyfaltól a bejárat felé, az oldalfalon kirajzolódik a födém hullámzó vonala. (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

A templomtér másik jellegzetessége a lefedés. Az egyenes vonalban emelkedő tetővonal alatt a bejárattól egyre meredekebben emelkedik és egyre nagyobb ívű hullámokat képez a mennyezet, a legszélesebb hullám legmagasabb pontján az oltár felett – mintegy elérve célját – visszahajlik és rövid függőleges szakaszban ér véget. A födémet függesztett fenyőfa-lemezekből szerkesztették.

Egyedi tervezésű liturgikus berendezés részlete (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

A liturgikus berendezési tárgyak (oltár és papi székek), márvány keresztelő medence, a sekrestyebejárat geometrikus mustrával burkolt felülete, a világítótestek összefogott geometrikus formái jól illeszkednek az építészeti formákhoz. Kissé elüt ettől a főoltár Boldog Gizellát ábrázoló kortárs szárnyasoltára.

Simon Anna

A templom homlokzata napjainkban

Aszófő központjában áll a délkelet–északnyugati tájolású, klasszicizáló késő barokk templom, a hajónál keskenyebb, ívesen záródó szentéllyel, főhomlokzatán gúlasisakkal fedett, óraíves párkányú toronnyal, egy-egy íves, volutába csavarodó féloromzattal. A szentély délnyugati oldalán sekrestye található. A templom hajójának és tornyának falfelületeit kettős tagolású pilaszterek osztják fel, és cseppdíszes övpárkány, a harangszinten pedig táblás mezők díszítik. A félköríves főhomlokzati nyílások közül a főbejárat egy visszalépcsőzött lemezekből álló profilú, immár klasszicista ízlésű kőkeretes ajtó. A három, hevederekkel tagolt csehsüveg-boltszakaszos hajóhoz csehsüveg-boltozatos szentély kapcsolódik. Karzatalja három félköríves nyílással néz a hajótér felé, falazott mellvédje középen domború, kétoldalt homorú íves. A padlót kelheimi lapok borítják. 

A templom főbejárata

 

A szentély falán egy újabb festés látható, mely a Szentháromságot ábrázolja. A barokk, fából készült, restaurált, enyhén ívesen kihajló főoltárépítményt középen felnyíló timpanon koronázza, közepén sugárkoszorúban istenszem. Az oltárépítményt kétoldalt egy-egy kompozitfejezetes oszlop fogja közre. A főoltárkép 1834-ben készült, Pesky József alkotása. A fehér lovon ülő szent király a jobbjában tartott lándzsával a sziklába szúr, és vizet fakaszt belőle. Az erősen restaurált fa szószék szintén az 1830-as évek munkája lehet. A csehsüveg-boltozatos sekrestyébe egy tagolt szalagkeretes ajtón lépünk be, onnan vezet fel lépcső a szószékre. Az ajtók dobozzárjai szintén építés korabeliek. A templomot 1832–1834 között emelték, ennek – és az építtető tihanyi bencés apátságnak – emlékét őrizte meg a karzat mellvédjén található kronosztikon is: fILIaLIs abbatIa tIhan In honoreM / sanCtI LaDIsLaI eXtrVXerat (1834). 

A főoltárkép

Aszófő temploma nem előzmény nélküli. A Tihanyi-félsziget és környéke a középkor folyamán a tihanyi monostor birtokának számított. Az e birtokhoz tartozó falvakról 1211-ben készült egy összeírás, ebben említik először Aszófőt, amelynek helye a mai település északi szélén kereshető. A fogalmazvány név szerint felsorolja a lakosokat is, akik földműveléssel, szőlészettel foglalkoztak. A falu templomáról a 14. század első évtizedeiből származnak az első adataink, de pontos helyét, kinézetét nem ismerjük, mert a kora újkorban elpusztult.

A templom a karzatról nézve

Ezután a tihanyi apátság új helyen új templomot kezdett építeni Szent László király tiszteletére, ami 1768-ban készült el teljesen. Itt szolgált Fuxhoffer Damian bencés szerzetes és pap, a Monasteriologia Regni Hungariae című, 1803-ban kiadott mű szerzője, aki elsőként készített topográfiai igényű feldolgozást magyarországi monostorokról. Fuxhoffer célja először az volt, hogy emléket állítson a bencés rendnek, amelyet – hasonlóan a többi rendhez – nem sokkal korábban oszlatott fel az uralkodó, II. József. Később munkáját más szerzetesrendekre is kiterjesztette. „Magamra vállaltam a fáradságos munkát, ebben a helyzetemben, ahol is plébánosi hivatalt látok el, és mi több, a szükséges eszközökben hiányt szenvedtem.” – írta előszavában. Amikor fél évszázaddal később Czinár Mór a Monasteriologia második, bővített kiadását előkészítette, ehhez a mondathoz külön lábjegyzetet is fűzött: „Írta ezt a szerző akkor, amikor még nem állították vissza a szerzetesrendeket, minden levéltár, minden könyvtár nélkül, Aszófő faluban, ahol akkor a plébániát és a Balaton melletti füredi kerület alesperesi teendőit vitte.”
A 18. századi templom hamarosan szűknek bizonyult, így 1834-ben lebontották. Ekkor már épülőfélben volt a mai templom – az előzőtől mindössze húsz lépés távolságra –, és még ez évben fel is szentelték, szintén Szent László király tiszteletére. A régi templomból áthozták az oltárt, ami ekkor kapta a már említett új oltárképét. 

Az Immaculata-szobor

 
Később a templom további berendezéssel gyarapodott. Az Immaculata-szobor a szignója alapján a Stuffleser cég műhelyéből került ki az 1890-es évek közepén. Ezzel, illetve az alatta lévő historizáló mellékoltárral (1883) átellenben áll a Jézus Szíve-mellékoltár (1916), amely a Rétai és Benedek cég munkája. A karzaton található orgona a 19. század vége felé készült a szombathelyi Halper János révén. 1981-ben Ther Antal közreműködésével felújították a tetőt, majd 2008-ban Jeney Zoltán és Szalay György készítettek restaurálási tervet a Szűz Mária-, illetve a Jézus Szíve-mellékoltárokra.

A falazott orgonakarzat mellvédje
 

Fülöp András

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

Fotó: VFL

A badacsonytomaji templom titulusa Szent Imre, ünnepe néhány napja, november 5. Szent Imre herceg első királyunk, Szent István és Boldog Gizella királyné fiatalon elhunyt gyermeke, aki 12. században keletkezett legendája szerint Veszprém ódon egyházában a magasban megjelenő angyal előtt szüzességi fogadalmat tett. Szentté avatására már 1083-ban sor került – apjával, Istvánnal és nevelőjével, Gellérttel együtt. A székesfehérvári prépostsági templom királysírjai közt a herceg síremléke kiemelt helyet kapott. Magyarországi tisztelete a középkor folyamán is erőteljes volt. Az ifjú herceget gyakran ábrázolták együtt más Árpád-házi szentekkel, kiváltképp István és László királlyal. A barokk egyházi művészetben szintén gyakran feltűnik alakja, népszerű ábrázolási téma fogadalomtétele a felette a felhők közt megjelenő Szűz Mária előtt, ahogy ez egykor a veszprémi székesegyház 18. századi mennyezeti falképén is látható volt. Népszerűségének csúcsát az 1930-as években érte el, személyét példaként állították az ifjúság elé. Halálának évfordulóján, az 1930-as jubileumi évben egymást követték az ünnepségek, megemlékezések országszerte, de különösen a két királyi városban, Veszprémben és Székesfehérvárott. A korábbi ikonográfiai hagyományt követő alakja már nem csak egyházi-, liturgikus szerepű műalkotásokon, de köztéri szoborként is megjelent. Attribútuma a hercegi korona és a tisztaságára utaló liliom, illetve ábrázolták középkori lovagként is, karddal, esetleg pajzzsal is, a bűn felett győzedelmeskedve, mint az 1940-ben készült, a Szent György kápolna előtt látható veszprémi szobrán.

 

Szent Imre szobra, 1981 óta a szentély jobb oldalán lévő falfülkében található (Fotó: 2020. október)

A badacsonytomaji plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): ” 1263-ban Szent Imréről nevezett pálos kolostora van. Az egyházmegye első nyolc pálos kolostorának egyike. A klastromkút forrás mellett 1861-ben még láthatók voltak romjai. 1297-ben említik Szent István első vértanú tiszteletére emelt templomát. 1757-ben építették a barokk templomot. A mai templom fölötti iskolatéren állt. 1931-ben bontották le, amikor megépült az új, neoromán két tornyú templom, Európa, első bazaltkő temploma. Dr. Fábián Gáspár tervezte. A költségeket a Katolikus Vallásalap, a bazaltbánya, a község és a hívek állották. A főoltár menzája vörös márvány. A szentély sgrafitto díszítése és festménye Leszkovszky György alkotása. — A templom mellett a plébániaház ugyancsak bazalt, pár évvel később készült el. Plébániáját 1778-ban szerveztek újjá, azelőtt Nemestördemic gondozta. Titulusa Szent Imre. Búcsú: november 5. Szentségimádás napja: február 26. és Krisztus Király vasárnap. Rózsafüzér napja: augusztus 19. Anyakönyv: 1791-től. Hívek száma: 2010 (2933) (Badacsonnyal és Badacsonyörssel együtt). 3. Műemlék jellegű objektuma van: 1. Badacsonyi hegytetőn kőkereszt, klasszicista, 1835-ből. 2. Kőkereszt a templom előtt, klasszicista, 1824-ből, 3. Iskola úti Szentháromság-szobor XIX. század közepéről (romos).”

A sgrafitto-díszes szentély az 1981. évi átalakítás után, Udvardi Erzsébet három festményével (Fotó: 2020. október)

A településen két középkori templomról szólnak az írott források. A pálosok badacsonyi kolostora már a török korban erősen pusztulásnak indult. Betemetett falmaradványait Ádám Iván tanár, 1857-től a sümegi reáliskola igazgatója, veszprémi kanonok (1902–1928) a „Klastromkút”-nak nevezett forrás nyomán lelte fel a 19. század végén. Bogyai Tamás művészettörténész már 1944-ben így írt erről: ”-nak nevezett forrás nyomán lelte fel a 19. század végén. Bogyai Tamás művészettörténész már 1944-ben így írt erről: „A Badacsony keleti oldalán, a terméketlen és ezért lakatlan kőtengerben a 13. század közepe táján a pálos remeték építették fel Szent Imréről nevezett kolostorukat. Az épületek maradványait Ádám Iván az Archaeologiai Értesítő 1888. évi évfolyamában (64—66. 1.) még részletesen leírta, az általa pontosan megjelölt helyen azonban ma már hiába kutatunk. Az egyetlen magyar eredetű szerzetes-rend egyik legrégibb kolostorának még nyomát is kíméletlenül eltörölte a bazaltbányászat haszonleső vandalizmusa. Emlékét csak a Klastrom-kút, szellemi örökségét az ugyancsak Szent Imrének ajánlott badacsonytomaji plébánia-templom őrzi.” Ma turistaút vezet ide, ahová 2013-ban a II. János Pál pápa emlék-kápolnát építették. A kis bazalt épületbe a település neves művésze, Udvardi Erzsébet festette meg a pápa portréját.

Tomaj középkori plébániatemplomát Szent István királynak szentelték, temető vette körül. A török időkben szintén pusztulásnak indult, az újkorban kisebb javításokkal remete szerzetesek látták el. A rendek felszámolásával elhagyottá vált, de még mindig jelentős maradványait a 19. század második felében, a Kisfaludy-ház építésekor bontották el, illetve foglalták be az új épületbe.

A település ma a Badacsony lábánál, a part mentén húzódik, központja annak keleti felén helyezkedik el. A 1757-ben a hívek költségén épült barokk templomát, szintén Szent Imrének szentelték. Egyhajós, boltozott, homlokzati toronnyal, falazott karzattal, sekrestyével ellátott templom volt. Főoltárán az oromképben a tituláris szent, két oldalt Szent István és Szent László magyar királyok, illetve Szent Donát és Flórián aranyozott faszobrai álltak. További három mellékoltára volt, köztük a középkori leromlott Szent István-templom Zalaszentgrótról hozatott, majd ide menekített főoltára. A 18. századi templom közelében létesült az 1905-ben megnyitott bazaltbánya csilléje, amely a parti zúzóüzembe szállította a hegytetőn bányászott követ. Ez akkora megterhelést jelentett az épületnek, hogy állapota idővel nagyon megromlott. Ezért, és mivel a hívek száma a bánya és a vasút létesítése miatt jelentősen megnőtt, új templom építését határozták el. Az építtető plébános Varga Sándor (1926–1946) volt, a költségeket a Vallásalap, a bánya és a hívek együttesen fedezték. A templomot Rott Nándor püspök szentelte fel. Végül a régi barokk templomot lebontották. A bányát csak 1965-ben zárták be. A régi templom felszereléséből megmaradt és az új templomban elhelyezték a kő keresztelőmedencét, négy, egykor oltárt díszítő, barokk fa puttó-szobrocskát, Szűz Mária és Szent Bernadett szobrát.

Szent Imre-templom, oldalhomlokzat, 1950 körül (VFL)

A ma álló, kéttornyú bazalttemplom 1930–1932 között épült, elődje közelében, de fordított tájolással, a partra vezető Római útra néző főhomlokzattal.

A tervező Dr. Fábián Gáspár (1885–1953), pesti építőmester, a kor sokat foglalkoztatott építésze, több mint negyven templom tervezője, aki középületeket, nagy számban iskolákat, egyházi nevelőintézeteket is tervezett. Fiatalon dolgozott a veszprémi székesegyház átépítését tervező Aigner Sándor mellett is, részt vett az I. világháborúban, leszerelés után gazdaságtudományi diplomát szerzett. 1921–1932 között az Építő Ipar–Építő Művészet c. lap főszerkesztője volt, számos szakcikk szerzője ugyanitt. Ezekből és két kiadott (1935, 1940) és egy kéziratos (forráskiadása: Fábián Gáspár 1948-as életrajzi vázlata, in Lapis Angularis II. Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből. OMvH Magyar Építészeti Múzeum 1998.) önéletrajza jól megismerhető tervezői szemléletének elvi alapjai. Alkotásaiban a kortárs újítókkal szemben a történeti formavilágot használja, munkái közt a feladat jellegéhez illően választott történeti stílusok egyaránt szerepelnek, ugyanakkor építéstechnológiai megoldásai, a vasbeton használata korszerű, ezen a téren újító megoldásokkal is kísérletezett. Tervezőként a székesfehérvári Prohászka emléktemplomra (1929–1933) volt a legbüszkébb, míg az utókor két Veszprém megyei templomát, a balatonfüredi „vörös-templomot”, és a badacsonytomaji bazalttemplomot értékeli leginkább nagyra. A két utóbbi esetében – ahogy három pesti templománál is – a románkori elrendezés, tömegkezelés mellett különös figyelem jut az anyagválasztásra, a különböző, tudatosan választott kövek használatára. Ebben nem csak lokális építészeti hagyományokhoz való alkalmazkodást láthatjuk, de általánosságban a helyi – természeti és kulturális – adottságokra reflektálást, ahogy ez a szemlélet érhető tetten pécsi templomának formai alakításában, amely az ottani székesegyházra rezonál. Ugyanakkor tetten érhető, hogy egy azon építészeti elgondolást több változaton keresztül dolgozott ki, a badacsonytomaji templommal összevethető elrendezésű, tömegkezelésű, de eltérő stíluselemekkel megfogalmazott épülete a pécsi Jézus Szíve- és a balatonfüredi Krisztus Király- (1927), az egy időben épült budapesti Szondi utcai Szent Család-templomok. Kiérlelt változatában tágas háromhajós, bazilikális elrendezésű, homlokzati toronypár közt visszahúzott homlokvonalú, alacsonyabb előcsarnokkal, boltozott belső térrel. A mellékhajók egyenes végződésűek, a főszentély nyújtott, félköríves záródású, a sekrestye L-alaprajzú, két bejáraton át is megközelíthető. A hasábos pillérek, félköríves árkádok és a hevederekkel elválasztott élkeresztboltozat hagyományos formai elemek, újszerű – a homlokzatok látszó bazaltkő anyagán túl – a trapéz alakú nyílásformák.

Műlap részlete a templom tervével az Építőipar–Építőművészet lapban, melynek főszerkesztője a tervező, Fábián Gáspár volt

A belső tér vakolt fehérre meszelt, részben sgrafitto-díszes. Mestere Leszkovszky György (1891−1968), Körösfői-Kriesch Aladár egyik legjobb tanítványa, a gödöllői művésztelephez köthető kitűnő festő- és iparművész, az Iparművészeti Főiskola tanára, többször is dolgozott Fábiánnal, pl. ő festette ki a Prohászka-emléktemplom kupoláját. A badacsonytomaji templomról az építész lapjában közölt tervlap szerint nem csak a szentélyét, de átgondolt ábrázolási és díszítési koncepció szerint a hajó meghatározott felületeit is ekként díszítették volna, az építészeti tagozatokat hangsúlyozó díszítmények között jelenetekkel: a bal árkádsor felett az üdvtörténeti téma, a gyermek Jézus története az Angyali üdvözlettől az Egyiptomba való menekülésig. A tervtől némileg eltérően valósult meg a szentély kialakítása: az egyenes szakaszban a sekrestyeajtó fölött Patrona Hungariae helyett – az archív fotókból ítélve csak a felületet borító ornamentális mustra készült (jelenleg lefedve), a szentélyzáradékban az ablakokat a boltozatba vágták, körülöttük boltfiókok alakultak ki, amelyeken az egységes díszítmény folytatódik. Az ikonográfiai program azonban nagyrészt megmaradt: a szentély boltozatát szőnyegszerűen borító szőlőinda közt az oltár felett nagyméretű keresztre feszítés-ábrázolás kapott helyet, a boltozat vállvonalán négy, medalionba foglalt evangélista szimbólum, felette Dextera Domini és a Szentlélek galambja övezik. A függőleges falnak ornamentális díszű függőleges sávok visszafogott tagolást adnak. A szentély egyenes szakaszát határoló két hevederív szintén díszített, egy-egy álló angyal felett medalionokban részben magyar szentek büsztje (Szent László a győri herma ábrázolásával) illetve címerek, emblémák jelennek meg. A színvilág harmonikusan illeszkedik a homlokzat sötétszürke kőanyagához, grafikus megjelenésével szinte metszet hatását kelti, kevés és visszafogottan alkalmazott színezéssel, aranyozással egészül ki, ebben a környezetben Keresztrefeszítés-kép egyszínű, aranyozott lángnyelvekkel övezett mandorlában különös erővel hat.

A szentély boltozatán Keresztre feszítés evangélista szimbólumok, Agnus Dei és Dextra Domini és szőlőindák közt (Fotó: 2020. október)

Az ábrázolási programot latin nyelvű feliratok egészítik ki, ezeket Dr. Szőnyi Ottó, a Műemlékek Országos Bizottságának előadója adta meg. A tervezési folyamatról, a közösen tett Balaton-környéki tanulmányútról szóló beszámolójában lapjában így írt Fábián Gáspár:

Az enteriőr szerves részét alkotják a színes üvegablakok is, tervezőjük Bátky György volt. Minden ablakon megörökítették az adományozó nevét. A főszentély két ablakában magyar szentek, Szent István és Erzsébet álló alakjai láthatók, mellékhajó és a stáció jeleneteit, a toronyalji kápolna a sírba tételt és a feltámadást ábrázolják - az első ablakot a tervező, az utolsót a fürdővendégek adományából készítették.

A már említett Szent Imre-szobor mestere, Krasznai Lajos (1884–1965) faragta fehér márványból 1941-ben a két mellékoltárra a Szent Család- és Pietà-szoborcsoportokat, valamint a Jézus szíve- (1952), a Szent József- és a Kis Szent Teréz-szobrokat. Nem csak az épülettípusnál, de a szobrászi munkáknál is feltűnő, azonos kompozíció variációinak megvalósítása. A szintén Gáspár tervei alapján egy évvel korábban épült Budapest, Szondi utcai Szent Család-templom számára készült szoborcsoportnak szinte mása az itteni, illetve egy harmadik mű, amely megvilágítja az építész és szobrász művészi és emberi kapcsolatát is, mely nem csak a közös munkákban állt, de úgy tűnik Fábián Gáspár a maga számára rendelte - végül 1939-ben szülei sírjára került – székesfehérvári síremléke is ezt a kompozíciót ismétli. A berendezés az 1947-ben elkészült Angster-orgonával lett teljes.

A mellékhajó Stáció-üvgablakai közül az első az építész tervező adományából készült (Fotó: 2020. október)

Az eredeti állapothoz képest a belsőben átalakítások történtek. A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjának megfelelően, 1976-ban átrendezték a szentélyt: az archív felvételen még látható áldoztató rácsot elbontották, az új szembemiséző oltárt, felolvasó állványt és húsvéti gyertyatartót Dominik György művész atya tervezte, tardosi vörös márványból. 1981-ben a belsőt felújították, átalakították: a Dominik-féle új főoltárt áthelyezték a jobb oldali toronyalj kápolnájába Udvardi Erzsébet triptichonjával - Angyali üdvözlet, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél és Szűz Mária a gyermek Jézussal – kiegészülve. Az eredeti főoltárt a szentély előterébe hozták, róla Szent Imre szobrát a jobb oldali falfülkébe helyezték át. Udvardi Erzsébet három nagy méretű pannóját - az Utolsó vacsora, a Getszemáni éjszaka és Feltámadás - a szentélyfal előtt helyezték el. A művésznőre jellemző élénk, nagy színes foltokban fogalmazott és arany és ezüst fólia-betétekkel készült „olajkép-montázs”. A sgrafitto-dísz az apszis alsó falszakaszán takarásba került, a szentély oldalfalain lefestették. A toronyóra Kálóczi Kálmán polgármester kezdeményezésére, az önkormányzat hozzájárulásával kapott díszkivilágítást. A templomot mindkét alkalommal Lékai László szentelte fel, illetve áldotta meg, mint a Szent Imre-templom plébánosa (1969–1974 között), majd mint bíboros, esztergomi érsek. A templomról Földi István esperes-plébános kiadásában kis kétnyelvű ismeretterjesztő kiadvány jelent meg 2001-ben.

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. A település egyházi emlékei: a klasszicista kőkereszt 1824. (helyesen: Fő utca) (M 5126), a hegyi, ún. Ranolder-kereszt 1857. (M 5125), és a Padovai Szent Antal-kápolna (M 5128), valamint Szentháromság-szobor (M 5127 elbontva) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék; a 18. századi Szent Anna-kápolna, a neogótikus Szent Donát-kápolna, a Szent István-kápolna, Nepomuki Szent János szobor, a templom előtti kereszt 1835. és a Renner-kereszt 1927. helyi védelem alatt áll.

A kéttornyú Szent Imre templom sem országos műemléki-, sem helyi védelmet nem élvez.

Simon Anna

A templom az 1970-es évek elején

A ma Győr-Moson-Sopron vármegye területén található Bakonyszentlászló középkori templomát a hagyomány szerint Szent László király alapította. A török korban megrongálódott épületet protestánsok építették újjá, 1666-ban evangélikus lelkészük volt. 
A település központjában kis kiemelkedésen álló, középkori eredetű templom átalakítva maradt fenn. Késő román kori bélletes kapujának lábazati részletét Rómer Flóris fedezte fel a homlokzatba foglalva, és sokáig csak e töredékek utaltak középkori eredetére. Építési idejére vonatkozó írott forrásokkal nem rendelkezünk; formái alapján – alaprajza, szerkezetei – az a 13–14. század fordulójára tehető. 
A templom kutatását 1965-ben Tóth Sándor és Németh Péter, a veszprémi múzeum fiatal munkatársai végezték, a helyreállítás tervezője Császár László területi műemléki felügyelő és Koppány Tibor építész (Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség) voltak. E munka eredményeit és a középkori templom építéstörténetét számos történeti adatot felsorakoztatva Koppány Tibor ismertette 1992-ben a Műemlékvédelmi Szemlében megjelent tanulmányában. A 2000-es évek elején újabb mintaszerű műemléki helyreállítás következett, melynek során ahol lehetőség volt rá, ott az eredeti tagozatokat visszaállították bemutatták, illetve megidézték. (Kutatók: László Csaba, Rácz Miklós, tervező: P. Samu Viktória, ÁMRK.) 

A templom napjainkban

A település 1437-ben a cseszneki várbirtok faluja volt, később az Eszterházyak kezére került és maradt is a tulajdonuk a legújabb időkig. Maga a község 1777-ig a győri egyházmegyéhez tartozott, a híveket a bakonygyiróti plébánia gondozta. Bakonyszentlászló plébániáját 1790-ben alapították II. József rendeletére. Kezdetben ferencesek, 1808-tól egyházmegyés papok gondoskodtak a hívek ellátásáról. 
A mai község két korábbi településrészből alakult ki, melyek mind a népesség összetételében, mind a vallás tekintetében különböztek. Az ősibb eredetű egykori Magyarszentlászló lakosai evangélikusok voltak, ők használták tovább a középkori templomot, míg a 18. században betelepített német anyanyelvű katolikus lakosság számára új templom épült.

A centrális elrendezésű templom alaprajza, Vándor Ferenc egyházmegyei építész tervrajzának részlete

 

A klasszicizáló késő barokk, úgynevezett „kerek templom” építését Bajzáth József püspök engedélyezte. A munkálatokat 1777-ben Eszterházy Gábor kezdte meg, a 10,5 x 8,5 m alapterületű épület két év alatt készült el. Sajátos elrendezése figyelemre méltó: görög kereszt alaprajzú, a rövid szárak közül a nyugatin nyílik a bejárat, mögötte falazott orgonakarzat, a két oldalsó a mellékoltároknak ad helyet. A keleti szár mai alakjában 19. századi bővítés eredménye, sekrestyeként szolgál. A központi tér kupolával fedett (eredeti héjazata fazsindely), a szárakban a belsőben széles kosáríves boltív, a homlokzaton önálló, aediculaszerű, gazdagon tagolt pillérekkel és párkányokkal határolt, háromszögű oromzattal ellátott egységek. A külsőn az íves és egyenes falszakaszok szabályosan váltakoznak, a hajó íves oldalfalán, alul-felül kosáríves záródású magas ablakok nyílnak. A kőkeretes bejárathoz néhány lépcsőfok vezet fel, a kapu szemöldökén az építtető Eszterházy család faragott kőcímere látható.

 

Két címerábrázolás a kegyúr Eszterházyak címerével: az orgonakarzat mellvédjén és a kőkeretes kapun 

 

A barokk főoltárképet a pozsonyi származású Maulbertsch-tanítvány, Anton Zallinger 1771-ben festette. A Szent Lászlót ábrázoló nagy méretű olajkép az Eszterházy család ajándéka volt a templom felszentelése alkalmából. Az 1970-es évek végén igen rossz állapotban lelték fel a templom padlásán a vászonképet. 1982-ben Horváth István plébános közbenjárására restaurálták és a déli keresztszár végfalán kapott méltó helyet. Vele szemközt a barokk szószék mellvédlapja és puttószobrok találhatók. A templom barokk berendezésének szerencsésen fennmaradt tartozékai a faragott padsorok is, illetve megőrződött a jó állapotú régi bejárati ajtó és a padlóburkolat is.

Az egykori barokk főoltárkép

A templomnak a középkorból hagyományozódott védőszentje Szent László. A nagy méretű, kvalitásos festmény előterében vad sziklás tájban balra puttók foglalatoskodnak a szent királyra utaló tárgyakkal: egyiküknél a legendából ismert bárd, másikuknál a vörös bársonypárnán elhelyezett koronázási jelvények, a jogar és az országalma. Mögöttük a harmadik puttó a Szent Koronát emeli a magasba. Jobbra a háttérben apró figurákat lehet felfedezni: a koronás Szent László lovas alakját, amint a sziklából vizet fakaszt, a kép mélyén pedig csatajelenet látható. 
A festmény fő témája a felső mezőt foglalja el: páncélos díszöltözetben a szent király térdel felhőkön, széttárt karjaival az említett két alsó jelenetre mutat, tekintetét a felette balra a magasban felhők mögött megjelenő Szűz Máriára és a gyermek Jézusra emeli. Szűz Mária jobbjával és köpenye szegélyével védőn átkarolva támasztja az álló Gyermeket, bal kezével rámutat, tekintetüket mindketten a hódolattal feléjük forduló Szent Lászlóra irányítják. Angyalok kavargó csoportja övezi alakjukat. A kompozíció S-vonalban sorolt elemei, a gesztusok és tekintetek szinte olvashatóvá teszik a kép szimbolikus jelentését.

A Kiss György-féle szentély, 1960-as évek

 
Az 1960-as évek elején Kiss György (1952-től plébánoshelyettes) megkezdte az akkor műemlék jellegűként besorolt templom felújítását. A legfőbb gondot a falak vízmentesítése jelentette, ami egy sikertelen kísérletet követően végül az egyházmegyei építész, Vándor Ferenc közreműködésével valósult meg. A hosszan elhúzódó munkák a tetőzet és a homlokzat megújításával 1967-ben, majd a belső felújítással 1968-ban történtek. Ekkor a régi barokk berendezés elemei kikerültek a liturgikus térből, egyszerű szembemiséző faoltár készült, a falak fehér festést, a nagy falmezők kortárs falképeket kaptak, és az ablakokat is sárga üvegezésű, dísztelen darabokra cserélték.
A templomba 1978-ban új plébános, Horváth István (1981-től kanonok, 1997-től esperes) érkezett, aki gondos munkával járt utána a felszámolt barokk berendezés még itt-ott fellelhető eredeti részleteinek. A teljes enteriőr helyreállítására már nem volt lehetőség, de például a belső faltagolás részletformáit, így a pilaszterfőket archív felvételek alapján rekonstruálták, az ablakokba pedig Perlaki József által készített „antik üveg” anyagú, diszkrét szegélymintával ellátott színes üvegablakok kerültek. 

Főszentély a fellelt régi berendezés elemeiből

A hatvanas évekbeli szembemiséző oltárt felváltotta az újabb liturgikus tér, mely Dragonits Tamás tervei szerint, átgondolt ikonográfiai program alapján készült. Az új, faragott kőelemek közt helyezték el a kegyhely régi Szűz Mária-képét (ismeretlen olasz mester munkája, szintén az Eszterházy család adománya), előtt adoráló angyalok szobrával közrefogott aranyozott, faragott fából készült barokk pasztofóriumot. A kis méretű stációképek, Szecskó Tamás érzékeny grafikái, illetve Varga Imre kovácsoltvas húsvéti gyertyatartója egészíti ki az együttest.

Simon Anna

 

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A balatoncsicsói templom titulusa Szent Ágoston, ünnepe augusztus 28. A névadó szent a négy nyugati egyházatya egyike, római család sarjaként Észak-Afrikában született. Édesanyja, Szent Mónika mélyen vallásos keresztény asszony volt. Az éles elméjű Augustus fényes karriert futott be, Karthágóba, majd Rómába került, retorikát tanult, majd tanított. 384-től a birodalom akkori fővárosában, Milánóban élt. Szenvedélyes, kicsapongó, kereső fiatalkora volt. Késői megtérésében édesanyján túl, Szent Ambrus milánói püspök beszédeinek és remete Szent Antal életéről szóló olvasmányának is szerepe volt. Ezt követően édesanyjával, fiával és társaival visszavonult Cassianumba, s három éven át remeteként éltek. 387-ben keresztelte meg Ambrus püspök. Visszatérve szülővárosába, Thagastéba, kolostort alapított. Harmincöt évesen a hippói hívek akaratából pappá választották, és fel kellett adnia aszketikus életét, 396-ban a város püspöke lett. Szent Ágoston a nyugati középkor egyik legnagyobb hatású írója, 93 önálló teológiai, filozófiai mű, 218 levél maradt utána, legismertebb írásai a „De Civitate Dei”, és a személyes hangú „Confessiones” (Vallomások).

A balatoncsicsói plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): ”A középkori Nivegy- vagy Nevegy-völgy főhelye. 1269-ben a veszprémi püspök népeként említik. A XVI. sz.-ban Chicho-ként szerepel. A XVIII. sz. elején református telepesekkel éled újjá a falu. Kicsi, de szép templomuk van. Helyükre Bíró püspök svábokat telepít és nekik adja a templomot. 1754-ben plébániát szervez számukra. A plébánia a Balaton-vidék 10 falujának híveit gondozta az 1931-es új plébániák alapításáig. Mai templomuk 1774–78 között épült. Késő barokk, műemléki jellegű, mérete 34x13 m. Titulusa: Szt. Ágoston. Búcsú: aug. 28. Szentségimádás napja: febr. 18. Rózsafüzér napja: jan. 25. Anyakönyvet vezet: 1760-tól. Hívek száma: 337 (350). A plébániaház késő barokk 1799-ből. Műemléki jellegű.

A sűrűn lakott Nivegy-völgy elpusztult falvainak. emlékét templomaik megmaradt romjai őrzik. A Balázstető délnyugati oldalán állnak a Szent Balázs-templom romjai a XII. századból. Románkori, átépítve gótikus stílusban a XIV. században. Műemlék. A Csukréten az Árokfői templomrom. Románkori, XIII. századi, műemléki jellegű. Újabban ezt Szentbereckfalu XIV. századi templomával azonosítják. A falut 1354-ben említik. Plébániájáról 1523-ban olvasunk. A XVI. századi rovásadó összeírásokban legtöbbször Árokfő és Szentbereckfalva együtt szerepel, de emlegetik külön-külön. is. A két település közelsége nem vitatható, bár mély völgy választja el őket egymástól. Templomuk és plébániájuk azonban egy lehetett.”

A török idők alatt református hitre tért lakosság használta a középkori templomot. Tőlük Padányi Biró Márton közel 3.000 forinton megváltotta összes ingatlanjaikat, katolikus lakosságot telepített be, plébánost és tanítót rendelt oda. 1754 júniusában visszafoglalta a „kicsiny, szűk de elegáns” korábbi templomot, megjavíttatta, oltárral és egyéb felszereléssel látta el azt, és Szent Ágoston tiszteletére szentelte. Ez azonban hamarosan kicsinek bizonyult, állapota is nagyon megromlott.

Az új, barokk templom építését 1773-ban már Koller Ignác püspök tervbe vette, de azt csak Bajzáth József püspök fejezte azt be 1777–1780-ban. Építésze a forrásokban „Sümegi mester”-nek nevezett Paul Mojzer, aki püspöki megrendelésére Somogy, Zala és Veszprém megyében több templomot is tervezet. Pfeiffer János kutatásait folytatva Koppány Tibor (építész, műemléki szakember OMF) a balatoncsicsói és szentbékállai hasonló elrendezésű templomokat is az ő munkái közé sorolta. A források Padányi püspök adományai között említenek két, 1755-ben Budán készült, – kisebb Szent Vendelnek és nagyobb Szent Ágostonnak szentelt – harangot, melyek közül utóbbi rossz állapotban, a közelmúltban átalakítva, de máig fennmaradt. (Felfedezéséről a hazai harangok kiváló szakértőjének, Patay Pálnak visszaemlékezése itt olvasható) A templomi felszerelésben 1973-ban Pfeiffer János „szép fehér kazulát” talált, valószínűleg Biró Márton püspök adománya. Valamint feljegyzi még, hogy ugyanott „Szentháromság faszobor, kisebb – nagyobb, Biró Márton Püspöktől, 1756; Szent Mária Magdolna színezett faszobor, 1760 körül (100 cm magas) (Most Veszprémben az Egyházmegyei Gyűjteményben.)”

1783-ban Jankó Ádám – az újjáépített templom plébánosa 1766–1999 között – kérvényezte a püspöknél a régi barokk berendezést felváltó új oltár, szószék, orgona, padok állítását. A templom belső felújítása azonban csak 1913-ban, egységes tervek szerint, 10.000 korona értékben készült el, a hívek jelentős hozzájárulásával. A 20. század eleji felújítás plébánosa: Kasza Vilmos. A kiváló minőségű munkát Homonay Béla oltárkészítő, akkor még szombathelyi mester készítette, aki később Veszprémbe telepedve sikeres vállalkozó lett, az 1920–1930-as években szerte az egyházmegyében sok megrendelést teljesített, az 1929-ban alakult Veszprémi Keresztény Építőmunkások Egyesületének elnöke (egyházi elnök Strausz Antal), aktív közéleti szereplő, a Szent Vince egyesület vezetője, a veszprémi Iparos dalárda elnöke volt.

Az elegáns, jó színvonalú kifestést Josef Rösch szignójával is ellátta. A belső kifestés a hajóban visszafogott elegáns ornamentális díszítmény, a diadalíven Agnus Dei, a szentély lapos kupoláján Angyali üdvözlet, az apszis boltzáradékában angyalok övezte lángoló szív (Ágoston egyik attribútuma) ábrázolása, utóbbiak talán a barokk kifestés megújításai.

Változatlan titulussal új mellékoltárok készültek, az északi oldalon a Szent Kereszt, délen Nepomuki Szent János tiszteletére. A főoltár a szentély teljes szélességét elfoglaló konstrukció, falazott alépítményen templomépületet imitáló kialakítással. Középen aediculában a névadó szent közel életnagyságú reprezentatív szobra áll, Szent Ágoston püspöki ornátusban, lábainál életművére utaló irattal, könyvvel. Kétoldalt, kisebb léptékben, egy-egy reliefen életének másik aspektusát jelenítették meg: a szerzetesi életmódra utaló pusztában balra az egész életében, így megtérésében is meghatározó szerepű édesanyja, Szent Mónika, illetve jobbra ő maga saruban, köpenyben, melyen a kagyló látható, mely a megtérésének jelenetében, a tengervizet kagylóval merő gyermek nyomán vált attribútumává.

A templom héjazatát az 1980-as években javították; nagyarányú felújítására 2010–2014 között került sor, a korábbi oltárt adományozó Scher-család leszármazottja, Scher János kitartó szervezőmunkája révén, aki emlék-kiadványban is megörökítette a templom történetét. Ekkor tetőszerkezet-csere és homlokzat-felújítás történt, a belsőben egyszínű festést kaptak a hajók falai az ablak alatti magasságig. Egy jövőbeli belső felújítás remélhetőleg megőrzi majd a hajóban az igényes 20. század eleji kifestést és feltárja a szentélyben az egyszínű, pergő festésréteg alól az elősejlő, illetve restaurátori szondákban már igazolt barokk falképeket.

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. Ma a templom (M 5142) és a plébániaház (M 5137) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék.

Simon Anna

Szent Balázs a 4. század első harmadában, a mai Örményország területén élt és halt vértanúhalált. Legendája szerint püspökké választása előtt orvos volt.  Legendájának említett elemei a mai napig élnek a szent tiszteletében, ábrázolásának jellegzetességeiben és a népszokásokban. Többek között az orvosok, gyertyaöntők védőszentje, a tizennégy segítőszent egyike. Máig élő szokás a balázsáldás, a szentet torokbajok ellen hívják segítőül. Ábrázolásain gyakran püspöki ornátusban jelenik meg, attribútumai között szerepelhet a gyertya, a farkas, a disznó vagy mártíromságának eszközei. Tisztelete a keleti keresztény területeken már a 6. században elterjedt, nyugaton a 9. századtól; ünnepnapja keleten február 11., a latin területeken február 3. Magyarországon néhány településnév őrzi emlékét, illetve ábrázolása ismert több gótikus szárnyas oltárról.

A romok a szentély felől

A veszprémi egyházmegyében elterjedt tiszteletéről tanúskodik, hogy a székesegyházban a számos középkori oltár között a 15. század derekán volt egy Szent Balázs patrocíniumú is. Ugyanakkor ilyen titulusú templomot és kápolnát keveset ismerünk; melyekből kétségtelenül az a középkori templom a legjelentősebb, amelynek romjai a ma közigazgatásilag Balatoncsicsóhoz tartozó szőlőhegyen találhatók.

A Szent Balázs-templom romjai, Pelargus János felmérési rajza, 1872

A Tapolcai-medencében, Szentantalfa község felett a hegyoldalban áll az Árpád-kori Szent Balázs-plébániatemplom romja. Az egykor hozzá tartozó település nyomait tőle keletre régészeti feltárás azonosította. A templom alapításáról, építéséről középkori oklevelet nem ismerünk, de papját 1333-ban már említik, és plébániája a 16. század közepén még működött. A török időkben kezdődött meg a pusztulása.
A festői látványt nyújtó, keletelt, nagy méretű, homlokzati tornyos romot már a 19. század második felében meginduló archeológiai, műrégészeti, mai szóval élve műemléki érdeklődés is számontartotta. Az első hivatalos, Gerecze Péter által összeállított és 1905-ben megjelent műemlékjegyzék Csicsó településnél szerepeltette a templommaradványt, s feljegyezte annak Pelargus János által 1872-ben felvett rajzát.
A romkutatást 1970–1971-ben Dax Margit, a Veszprémi Múzeum régésze végezte. Az omladékból kibontott maradványokból világossá vált, hogy a templom két fő építési periódus során nyerte el ma ismert kiterjedését. Először, feltehetően a 12. században, egyhajós, kis méretű román kori templom épült, amelyről megállapították, hogy pillérekre támaszkodó nyugati karzattal rendelkezett; szentélye három fokkal emelt szintű, kissé szabálytalan alaprajzú, kívül egyenes, belül íves záradékú volt. A feltárt főoltár maradványai mára eltűntek, előtte a hajó tengelyében lépcső vezetett le a kis boltozott kriptába.
A korai templomot a 13. században elé épített szélesebb hajóval bővítették nyugat felé, így a korábbi épületrész szentélyként élt tovább. A bővítmény nyugati része ma is fennáll: falazott pilléreken karzattal, amely széles árkádívvel nyílt a hajóra, középső szakasza felett többszintes torony magasodik. A vegyes kőfalazat jellegzetessége a falszövet úgynevezett opus spiccatum (halszálka) rakásmódja.

A késő gótikus faragott kő pasztofórium (egykori Tihanyi Múzeum) 

 
A 15. században a főhomlokzat új, gazdagon tagolt, késő gótikus kaput kapott. Már a kutatások előtt, 1962-ben azonosítottak az omladékban egy szintén késő gótikus faragott kő pasztofóriumot, amelyet előbb a keszthelyi Balatoni Múzeum, majd a Tihanyi Múzeum kőtári kiállításán mutattak be. Ma a Laczkó Dezső Múzeum raktárában található.

A templom völgy felé néző kapuja

Az 1970-es évekbeli feltárást nem követte helyreállítás, erre csak 2001-ben, az „Árpád-kori kis templomok” program keretében, állami támogatásból került sor. Ekkor Balázsik Tamás végzett megfigyeléseket, aminek során többek között festett vakolattöredékeket találtak, és megállapították, hogy legalább az új hajó élénk kifestésű volt. Megfejtették továbbá a szentély északi falán korábban már azonosított kőkeretes nyílás szerepét, feltárva a szentély északi oldalához másodlagosan épült kápolna maradványait. A konzerválás hiányosságai miatt napjainkban ismét állagvédelmi beavatkozás szükséges.

Simon Anna

A korábbi Zala, jelenleg Veszprém vármegyei Csabrendek a veszprémi püspökség sümegi esperesi kerületébe tartozik. A település területén a középkorban több plébánia működött, templomaik maradványai részben fennmaradtak. A mai Szent Lőrinc-plébániatemplom a 18. század második felében késő barokk stílusban épült, tituláris szentjét és néhány liturgikus berendezési tárgyát elődeitől örökölte. Jelentős felújítása 1929-ben volt, értékes műtárgyai e két korszakból valók.

Csabrendek dombon álló mai későbarokk plébániatemploma (Fotó: VFKL, 1950)

Az 1975-ös egyházmegyei névtár („sematizmus”) szerint „Három ősi településből alakult: Rendek (1344-ben Rennek), Al-csab, és Fel-csab vagy Szentistván-csab falukból. Mind a háromnak parochiális temploma volt, a rendeki Szent Lőrinc, a felcsabi Szent István vértanú tiszteletére. A tatárjárás idején mind a három falu templomával együtt elpusztult, de hamar újjáéledtek. 1333-ban már ismerjük papjaikat: Rendeken Rafael, Alcsabon Miklós, Felcsabon Pál. A török idők újra teljes pusztulást hoznak. Csak Rendeken marad némi élet. Sümeg várának közelsége állandó véres harcokat jelent.
A 18. század elején Csabrendek néven éled újjá a három elpusztult település. 1725-ben a rendeki templomot újjáépítik, 1743-ban nagyobbítják. 1785-ben kezdik meg a mai plébániatemplom építését a falu legmagasabb pontján, a régi templom feletti dombtetőn. Az ősi titulus, Szent Lőrinc továbbra is megmaradt, de a csabi templom patrónusának, Szent István vértanúnak képét is elhelyezik a főoltár fölött.
A hívek lelki gondozását a sümegi ferencesek végzik 1686-tól. 1728-ban újjászervezik a plébániát. A dombtetőn álló magányos, nagy templomot sok vihar éri, 1885-ben tűz, 1922-ben villámcsapás, 1948-ban orkán rongálja és pusztítja, legutoljára 1969-ben kapott teljes külső felújítást, 1973-ban belső festést. Műemlék jellegű. [Mérete:] 34 x 10,8m.”

Rendek középkori eredetű plébániatemploma, műemlék, önkormányzati tulajdonban (Fotó: VFKL, 2022)

A 2019-ben megjelent helytörténeti feldolgozásban Miklósi-Sikes Csaba és Balázsik Tamás dolgozta fel részletesen a templomok és a falu történetét. Eszerint a mai Csabrendek területén a középkorban öt templom ált, közülük a sematizmusban ismertetett háromnak ismertek a maradványai. Ezek azonosítását a kiadvány szerzői módosították. Napjainkban közülük a két felszín feletti, valamint a mai plébánia templom országos műemléki védelem alatt áll.
Csab, vagy Fel-Csab temploma épült hamarabb. Az egyhajós, folytatólag félköríves záródású szentéllyel, tégla-kő vegyes falazattal épült, 18–19 m hosszú románkori templomnak ma már nincsenek látható maradványai. (nyilvántartott régészeti lelőhely). Al-Csab, vagy Szent István (-Csab) településnév-változata rejti magában a templom titulusát is. Egyhajós, nyújtott téglány alaprajzú szentéllyel ellátott, 22–25 m, hosszú templomnak jelentős falmaradványai álltak még az 1950-es években. A templom védőszentje Szent István. (Műemléki törzsszáma: 4917.)

A harmadik középkori templom Rendek falué, amely közülük a legnagyobb lélekszámú település volt, a 14. század közepén jelentősebb vásárhely, 1357-ben Zala vármegye közgyűlésének színhelye, a 15. században járási központ. Középkori templomának maradványai a mai templomdomb lábánál találhatók, építésének idejét nem ismerjük. (Műemléki törzsszáma: 4920.) A 18. század első felében kétszer is helyreállították, bővítették, ennek ellenére az 1778-as egyházlátogatás idején főként szentélyét, sekrestyéjét düledező állapotban találják. A boltozott, fazsindellyel fedett kis templomról a 18. század közepén több leírás is készült, melyek fokozatos gazdagításáról tanúskodnak. 1746-ban a főoltára középképén a védőszent Szent Lőrinc, két oldalán Szent István és Szent László, 1765-ben már bővítés eredményeként Szent Péter és Pál faszobrai álltak, az oltár oromzatában a Szentháromságot felváltva Szent István protomártír képe kapott helyet. Újonnan állított oltárán festett Kálvária-ábrázolás volt, mellette Nepomuki Szent János faszobra állt. Néhány évvel később készült Szent Anna festett oltára, festett középképpel, Szent József és Szent Joachim szobrával. Feljegyzik még a sekrestyét, szószéket, keresztelő kutat; volt karzata és orgonája, valamint egy körmeneti Szűz Mária szobor. Azonban a kis templomnak barokk kori alakjában tornya nem volt a, a harangláb a dombon állt.
A templomot két barokk átépítést követően a közbirtokosság istállóként, majd a plébánia szénapajtájaként használta. Napjainkban önkormányzati tulajdonú raktár. A romló állapotú épület belsejében téglaboltozat, falazatváltások, falfülkék árulkodnak átépítéseiről. Barokk vakolatát beázás pusztítja, maradványain még felismerhetők az utolsó tagozatmaradványok. Egykori félköríves szentélye és sekrestyéje már csak régészeti leletként lenne feltárható.

A mai templom barokk és neobarokk elemekből álló főoltára, és részlet szent László népies barokk szobráról, barokk szószéke (Fotó: VKFL, 2022)

A mai nagyméretű, későbarokk plébániatemplom a domb tetején épült 1785–1797 között. (Műemléki törzsszáma: 4924.) Falképeit 1787-ben az idős Laichlénger József veszprémi festő kezdte készíteni. a diadalív festett kronosztikonjában az 1790-es évszám szerepel. Berendezését – oltárokat, padok egy részét, az 1762-es szószéket – a régi templomból hozták át. Főoltárán ma is a korábbi leírásokból ismert, azonban azok mintájára festett ábrázolások találhatók. Az 1918-as leltárban rossz állapotúnak mondott festett oltárképei helyére azonban újak készültek, a Szent Lőrinc-képen a festő szignója is látható: „F. Fischer 1929”, amely Fischer Ferenc sümegi főreál-iskolai rajztanárt jelöli.

A mai templom egyik 1929-es színes üvegablaka az adományozó Bogyay János nevével (Fotó: VKFL, 2022)

Az 1920-as években folyamatos karbantartására, majd 1929-ben átfogó felújítására került sor. Ekkor készültek a színes ornamentális üvegablakok, amelyeken az azokat adományozó földbirtokosok neve olvasható. Több családnak, így a Bogyayaknak máig áll kúriája a településen. A 7 ablakot 1400 pengőért rendelték. Készítőjük egyelőre nem azonosított, az egyetlen szignált ablak modern felújításukra vonatkozik, Palka József kortárs mestert nevezi meg.

X. Stáció, 1929. (Fotó: VKFL, 2022)

Az 1929-es felújítás a berendezés minden darabjára kiterjedt. Ekkor vásárolták a müncheni Fugel festő 14 historizáló stílusú stáció-képét, melyhez a neobarokk keretet csaknem kétszer akkora költséggel helybeli asztalos készítette Pestről kapott tervrajz alapján.

Belső összkép a szentély felé a neobarokk felújítás után (Fotó: VFKL, 1950)

Az új, ma már csak képekről ismert belső kifestés részben követte a barokk előzményt. Források szerint készítője vitéz Kaszaházy Antal zalaegerszegi festő és három segédje volt, a munka három tavaszi hónap alatt (április 15. és július 15. között) lezajlott.

A szentélyboltozat, az egyetlen ma látható korábbi falképpel. (Fotó: VFKL, 2022)

Ma már csak a főszentély boltozatán látható a korábbi kifestések egy részlete: a középkortól fogva helyben tisztelt Szent Lőrinc és Szent István protomártír ábrázolása, mártíromságuk attribútumaival a rostéllyal és kövekkel, valamint kezükben pálmaággal. Felettük felhők angyalokkal kísért dicsőséges Szentháromság fogadja áldozatukat.

A templombelső ma (Fotó: VFKL, 2022)

A 20. századi karbantartások közül kiemelkedik a szentély liturgikus berendezésének megújítása 1968-ban, majd egy év múlva a teljes külső-, belső felújítás. 1973 nyarán az egyszerű belső átfestést Bakos József zalaszentgróti festőmester végezte. 1987-ben felújították a berendezést, a főoltárt a fellelt eredetinek ítélt színek alapján festették a ma látható vajszínre. 2002-ben a templombelsőt újították fel. Ez nem csak a ma látható élénksárga-fehér színezéssel járt, de burkolat- és nyílászárócserével is, valamint a korábbi padok közül is néhány kikerült a templomból. Míg a leltárakból ismert értékes faragott sekrestyebútor két darabja ma már nem található a templomban, a szép és meglehetősen jó állapotú, faragott bibliai jelenetekkel díszített fiókos, fent üvegezett szekrény megvan..

Részlet a Szent Kereszt mellékoltárról (Fotó: VKFL, 2022.)

Egy jövőbeli szakszerű felújítás nemcsak a fedőfestés alatt megőrződött barokk, neobarokk falképek állapotát tisztázhatja, de a jól látható barokk részleteken túl további rejtett értékek felfedezésére is van esély. Erről árulkodik az egyik mellékoltárban felhasznált fatábla, melynek fedőfestése alól egy festett lovas alak tűnik elő. Ennek korát, pontos ábrázolási témáját, hovatartozását csak restaurátori kutatás tisztázhatná.

Simon Anna

A templom a várból (Fotó: VFKL, archív)

A cseszneki vár alatti településnek a középkorban nem volt önálló temploma, a lakosság a Garaiak várának kápolnájába járt istentiszteletre. Az erősséget a 17. század közepétől az Eszterházy család birtokolta. A várkápolna helyét a Pamer Nóra által 1969-ben megkezdett ásatás után László Csaba és Rácz Miklós régészeti és műemléki kutatásai (1971, 2006) tisztázták. A feltárt falmaradványokat a 18. századi várábrázolásokkal, írott forrásokkal és térképi ábrázolásokkal egybevetve az újkori várkápolna az alsó vár délkeleti sarkában lévő kétszakaszos, boltozott épületmaradvánnyal azonosítható. Északi oldalához emelt szintű helyiség, talán oratórium csatlakozott, előtte fedett lépcső indulhatott a felső várba.
Egy 17. század végi leltár a kápolnában oltárt és réz gyertyatartókat ír le. Az 1710-es években a birtokos, Eszterházy Ferenc nagyobb építkezést hajtott végre a várban, s egyúttal a kápolnát is megújította. Ezt követően egy 1747-es forrás az újonnan épült részek mellett a kápolnát is leírja; eszerint az még a Garaiak idejéből való, a (felső) vár kapuja mellett található, Szűz Mária születésének titulusát viseli, és nagyobb repedés mutatkozik rajta.

Bakonyszentkirály birtoktérképe a vár ábrázolásával, 1779 (László–Rácz, 2013. nyomán)

Miután a várkápolna az 1770-es években használhatatlanná vált, a mai templom közelében Nepomuki Szent János tiszteletére építettek egy kis kápolnát, de 1782-ben ezt is be kellett zárni életveszélyes állapota miatt.
Az új, ma is álló templom építését 1805-ben kezdték meg, de a kedvezőtlen körülmények és pénzhiány miatt ekkor csak két öl magasságig épültek fel falai. Mellette fa harangláb állt, benne két harang. 1820-ban a hívek Kurbély György püspökhöz fordultak, hogy segítse a templomépítkezést, de még abban az évben saját költségen megépítették a tornyot a megkezdett templom elé. A templom végül 1850-re készült el teljesen.

A cseszneki Kisboldogasszony-templom főhomlokzata (Fotó: VFKL, 2023)

A templom egy magaslaton, hatalmas hársfák övezte kertben áll. Országosan védett műemlék, nyilvántartási száma: 5632. Egyhajós, homlokzatsíkja elé ugró toronnyal, nyújtott szentélye félköríves záródású, északon sekrestye csatlakozik hozzá. Bejárata a torony homlokzatán nyílik: kőkeretes nyílásban kétszárnyú faragott ajtó 19. századi faragott díszítéssel. A két boltszakaszos hajót és a szentélyt mindkét oldalfalon nagy méretű ablakok világítják meg.
Korábbi díszítőfestését 1933-ban Homoray Béla veszprémi egyházművész festette újra. Ezt ma két színre színezett festés fedi. A 19. századi berendezésből a fa szószék és a méhsejtkiosztású kőlapos burkolat maradt meg. Az oldalfalakon a stációk a 19. század végéről valók. Szobordíszes főoltára újabb.

Templombelső (Fotó: VFKL, 2023)

Levéltári iratok 1937-ben még jó állapotúnak írják a templomot; 1948-ban külső felújítás történt, s bár nyílászáróit jónak mondták, 1958-ban Vándor Ferenc egyházmegyei főépítész terveket készített új ajtókhoz és ablakokhoz.
1972-ben feljegyezték, hogy statikailag veszélyes állapotban van a templom, falai megsüllyedtek. Az épületet Oross István plébános (1966–1999) kívül-belül tataroztatta. Legutóbb pedig 2006–2009 között újították fel a hívek adományaiból és munkájával a tetőszerkezetet, illetve a homlokzatot, azonban a templom statikai repedései ismét jelentkeztek.

A Mária születése-oltárkép (Fotó: VFKL, 2023)

A Szeplőtelen Szűz születését ábrázoló nagy méretű olaj oltárkép a diadalív déli oldalán található egyszerű mellékoltárasztal felett, félköríves keretben. Írott források szerint a templom padlásán találtak egy kvalitásos, Szűz Mária születését ábrázoló barokk táblaképet, amely a várkápolnából származott. A köztudatban úgy él, hogy ez azonos a ma itt látható oltárképpel, utóbbi azonban 19. századi olajkép. Az ábrázolás ikonográfiája érdekes részleteket mutat, de kvalitása nem kiemelkedő, feltételezhetően korábban a templom főoltárának része volt.
A képet 2000-ben restaurálták. Alsó regiszterében az előtérben két szolgáló mutatja be a csecsemőt, jobbra a háttérben Szent Anna a szülőágyon egy további szolgálóleánnyal, balra az apa, Szent Joachim felfelé tekint a kép felső regiszterében puttók közt felhőn ülő, kezében talán liliomot tartó Szent Gábriel arkangyal felé.

A templom harangjai: előtérben a 15. századi kisebb, mögötte a 20. századi harang és utóbbi részlete (Fotó: VFKL, 2023)

Rómer Flóris győri bencés tanár, nagyváradi prépost-kanonok, a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a magyar művészettörténet-írást és archeológiát megteremtő nagy triász egyike – 1861-ben bakonyi topográfiai feljegyzéseiben két cseszneki harangot írt le. A kisebb, gótikus harang valószínűleg a várból származott. A másik felirata: „Joseph Eisenberger goss mich in Raab 1762 refusa, Maria Beratoi, hilf got” – ez alapján tehát Győrben öntötték 1762-ben.
A gótikus harang ma is megvan, a Dunántúl egyik, ha nem a legrégebbi megmaradt harangja. 75 font súlyú, gót betűs felirata: „Hilf Gott Maria beratoi” („Isten segíts, Mária adj tanácsot”). A várból 1792-ben lehozott harangot előbb a faluban haranglábra helyezték, majd 1826-ban került az új templom tornyába (egy másik hagyomány szerint Veimpusztán egy régi épület romjai között találták).
A Rómer által leírt nagyharang elpusztult, helyette készült a mai nagyobb harang: magyar nyelvű felirata szerint a cseszneki hívek készíttették a „nagy háború” után, Nagyboldogasszony szent évében, tehát 1947-ben. Harangpalástján nemcsak a felirat olvasható, de koszorúba foglalt puttófejek között a felhőkön álló, sugárkoszorúban megjelenő Szűz Mária domborműves alakja is többször szerepel.

Felhasznált források:

• VFKL Canonica Visitatio-k, építészeti iratok
• Rómer Flóris jegyzőkönyvek (XLVI. cs. 18.)
• Pfeiffer János, kanonok, főegyházmegyei levéltáros-történész, kéziratos jegyzetek
• Koppány Tibor, építész-építészettörténész (OMF) kéziratos jegyzetek

Felhasznált irodalom:

• László Csaba – Rácz Miklós: A cseszneki vár az Eszterházy család birtoklása idején. In: Márkusné Vörös Hajnalka (szerk.): Az Esterházy család cseszneki ága. Források és tanulmányok az Esterházy család cseszneki ágának történetéről I. Veszprém, 2013. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 28.) 45–58.
• Rácz Miklós: A cseszneki vár építéstörténete – Épületrégészet és számítógépes modellezés. Budapest, 2017.

Simon Anna

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A felsőörsi Bűnbánó Szent Mária Magdolnának szentelt egykori prépostsági templom az egyik legkorábbi egyházmegyei templom.

A felsőörsi plébánia- és templomtörténet (az 1975-ös sematizmus alapján): „Középkori plébánia. A lelkipásztorkodással összekötött Bűnbánó Mária Magdolna prépostságot az Őrsi család (a Batthyányak őse) a XII. sz. második felében alapította. A régi (XI. sz.) kis templom helyén felépítette a mai háromhajós román stílusú prépostsági templomot. A Szt. Mihály oltárt Bertalan (1226–1244) veszprémi püspök szentelte fel. Az első ismert prépost Ladomér (1248–1249). A prépostok legtöbbször a veszprémi káptalan tagjai is voltak. Közülük említésre méltó: Darányi Jakab mester Korvin János herceg kancellárja, Statileo János (1513–1525) az 1515. évi veszprémi zsinat elnöke, később erdélyi püspök, Rezi Gál (1547–1552), akit a törökök 1552-ben Veszprémben lefejeztek. A prépostok mellett működő papokról (kanonokok) is sokszor történik említés. A XVI. században a templom leégett. A prépostság 1630-tól 1736-ig protestáns kézen volt. Padányi Bíró Márton prépost (1729–1745) az összes préposti javakat visszaszerezte. A templomot (1736–1737) barokk stílusban restauráltatta és értékes barokk berendezéssel szerelte fel. A helyreállítást az O.M.F. végezte 1962–1975 között. Méretei: 27.25 x 14,50 m. Búcsú: júl. 22. Szentségimádás napja: febr. 12., Rózsafüzér napja: nov. 14. Anyakönyv: 1738-tól. Hívek száma: 780 (979). A préposti kúriát Padányi Biró Márton építtette. A felsőörsi határban feküdt a középkorban „Pesze” (Peszej) község, melynek Szent Kozma és Damján vértanúk tiszteletére szentelt temploma a XV. sz. végén a faluval együtt elpusztult.”

Templombelső, átnézeti kép (Fotó: Simon Anna)

Szent Mihály a keresztény hagyományban a hét arkangyal egyike, a mennyei seregek fővezére, a Paradicsom őrzője, a gonosz felett győzedelmeskedő harcos. Tisztelete a középkor korai szakaszától igen elterjedt mind a keleti (bizánci), mind a nyugati egyházban. A római katolikus egyház és Vatikán városállam védőszentje. A fiatal magyar egyházban a tíz szentistváni alapítású egyházmegye közül két korai székesegyházának, a veszprémi és a gyulafehérvári főtemplomnak is védőszentje.

Szent Mihály a középkori művészetben sokszor mint a lelkek mérlegelője látható, az Utolsó ítélet kompozíció részeként vagy önállóan. Gyakran ábrázolták kezében lándzsával vagy karddal, sárkányon, vagy a sátánon taposva, a késő középkortól azzal heves küzdelemben, a magyar művészetben helyi sajátosságként a gonoszt esetenként török katona alakjában megjelenítve. A középkorban a gonosz legyőzőjeként, templomok őrzőjeként gyakran fordul elő a bejárat közelében, illetve ezen a gondolatkörön alapul egy Karoling kori eredetű épülettípus, melyre jellemző a templom nyugati részének elrendezése, ahol toronypár között a földszinti előcsarnok felett, a templom terére nyíló karzaton kap helyet Szent Mihály oltára, illetve felette egy harmadik szint, s mindennek liturgikus szerepe van. Ennek, az ún. Westwerk típusnak sajátos, későbbi hazai fejleménye ragadható meg románkori nemzetségi alapítású templomokban, ezek egyik legjobban megismerhető példája a éppen a felsőörsi templomban található.

A település történeti központjában kiemelkedő sziklafelszínen, szabadon áll a keletelt, homlokzati tornyos templom. Középkori, 13. századi eredetű templom kimagasló és egyedülálló művészettörténeti értéket képvisel a magyarországi emlékek között. Korai kegyúri templom, szokatlan elrendezéssel (kétszintes oldalterek, toronyalji temetkezési hely, karzat-kápolna), kvalitásos építészeti részletekkel (kváderfalazat, homlokzati szerkesztési rendszer), kőfaragványokkal (bélletes kapu, nyíláskeretelések, fogrovatos párkány).

A 16. században a Batthyányak kegyurasága alatt álló templom romossá vált. A Padányi Biró Márton által végeztetett 18. századi barokk felújítás jellegzetessége, hogy a lehetőségekhez mérten középkori jellegét és részleteit megtartották, tagozatait esetenként vissza is építették, a bélletes kapu jellegét megőrizték, a belső tér szerkezetét megtartva egységes barokk tagozatokkal öltöztették fel. Máig nagyjából ebben a formájában maradt fenn. Építéstörténetéről összefoglaló itt olvasható.

A barokk enteriőrben két címer, a 18. századi újjáépítés kegyurainak a Batthyány-családé a diadalíven, az építtető püspök Padányi Biró Mártoné a szószéken látható.

A templom mellett működő, Mária Magdolnáról nevezett világi prépostság (társaskáptalan) alapításáról nem ismerünk középkori forrást, alapítása a 12. század végére, a 13. század elejére tehető. A kis létszámú társaskáptalan tagjai, elsősorban elöljáróik, a mindenkori prépostok rangos tagjai a veszprémi székeskáptalannak: a kanonoki testület négy prépostja közül az egyik a felsőörsi volt (a testületet vezető nagyprépost, a veszprémi Mindenszentek társaskáptalan élén álló ún. kisprépost és a hántai prépost mellett). A prépostság kegyurai a prépostság a nemzetség felsőörsi ága. A templom első említése adja tudtunkra, hogy az alapító „Örsi Miske ispán felesége, Osli Margit úrnő az Örsi Mária Magdolna egyház Szent Mihály oltárát Bertalan veszprémi püspökkel (1226–1244) felszentelteti, és ez alkalommal Buhna nevű szolgálót az örsi egyháznak adományozza.”

A helyreállított templom a préposti ház kertjéből nézve, 1965 körül (Fotó: VFL)

A templom 1943-ban megkezdett kutatása a világháború miatt megszakadt. A folytatásra az 1960-as években került sor, Gergelyffy Andrást hamarosan Tóth Sándor követte, aki a templombelsőben több helyen és a kapu előtt régészeti feltárást végzett, valamint megfigyelést a korábban már megbontott vakolatú homlokzatokon, illetve falkutatást néhány ponton a belsőben a barokk köpenyezés bontásával.

Bebizonyosodott, hogy a fennálló épület legkorábban elkészült része az eredetileg szabadon állónak tervezett homlokzati torony, amelyet egy korábbi kisebb templom elé épített a kegyúr, s földszintjén temetkezési helyet alakított ki. A karzat déli és nyugati falán feltárt nyomok egy keskenyebb alapterületű, köztes szinten kialakított kápolna és a hozzá vezető lépcső elvi rekonstrukcióját tették lehetővé. Kivételesen szerencsés helyzet, hogy írott forrás támasztja alá a kápolna létét, amelyben egykor Szent Mihály oltára állt, a toronyaljban alatta kialakított alapítói sír felett. Az Erdei Ferenc (OMF) tervei szerint készült felújításban a kutatási eredmények logikus, értelmező és esztétikus rendszerben jelennek meg. A kutatótól és tervezőtől a munkák végeztével, 1966-ban megjelent kismonográfia máig alapvető összefoglalója az építéstörténetnek.

Tóth Sándor rekonstrukciós rajza és fotó

A prépostságot 1948-ban felszámolták, a templom plébániatemplomként működött tovább. Utolsó plébánosa Körmendy József (1961–1991, elhunyt: 2005) volt. Róla következő bejegyzésünkben emlékezünk meg részletesen. Szolgálati ideje kezdetén és részben ösztönzésére került sor a templom és a préposti ház felújítására. Az évek során szinte baráti viszony alakult ki a plébános, illetve a fiatal kutató és a tervező között egyaránt, ahogy erről fennmaradt levelezéstöredékek tanúskodnak. A kutatás iránt élénk figyelemmel fordult, az arról vezetett naplója a közelmúltban kiadásra került, és szemléletesen egészíti ki Tóth Sándor tanulmányait.

Dr. Körmendy József: Adalékok a felsőörsi Árpád-kori prépostsági templom kutatásának történetéhez. Naplójegyzetek. Tanulmányok Koppány Tibor 70. születésnapjára. Szerk.: Bardoly István – László Csaba. Budapest, 1998.
Tóth Sándor: Felsőörs késő román templomtornya. Művészet 1980.
Tóth Sándor: A felsőörsi préposti templom nyugati kapuja. Műemlékvédelmi Szemle 2000.

A felsőörsi templom románkori kapuja barokk kiegészítésekkel feltárás közben, 1962–1965. (Restaurátor: Szakál Ernő OMF)

A templom (M 5491), a volt préposti ház (M 5490) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék.

Dr. Körmendy József: Tanulmányok Koppány Tibor 70. születésnapjára. Szerk.: Bardoly István – László Csaba. Budapest, 1998. Tóth Sándor: Művészet 1980. Tóth Sándor: Műemlékvédelmi Szemle 2000.

A felsőörsi templom románkori kapuja barokk kiegészítésekkel feltárás közben, 1962–1965. (Restaurátor: Szakál Ernő OMF)

Simon Anna

A jásdi Szűz Mária, a Világ Királynéja plébániatemplom és a középkori Szent György bencés apátsági templom

A bakonyi település központjában, a főutca kettéváló ágai közt, kerített templomkertben áll a mai plébániatemplom. Szentélyének tájolása a hagyományos keletelt helyett északnyugatra néző. A késő barokk homlokzati tornyos, egyhajós, boltozott, karzatos templom szentélye kívül sokszögzáródású, belül lapos ívű. Bal oldalához sekrestye csatlakozik. 

A plébániatemplom főhomlokzata, 1960-as évek vége

 

A település az oszmán hódítás következtében elnéptelenedett, 1650-től a Zichy család birtoka lett. 1757-ben felvidéki szlovákokkal, illetve bakonyi német és magyar családokkal népesítették be újra. Kezdetben a jásdi hívek gondozását Súr látta el, és egy „tiszta parasztház” e célra fenntartott szobájában végezték a liturgiát. 1764-ben a település kegyura, gróf Zichy István fakápolnát építtetett Szeplőtelen Fogantatás titulussal. Jásd 1788-ban lett önálló plébánia. Mivel a fakápolna ekkorra már kicsinek bizonyult és igen rozoga állapotú volt, a kegyúr elhatározta, hogy új kőtemplomot építtet a középkori bencés monostor területén, annak középkori maradványait is felhasználva. A templomot a hívek 1789–1792 között építették meg, a befejezés évében december 12-én Szűz Mária neve tiszteletére áldották meg.

Belső összkép, 1960-as évek vége

 

Tíz évvel egy nagyszabású felújítást követően, 1862-ben leégett a falu és vele a sík fafödémes templom is.  A korábbi falak felhasználásával, illetve megmagasításával 1865–1866-között újjáépítették, valamint írott források szerint új szentélyt kapott és a sekrestyét mai alakjára 1876-ban bővítették. A főhomlokzat is ekkor kapta romantikus stílusú új tagolását. 1908-ban ismét felújították a templomot. Gazdag belső kifestése 1955-ben készült, 1983-ban a homlokzatot és a tetőt javították.
A főoltár és a szószék klasszicizáló késő barokk megjelenésű. Utóbbi a sekrestye felől közelíthető meg; a kosár alján gazdag függő növényi dísz, a hangvető alján a Szentlélek galambja található. A kosár oldalain a reliefes táblák újabbak: Krisztus az Olajfák hegyén és a tanítványok jelenetével, illetve a rövid oldalakon egy-egy álló szent alakjával. A táblák szignáltak: „Sugár Gy. 1958.”

A szószék a bal oldali diadalívpillér előtt

 

A templom korábbi barokk berendezéséből megmaradt a szószék előtt elhelyezkedő mellékoltár aranyozott, fehér festésű fa tabernákuluma, illetve egy barokk faragott, aranyozott fakeretben – feltehetően a korábbi mellékoltár középrésze – a Kálvária háromalakos kis szoborcsoportja. 

Szűz Mária-szobor a jobb oldali diadalívpillér előtt

 

Jelentős művészi értéket képvisel a jobb oldali diadalívpillér előtt elhelyezett nagyméretű, késő barokk-rokokó, tölgyfa berakásos, hársfából faragott Szűz Mária-szobor, amely azonban nem a templom korábbi berendezésének maradványa, hanem a feljegyzések szerint az 1862-es felújítást követően, 1866-ban győri búcsúsok hozták Jásdra.

Karzatalj az 1990-ben előkerült kapubéllet-töredékkel

 

A mai templom helyén a középkorban Szent Györgynek szentelt bencés apátság állt. 1164-ben kelt alapító oklevele átírásban maradt ránk, előkerült faragványainak stíluselemzése az 1150–1170 körüli építkezést támasztja alá. Az apátság, illetve apátjának első fennmaradt említése 1256-ból való. Az apátság a török kori harcok során 1543-ban megsérült, a szerzetesek elhagyták. A maradványok kiterjedéséről szóló kevés adat ellentmondásos: a Mária Terézia-féle összeírás szerint az apátságnak már csak a helye volt meg, 1779-ben azonban még látható romjait jegyezték fel. 

Az 1991-ben a templom előtt álló kereszt talapzatából előkerült belső sarokelem a templomban elhelyezve

 

Az írott forrásokon túl az apátság első tárgyi emlékei az 1960-as évek elején kerültek a figyelem középpontjába. Román kori kőfaragványairól már a „régiségbúvárkodás” hajnalán szólnak adatok: 1860-ban Rómer Flóris említett egy töredéket a templom lépcsőjén. Feltehetően ugyanarra vonatkozó megjegyzés később Pfeiffer János püspöki levéltáros céduláin is szerepelt: „Templom lépcsőjén faragványos levéldíszű kő.” Ez volt az első töredék, amely 1934-ben a Veszprém Vármegyei Múzeumba került. Csetényben ugyancsak Rómer azonosított egy másik idetartozó faragványt, amely 1963-ban érkezett a múzeumba. 1964-ben „...Vándor Ferenc, a veszprémi egyházmegye főépítésze felhívta a figyelmünket arra, hogy Súron – Jásdtól több mint 10 kilométerre – egy olyan kőfaragványt látott a plébánia kertjében, amelynek elrendezése (alakos díszítés) és formai kialakítása erősen emlékeztette őt az általunk közzétett rajzra”. Ezekben az években összesen tizenkét töredék került elő a templom környezetében, lakóházak, kerítések falaiból, amiket azután a múzeumba szállítottak.

Részlet Pfeiffer János céduláiból

 

Tóth Sándor eközben a székesfehérvári koronázótemplom faragványaival foglalatoskodva megszerkesztette annak nagykapuját, egy hatalmas bélletes kapuzatot, amelynek szerkezete és díszítményei sok tekintetben megfelelnek a jásdi darabokból összeállítható, jóval kisebb és egyszerűbb kapunak. A fehérvári kapu első rekonstrukciós összeállítására 1972-ben kerülhetett sor, míg a jásdit 1966-tól már láthatta a közönség a veszprémi múzeum új kiállítóhelyén, a tihanyi apátság pincéjében berendezett állandó kőtári kiállításon. A kapuzatok összehasonlító elemzését és stílusuk meghatározását is ő adta a tihanyi kőtár 1976-ban megjelent katalógusában. Művészettörténeti jelentőségüket a hazai anyagban itt először a bélletben megjelenő álló alakokban jelölte meg. Mind Székesfehérváron, mind Jásdon a tizenkét apostol reliefjét találjuk egy-egy sarkos elem két oldalán, egymás fölött, árkádív alá fogva. A kapubéllet további egyenes és íves tagjait ornamentális faragás díszíti, mindkét helyen azonos szalagfonatos palmettadísz és sakktáblamotívum tűnik fel. Az ornamentális dísz eredete a pécsi székesegyház egy faragványcsoportjához köthető.

A kapubéllet-rekonstrukció (Tóth Sándor, 1966) a volt tihanyi kőtárban

 

Amikor 1990-ben felújították a templom előtt 1869-ben állított kőkeresztet, talapzatából hasábos követ mozdítottak ki, melyről kiderült, hogy az említett kapu belső sarkának alsó eleme. Szerepelt is a Magyar Nemzeti Galéria 1994. évi nagyszabású, a középkori magyar művészetet bemutató Pannonia Regia című kiállításán. Míg a tihanyi kőtár 2018-ban bezárt, s faragványai raktárba kerültek, addig e legutóbbi töredék a templom karzataljában ma is látható. A „nagy testvér” székesfehérvári kapuzat a közelmúltban megnyílt Solium Regni kiállítás egyik fő látványossága.
Az apátság épületéről ugyanakkor egészen 2011-ig nem lehetett pontosat tudni. Ekkor közműépítési munkálatokhoz kapcsolódó régészeti felügyelet során Pintér László vezetésével középkori falmaradványokat, idomtégla-töredékeket és nyíláskeret-záradékokat, valamint Árpád-kori sírokat tártak fel. A templom homlokzati vakolatát 1963-ban, 1984-ben és a közelmúltban is javították. Legutóbb 2024-ben végzett megfigyelést közműárok ásása kapcsán a Veszprémi Laczkó Dezső Múzeum.

Simon Anna

 

A Szent Vendel-oltárkép

 

Kislőd középkori templomát Szent László királynak szentelték. A török időkben elnéptelenedett települést református magyar lakosság keltette életre. Padányi Biró Márton püspök (1745–1762) rekatolizációs tevékenysége során Mainzból katolikus német telepeseket hívott be, ők hozhatták magukkal Szent Vendel tiszteletét Kislődre. A püspök visszafoglalta a régi templomot, amit az 1748-as javítást követően, 1750-ben Szent Vendel tiszteletére szenteltek fel. 
Vendel a pásztorok és állattartók védőszentje. A római kalendáriumba ugyan nem került be, de tisztelete igen elterjedt volt a 18–19. században német területen és Közép-Európában egyaránt. Ünnepnapját október 20-án tartják.
Szent Vendel herceg a 6–7. században a német Mosel-vidéken élt. Már fiatalon elhivatottságot érzett a kereszténység iránt, apja azonban ezt ellenezte, és a pásztorkodást bízta fiára. Vendel később Rómába zarándokolt, ám további szentföldi útját a korabeli háborús viszonyok megakadályozták, így visszatért szülőföldjére, és Trier környékén telepedett le. Koldulással tartotta fenn magát, majd miután tétlenséggel vádolták, pásztornak állt. Később remeteként már csodatévő híre kelt, földművesek, pásztorok látogatták, hogy állataikat meggyógyítsa. Végül a tholey-i kolostor apátjának választották, és pappá szentelték. Remetekunyhója helyén temették el. 
Sírja körül azonnal megkezdődött tisztelete. Hamarosan kápolnát építettek fölé, ahol csodák történtek, így zarándokhellyé vált. Sírhelye körül alakult ki a róla elnevezett St. Wendel település.

Templombelső az 1970-es évekből

 

Szent Vendel tisztelete Magyarországon a török idők utáni német betelepítésekkel jelent meg. Kultusza az 1739-es nagy marhavészt követően lendült fel. Az 1740–1750-es években kápolnákat emeltek tiszteletére, így többek között Padányi Biró Márton veszprémi püspök is Sümeg melletti birtokán, Deákipusztán (amely az 1975-ös egyházmegyei névtár szerint elpusztult). Tisztelete hasonlóképp alakult más bajelhárító – például az úgynevezett pestis- – szentekéhez, állatvészek idején intenzívebbé vált, amit jól mutat út menti szobrai állítási idejének és a járványok időpontjának összevetése.

Szent Vendel életrajza 1763-ból

 

A szent életrajzát magyar nyelven elsőként Rövid Summája Szent Wendelinus Confessor Életének címmel Kassán nyomtatták ki 1763-ban. A fordítás alapja a „Pater Keller Miklós atya, Röttrich-i Szent Wendel templom gondviselő szolgája” által latinul írt és Trierben 1704-ben kiadott mű volt. A fordító személyét a könyv nem nevezi meg, a címlapon annyi áll, hogy „[...] Egy Nagy Rendű, 's–Egy-Házi Fő Hivatalu Authornak üdvösséges munkájából ki-szedvén, annak ujjabb ki-nyomtattatásával[...]”. Pehm (Mindszenty) József a fordítót Padányi Biró Mártonnal azonosította a püspökről 1934-ben írt életrajzában, s ennek nyomán ez a nézet terjedt el. Kétségtelen, hogy Padányi püspök élen járt a szent kultuszának ápolásában, az 1755-ös marhavészt követően körmenetet szervezett a deáki kápolnához a mennyei pártfogó közbenjárását kérve.
Perger Gyula újabb kutatásai szerint a szöveg széles körben elterjedt és rögzült a magyarországi prédikációs irodalomban, beleértve a frank származású szent ír, illetve skót eredetéről szóló hagyományt is. Ez a szöveg határozta meg Szent Vendel ábrázolásának ikonográfiáját is, leghangsúlyosabb vonása: a pásztorok, az állattartók és a jószágok védelmezője; ábrázolásában a Jó Pásztor képtípus elemei is feltűnnek.
Kislőd mai tágas, késő barokk plébániatemplomát Bajzáth József püspök (1778–1802) építtette új helyen az 1770-es években, titulusa Szent József és Szent Vendel lett. A kislődi oltárképen is megjelenik a Jó Pásztorral való képi párhuzam: a kép tengelyében a tájban fél térdre ereszkedve, az égre tekintve imádkozik az ifjú Vendel. 

A bárány az oltárképen

 

A szentet a pásztorok öltözetében látjuk: saruban, félhosszú ruhában, köpenyben, pásztortáskával és -bottal. Két oldalán egy-egy pihenő ökör zárja le az előtér sávját. A képszerkesztés is ráirányítja a figyelmet az előtér bal oldalán álló bárányra, amely tekintetét egyenesen a szentre irányítja, állát annak térdére helyezi. A kettejük közt a földön lévő nyitott könyv a remeteségre utal. Az előtér zárt csoportja különös meghittséget sugároz. A középteret egy gémeskút körül különböző jószágok – disznók, juhok, tehenek, lovak – csoportjai töltik ki. A kép felső regiszterében felhők közt angyalok jelennek meg koszorút, illetve későbbi apáti rangjára utaló infulát (apáti föveget) tartva feje fölé, további egy-egy angyal rámutat, illetve imádkozik.

A szent ábrázolása az oltárképen

 

A főegyházmegyei levéltárban található feljegyzések szerint a régi, Padányi püspök idején megújított Szent Vendel-templom barokk főoltárképét áthozták a ma is álló új templomba, és 1876-ban Johann Tempel bécsi akadémikus festővel 50 forintért renováltatták. Ez a kép azonban – a forrásokban említett más festményekkel együtt – nem maradt ránk, vagy ismeretlen helyen lappang. Rőthy Mihály plébános (1874–1915) az új templom építésének századik évfordulójára, 1880-ra megújította az épületet. Ennek során a mellékoltárt Ráth Károly kőszegi aranyozó újraaranyozta, és ekkor a régi Szent Vendel-kép helyett 150 forintért új oltárképet szerzett be Münchenből. Ezt látjuk ma a mellékoltáron.

Simon Anna

 

Köveskál a Káli-medence keleti részén fekszik, Veszprém megye tapolcai járásában; az 1950. évi megyerendezés előtt Zala megyéhez tartozott. A település papját írott források először 1327-ben említették. 1550-ben plébániája már nem létezett. Középkori eredetű, Szent Vid és Modesztusz tiszteletére szentelt temploma a 18. század közepe tájára már összedőlt, de korabeli leírása szerint romjai is elárulták, milyen szép lehetett egykor. 1760-ban a hívek kisebb oratóriumot építettek, melyet már a Feltámadásnak szenteltek. A mai templom 1795-ben épült. A plébániát azonban ekkor még nem állították helyre, Szentbékálla filiájaként működött egészen 1944-ig. A templomkert kapupillérein, illetve a torony homlokzatán négy románkori vörös homokkő faragványt helyeztek el. Feltételezik, hogy az itteni középkori templom maradványai.

A barokk templom egyhajós, homlokzati toronnyal, keskenyebb, egyenes záródású szentéllyel, és sekrestyével épült. Főoltárát Krisztus mennybemenetelének szentelték, falképeit id. Franz Xaver Bucher (Bücher, 1748 k.–1811), a Bajzáth József veszprémi püspök (1777–1802) és köre számára a 18. század végén sokat dolgozó mester festette.

A szentély hátfalán, a mai főoltár takarásában rejtőzik az eredeti „főoltárkép”, festett architektonikus keretben a Mennybemenetel képe, azaz adoráló angyalok közt a fénytől övezett, égbe emelkedő dicsőséges Krisztus alakja található. A barokk oltárépítmény illuzionisztikusan festett képe kétoldalt egy-egy fülkét mutat, benne az ifjú Szent Imre herceg, illetve tanítója, Szent Gellért püspök szoborszerű, álló alakjával, attribútumaikkal, a szüzesség liliomával, illetve püspöki tiarában az oltári szentségre utaló kehellyel-ostyával, illetve a mártíromság keresztjével.

A kompozíció szerves folytatása a szentély lapos kupoláján megfestett „hiányos” Szentháromság: a Szentlélek galambja alatt jobbra az atya ülő alakja, világgömbbel és hatalmát szimbolizáló jogarral, balra felhőkre terített bíbor leplen, üres trón bíborszín párnával a feltámadó Krisztusra vár, akire az atya tekintete és kézmozdulata is mutat. (A kompozíció, az alakok több részlete rokonságot mutat a Somogy megyei Zics templomának szintén Buchertől származó falképével.)

A szentély déli oldalfalán ablak alatti tondóban Szent Péter mellképe, vele szemközt a sekrestyeajtó és – szokatlan módon – egy hasonló kialakítású, szintén onnan nyíló ablak és díszes faragott oromzatukat imitáló festés felett a falmezőt kitöltő, félköríves festett keretben Szent István király apoteózisa látható. Ősz szakállú, áttetsző fehér nimbusszal ábrázolt idős alak fehér-arany-kék színű magyaros ruhában, felhők felett, fél térdre ereszkedve jelenik meg, tekintetét az oltár irányában az égre emeli, nyitott tenyerű jobbját az ég, balját a föld felé tartja, széttárt karjaival mintegy közvetítőként a két szféra közt. Lábai előtt két puttó aranybojtos-bíborszín párnán a koronázási ékszereket, a keresztény magyar királyság jelvényeit: jól felismerhetően a szent koronát (az 1790 után elterjedt valósághű ábrázoláshoz közelebb álló alakban), illetve az országalmát és a jogart emeli felé. Az allegorikus ábrázolás képi elemeiben ugyan kapcsolódik a „korona felajánlás” ikonográfiájához, de a köveskáli falkép jelentése a Szent István-legendán alapuló képtípustól különbözik, jelentését kiegészíti még az első magyar király pandantjaként az egyház első apostolának, Szent Péternek megidézése, valamint a szentély főképét, a mennybemenetelt kísérő Szent Imre és Szent Gellért ábrázolása. Az összetett ikonográfiai program a keresztény magyar királyságot és az annak megteremtőjeként ábrázolt István királyt üdvtörténet kontextusban mutatja be.

A templomot 1900-ban felújították, mai főoltárát és új belső kifestést Heckenast János szombathelyi templomdíszítő készítette. A festett faoltár felépítése és ikonográfiája is illeszkedik a barokk szentélybelsőhöz, a kitakart részeket, az angyaloktól kísért mennybe emelkedő Krisztus ábrázolását az oltár középrészén megismétli, az első szent királyunkhoz kapcsolódó alakok sorát az oltárépítmény oldalán konzolokra helyezett Szent László király és könyvre helyezett nyitott koronával és kettős kereszttel ábrázolt szent Imre herceg szobrával egészíti ki. Maga az oltárépítmény a festett barokk architektúra rendszeréhez alkalmazkodik, a festett párkány és oromzat folytatásában jelenik meg a hátfal előtt.

Simon Anna

Összkép a déli homlokzatról

 

A ma álló lovasi templom a település központjában, kis kiemelkedésen, kerítéssel körülvett templomkertben emelkedik. Nyugati tornyos, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom, északi oldalához újabb építésű sekrestye tapad. Barokk berendezési tárgyai a boltozott szentélyben a főoltár, a diadalív északi oldalán a késő barokk fa szószék és a hajóban a padok. A századfordulós felújításból a passió jelképeit ábrázoló festett karzat mellvédlapjait őrizték meg, áthelyezve az új szerkezetbe.

A lovasi templom az 1970-es években, a századfordulós átalakítás utáni állapotban

 

A középkori templomról kevés történeti adattal rendelkezünk. A település első említése 1290-ből való, ekkor káptalani birtok; 1520-tól a Gyulafi családé volt, majd 1629-ben visszaszerezte a káptalan. A középkori egyházat egyetlen, 1499. évi adat említi. A reformátusoktól 1754-ben foglalta vissza a káptalan, és felújítást követően Szűz Mária szent nevének tiszteletére szentelték. 1771-ben tetőjavítást végeztek, a hajó megromlott boltozata helyén síkfödém készült. 1910–1911-ben romantikus, historizáló formában építették át.

Középkori falképtöredék a déli diadalívpilléren

 

1966–1968 között külső tatarozásra került sor, az 1980-as évek végére azonban ismét felújításra szorult a templom. Lovas ekkor Alsóörs filiájaként Körmendy József felsőörsi prépost-kanonok és alsóörsi plébános, egyháztörténész, a püspöki levéltár igazgatójának gondozása alatt állott. Az akkor kissé jellegtelen, összhatásában historizáló épület egyszerű tatarozása azonban hamarosan fordulatot vett. Körmendy plébános a már megkezdett munkák felügyeletére Messinger Géza építészmérnököt, címzetes egyetemi tanárt kérte fel, akinek javaslatára és közreműködésével alapos felmérés készült. Terve a műszaki problémák megoldására koncentrált.
Bár a szakirodalom a fennálló épületet barokk eredetűnek tartotta, környezetében már a századfordulón, majd 1965-ben temetkezések maradványai kerültek elő, ami középkori templom jelenlétére utalt. Ezen túlmenően Koppány Tibor építészeti formák és arányok alapján feltételezte, hogy a fennálló templom középkori eredetű.
Körmendy József kezdeményezésére az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) biztosított kutató és restaurátor munkatársakat. Így kapcsolódott be a munkába László Csaba régész és Somorjay Selysette művészettörténész. Az első kisebb szondázás nyomán a falakon mutatkozó részletek már igazolták a középkori eredetet, ezért kérték a veszprémi múzeumot, hogy küldjön ki szakembert. Rainer Pál régész megfigyelés, illetve feltárás során az északi bővítmény alapfalait és temetkezéseket tárt fel, és részt vett a falkutatásban. A jelentős leletek nyomán a kivitelezést felfüggesztették.

A kutatás feltárta a hajó déli kapuját és két ablakát, északi falán befalazott kőkeretes bejáratot, a szentély északi falában a román kori kisméretű, egyenes záradékú pasztofóriumfülkét, zárófalában román kori rézsűs ablakot, valamint a középkori belső kifestés maradványait. Ezek után új építészeti tervekre volt szükség. E feladatot, amely szintén átkerült az OMF-hez, Schönerné Pusztai Ilona, a tervezési osztály vezetője kapta meg. Az első tervváltozat még a déli sekrestye megtartásával számolt, ám végül mégis elbontották, és az északi bővítmény helyén építettek újat. A kivitelezést az OMF székesfehérvári részlege vette át, a munka 1990 tavasza és az év vége között le is zajlott. A teljes folyamatot előremozdító Körmendy József alsóörsi plébános az anyagi háttér biztosításában is komoly szerepet vállalt. Mire a munkák befejeződtek, a templom – tekintettel felfedezett értékeire – országos műemléki védelem alá került.

A hajó északi falán nyíló 14. századi gótikus kőkeretes ajtó modern nyílászáróval 

 

A felfedezett és a későbbi átalakítások ellenére nagymértékben fennálló középkori templom térelrendezése, a későbbi torony nélküli tömege, tetőidomai, homlokzati nyílásrendszere visszaállítható volt. A belsőben feltárt középkori és barokk falképeket bemutatták. Régészeti feltárás során a templom északi oldalához a középkor folyamán másodlagosan csatolt, téglány alaprajzú kápolna vagy sekrestye alapfalai kerültek elő. Ezeken épült fel az modern sekrestye. Egykori bejárata a hajó keleti szakaszából nyílt, 14. századi gótikus, vöröshomokkő keretes ajtón át, amelyet újra megnyitottak.
A rekonstrukciókat is tartalmazó műemléki helyreállítás során az enteriőrbe illő modern elemek készültek. A helyreállítás nemcsak a középkori értékek bemutatásával gazdagította a kis templomot, de az új részletekkel önálló, művészeti értéket képviselő „építési periódusként” jelenik meg. Kiemelendők a gondosan megtervezetett faszerkezetek, gyakran vasrészletekkel: így a hajó és az új sekrestye fa födémszerkezete, a nyugati fakarzat a hozzá vezető lépcsővel, a diadalívpillérek között a gerenda a feszülettel, a II. Vatikáni Zsinat előírásainak megfelelő szembemiséző oltár, az új sekrestye hajóból nyíló ajtaja, valamint a déli kapu fix vasrácsa. A déli homlokzaton a legjelentősebb változás a késői, nagy méretű sekrestye elbontása volt, a hajón felszámolták a késői ablakokat, ezenkívül a feltárt részletek alapján rekonstruálták a középkori bejáratot és ablakokat. 

 

A középkori szentélyben a barokk oltár és részlete 

 

Itt a 006a és a 006b képet kérem egy képpé szerkeszteni VAGY külön, de a fenti, egyazon képaláírás alatt megjelentetni
A templom főoltárát a barokk oltár, mögötte a falsíkon megjelenő falfestés és a gazdagon faragott, aranyozott barokk keretben lévő olajkép együttese alkotja. A festett, koporsó alakú menzán háromrészes predella közepén szentségtartó van, melyet a széleken egy-egy adoráló puttó szobra vesz közre. A szentély falán az 1989-es restaurátori kutatás kétrétegű festést tárt fel: az alsó középkorit csak kisebb felületen, mivel felette barokk kifestés maradványai húzódtak. A feltárt részletek alapján félrevont szárnyú függöny keretezte a barokk keretbe foglalt oltárképet, amely az ünnep eredeti napja szerint Szűz Mária születéséhez kapcsolódó jelenetet ábrázol: Szent Annát és Joachimot a gyermeket fürdető szolgálóval, felettük felhők közt angyalokat Mária szent nevének betűit mutató pajzsot tartva. A kép alján bibliai idézet azonosítja az ábrázolás témáját: „Et nomen Virginis Maria. Luc. I. 27.” Az átfestett kép gyenge kvalitású, talán a keret záradékában lévő kartusban a glóbuszt tartó Atyaisten alakja még az eredeti barokk festés.

Szűz Mária olajkép a hajó északi falán

 

Ma a templomhajó északi falán látható a Hornyik József paloznaki plébános (1854–1872) által rendelt olajkép, mely a Mária-tisztelet egy másik hagyományában gyökerezik. A Napba öltözött asszony ikonográfiája János evangélista apokaliptikus látomásának leírásán alapul, melyben Szűz Mária egy nagy jel, kinek „öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona” (Jel 12,1). Ezen a képen a Szentlélek galambja is megjelenik feje fölött.

Simon Anna

Új sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban meglévő fényképek, illetve az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés segítségével.

A fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Az elsőként ismertetett magyarpolányi templom apropóját a „polányi passió” adja, vagyis a pünkösd ünnepéhez kapcsolódó, lassan három évtizedes múltra tekintő, középkori passiójátékokat felidéző előadás.

Plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): „III. Béla idejében Polkmár a bakonybéli apátságnak adományozza. Az apátság tulajdona 1543-ig. A török alatt elpusztult. A régi egyház romjai Szent Mór tiszteletére szentelve, az új templom építésekor, 1763-ban még láthatók Németpolány határában egy hegyen. — 1696-ban a zirci apátság birtoka. Előtte Kislődhöz tartozott. Az apátság 1761-ben újjászervezi a plébániát. Felépül az új templom 1763–73 és a plébániaház 1765-ben. Mindkettő műemlékjellegű. A templom titulusa Szent László, mérete 32,6 x 9,8 m. Barokk. Főoltára és két mellékoltára copf stílusban a vidéki késő barokk legszebb emlékei közé tartozik. 1968–71-ben külső felújítást kapott. Búcsú: jún. 27., szept. 15. Szentségimádás napja: jan. 8. Rózsafüzéres nap: szept. 12. Anyakönyv: 1761-től. Hívek száma: 1623 (1634).

A templom északi szomszédságában emelkedő dombon található a Kálvária szoborcsoportozata közel életnagyságú szobrokkal, öt stációdal. A sváb Listner testvérek alkotása, 1780. Műemlékjellegű. A hegycsúcson kálvária kápolna áll a Fájdalmas Szűz tiszteletére. Építője Wéber zirci kőműves, 1910-ben. Mérete 16x6 m. Neogót.”

A 2015-ös egyházmegyei névtárhoz készült fénykép a plébániatemplomról és a kálvária-kápolnáról

További fényképek elérhetők épülő e-sematizmus adatbázisunkban itt, illetve a kálváriakápolnáról itt. Az oldalon a plébánia egykori lelkipásztorairól is található egy-egy, adatlap.

Karlinszky Balázs

A templom délkeletről

 

Márkó község középkori elődjének plébániatemploma Szent Márk tiszteletére lehetett szentelve a 20. század fordulóján élő történetírók, Békefi Remig és Sörös Pongrác szerint. Egy 1359-ből származó említést idéznek, mely szerint Scenmarc településen – amely nevét feltehetően a templom védőszentjéről kapta – a templom ajtaját a bándi jobbágyok feltörték. A Szentmárk településnév emlékét Márkó alakban őrzi a mai község. 
A kutatások ezen a vidéken Szentmárk, Bere, Endréd és Mesteri települések középkori létét igazolják, melyek nagyrészt a bakonybéli bencés apátság birtokai voltak. A hódoltság után az elnéptelenedett puszták területe a veszprémi káptalan birtokába került, amely Padányi Biró Márton nagyprépost vezetésével a környező helységekből telepített be német ajkú gazdákat, többek között azzal a feltétellel, hogy Bere, Mesteri és Márkó pusztatemplomait fölépítik.
A plébániát ugyan már 1743-ban megalapították, a templomot azonban mégsem középkori elődjének romjai felett építették újjá. Előbb 1745-ben egy falusi lakóház felhasználásával kis szükségkápolnát alakítottak ki, amelyben egy Szűz Mária-kép volt, és amely az 1747-es egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint akkor még épülőfélben volt – Nepomuki Szent János tiszteletére. A Padányi Biró Márton által 1748-ban Szent Mihálynak szentelt kis harang fa haranglábon kapott helyet, 1749-ben cibóriumot szenteltek.

A templom északi oldalfala a toronnyal

 

A régi templom romjairól 1743-ban és 1747-ben még leírások szólnak. Helye a Bánd felé vezető úton, közvetlenül a mai település határán kívül lehetett; régészeti megfigyelések ugyan érintették, de feltárása még várat magára.
A ma látható barokk templomot a hívek a káptalan támogatásával 1747–1754 között építették Szent Márk tiszteletére, és Dubniczay István veszprémi kanonok áldotta meg. A szilárd anyagból emelt, kis fa fiatoronyos épületben három oltárt jegyzett fel a 18. század végi egyházlátogatás. Kőből és téglából készült homlokzati tornyát 1782-ben kezdték építeni, az ünnepélyes alapkőletételt Szokob Jakab 73 éves helyi kőműves végezte.
A templom a település mai központjában, a Veszprémből Bándra vezető út jobb oldalán, a Hárskút felé vezető út kereszteződésében enyhe kiemelkedésen, kerített templomkertben áll. Az egyhajós templom keletelt. A nyugati homlokzat elé lépő háromszintes tornyot elegáns, tagolt sisak zárja. A hajót keskenyebb, kint tompaszögű poligonális záródású szentély követi, melynek északi oldalához alacsonyabb sekrestye csatlakozik. Több kőkeretes barokk bejárata van, szegmensíves ablakai a déli oldalon nyílnak. A torony homlokzati architektúrája gazdagabb, az oldalhomlokzatokon csak egyszerű lizénák jelzik a szakaszhatárokat. 

A templombelső a szentély felé az 1970-es évek elején

 

A templombelsőben a hajó három szakaszát és a szentélynégyszöget csehsüveg-boltozat, a szentélyzáradékot háromszögű boltsüveg-cikkelyek fedik. A falazott karzaton álló orgonát 1824-ben megújították. A 20. század elején díszes belső kifestés készült; az akkor kialakított állapotot az 1970-es évekbeli plébániai adatgyűjtés során készült felvételek őrzik. Az 1998-as renoválás során ezt elfedték, napjainkban a falak két színre színezettek.

A berendezés több kvalitásos darabbal büszkélkedhet. Ilyen a fából faragott, de vörös márványt utánzó festésű (ma feltehetően felülfestett) keresztelőmedence, fedelén Jézusnak a Jordánban való megkeresztelését ábrázoló faszoborral. A barokk stallum és szószék mára kissé megkopott, de eredetileg márványt imitáló, kékesszürke festésű fa berendezési tárgy, amelyet kék betétek, aranyozott kagylómotívumok és virágfüzérek díszítenek. A hangvető alján a Szentlélek galambja, felette egy puttó szobra, aki a keresztet tartja, jobbjában kehely és gabonaszál, baljában horgony. Említésre méltó a két 19. századi mellékoltár: délen Szent Vendelé, északon Szűz Máriáé.

Barokk szószék

  

A legjelentősebb műtárgy a szentély teljes terét kitöltő, architektonikus szerkezetű barokk főoltár, melyen két-két közel életnagyságú álló szobor található: Szent József, Nepomuki Szent János – kezében a feszülettel –, és egy-egy diakónusi öltözetű, ma attribútum nélküli alak. A Nepomuki Szent János mellett állót Szent István protomártírral azonosítják.

A barokk főoltár részlete, Nepomuki Szent Jánossal és a Szent István protomártírral

 

A nagy méretű oltárkép a névadó Szent Márk látomását megörökítő olajfestmény. Az oltárépítmény oromzatában angyalok közt a Szentháromságot jelképező Jézus, az Atya és a Szentlélek galambjának szobrai láthatók.

A főoltár oromzatában a Szentháromság szoborcsoportja

 

A barokk oltárkép festőjének nevét nem ismerjük, habár a kép jó kvalitású 18. századi munka. Szent Márk evangélistát írópulpitus előtt állva ábrázolja, lábánál szimbóluma, az oroszlán, előtte nyitott könyv – az evangélium – és tintatartó, jobbjában toll, bal kezével felfelé mutat, amerre tekint. Felette felhők közt puttók, s míg az alak és környezete sötét épített háttér előtt jelenik meg, a felső régiót jobb fentről érkező fénysugarak világítják meg. témája az író evangélista, aki isteni sugallatra foglalja írásba Jézus életét.

A főoltár olajképén Szent Márk evangélista

 

A templomot 1860-ban felújították. Az oltárépítmény hátoldalán látható festett felirat – talán az oltárt megújító – festő nevét örökítette meg. A főoltár az 1960-as évekre igen rossz állapotba került, egyes elemei leszakadással fenyegettek. Az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség 1965-ben alakult kétfős farestaurátor csoportja 1968–1969-ben előbb felmérte a márkói főoltárt, majd sor kerülhetett a Szent István protomártír szobor műhelybe szállítására, tisztítására. A teljes oltár helyreállítása, valamint a keresztelőkút és a stallum restaurálása 1984-ben történt meg. Az oltár szerkezeti megerősítésén túl a tisztítás feltárta a finom márványozást, egyes részletek eredeti aranyozását, ezüstözését. A Magyar Műemlékvédelem évkönyvben megjelent beszámoló szerint a szentek szobrain az elveszett attribútumok rekonstruálására nem volt lehetőség. A restaurátori munka során történeti vonatkozású megfigyelést is tettek, mely szerint „a megcsonkított, a boltozat alá beszorított kagylós oromzat helyzetéből arra lehet következtetni, hogy az oltár máshonnan került”jelenlegi helyére. A körülmények tisztázása további kutatást igényel. 
A műemlék templomon legutóbb a főbejárat kőkeretes ajtaját restaurátorok állították helyre. 

A nyugati kapu lemezborításos ajtajának részlete, restaurálás előtt

Simon Anna

 

Az 1975-ös egyházmegyei névtárban a mai Nagyvázsonyról ezt olvashatjuk: „1333-ban papját, Jánost, 1425-ben Szentháromság és Mindenszentek tiszteletére emelt templomát említik. 1472-ben Kinizsi Pál kapja Vásonkő várát Mátyás királytól, aki 1483-ban a vár közelében pálos kolostort alapít Szent Mihály tiszteletére. 1560-táján a török közeledtére elmenekültek a szerzetesek. (A kolostor nem települt újra, ma romjai láthatók a település határában. A plébánia is megszűnt. A török időkben a várurak, és később a protestáns hitre tért várőrség a várbeli kápolnát használta.) 1726-ban szervezték újjá a plébániát, 12 falu ellátására.”
A település északkeleti szélén, enyhe magaslaton áll az egyhajós, támpilléres, homlokzati tornyos plébánia templom, bejárata a nyugati főhomlokzaton szobordíszes kapu alatt nyílik. Nyolcszög három oldalával záródó szentélyű, déli oldalához kis oratórium csatlakozott, északi oldalán újabb sekrestye áll, de a szentélyből nyíló bejáratának kőkerete késő gótikus, pálcatagos. Az egyenlő szélességű, két-két szakaszos szentély és hajó gótikus hálóboltozattal fedett, déli falán két-két karcsú, halhólyagos mérműves ablak nyílik. A hajóban kiterjedt középkori, 15. századi falfestést tártak fel az alsó falszakaszon függönyminta-motívummal.
A meglehetős épségben megmaradt gótikus templomra már a 19. század második felének „régiségbúvárai” is felfigyeltek, Ipolyi Arnold csallóközi anyaggyűjtésére reagálva Rómer Flóris a maga bakonyi, balaton-felvidéki bejárásainak eredményéről levélben számol be barátjának: a középkori emlékek, templomromok felsorolásában lelkesülten sorolja „a Vásonyi gót templom, és a vár, és paulinus egyház maradványi!”-t. Könyöki József a MOB (a magyarországi műemlékvédelem első intézménye) felkérésére 1885-ben jelentést és felmérési rajzokat készített a templomról.

1960–61-ben a veszprémi múzeum igazgatója, Éri István végzett régészeti kutatást, amelynek eredményeképp kiderült, hogy az írott forrásokból ismert Kinizsi-féle építkezés valójában egy átalakítás volt. Ugyanis ekkor a korábbi, 1400 táján épült templomot bővítették: a hajó ma is magában foglalja a korábbi körítőfalakat, a kisebb szentélyt azonban a hajóval azonos szélességűre bővítve újonnan építették, az előzmény maradványait használták fel a padló alá süllyesztett kisebb sírbolthoz. A torony eredetileg a homlokzat teljes szélességében épült, alsó szakasza ma is fennáll, ahogy ezt a karzaton látható két középkori ablaknyílás is mutatja. A templomot temető vette körül, területét kerítésfal övezte. A Kinizsi-féle késő gótikus építkezést a karzataljban másodlagos befalazásban látható, az 1481-es évszámot viselő faragott kő datálja.

A 18. század első harmadában több írott forrás is elhanyagoltnak, összeomló-félben lévőnek írja le a templomot. A 18. század közepén állította helyre a település birtokosa, egyben a plébánia templom kegyura, Zichy IV. János (1710–1764) császári királyi kamarás és első neje, Széchenyi Katalin. Az építkezés 1742-ben kezdődött és több éven át elhúzódott. 1746-ban Zichy János Padányihoz címzett levelében még úgy írt, hogy az általa épített kis kápolna még nem készült el teljesen. Oltárait a canonica visitatio 1747-ben már leírja, de aranyozásuk még nem készült el. A templomot valószínűleg Padányi Biró Márton szentelte fel. A keresztelő medence 1778-ban készült el.

Koppány Tibor kutatásai szerint (1993) az építési munkákat várpalotai kőművesek és kőfaragók végezték, a szobrok kőanyaga bántai mészkő – mint oly sok helyen a korszak püspöki és más rangos építkezésein az egyházmegyében. A kőszobrokat nagy valószínűséggel a Várpalotán működött Thomas Walch faragta. Koppány említett még a szobrok felett faragott kettős családi címert, amely ma nem látható.

A Zichy-féle 18. század közepi építkezés idején épült a torony felső része, a templombelsőt újravakolták, s új barokk berendezéssel szerelték fel. Ma is meglévő, fából gazdagon faragott főoltárának, két mellékoltárának és szószékének mestere az a Franz Joseph Schmidt szobrász volt, akinek tervei alapján Padányi Bíró Márton püspök megrendelésére Veszprémben a 1747-ben kálvária stációinak szobrait, 1749-ben a Szentháromság emléket faragták.

A templom gótikus részletei mellett figyelemre méltók a barokk berendezési tárgyak is. Az 1959-től meginduló helyreállítás előtt a templom körüli feltöltődés, a csapadékvízelvezetés hiányosságai okozta talajnedvesség, valamint a használaton kívül álló templom és szellőztetésének hiánya miatt a barokk faberendezés igen rossz állapotba került. „Megmentése és állagbiztosítása már csak nagyon gondos munkával történhetett meg. Az összes tartószerkezeteket át kellett vizsgálni és részben cserélni, az oltárokat szétszedni és megtámadott rovarvágott farészeket tömíteni kellett alulról lukra haladva. Visszaállításukkor az oltárokat az oldalfalaktól 10 cm-es légréssel helyeztük el. A faszobrász: Feleki Ottó, asztalosmester: Csombó József).”

A főoltáron a szobrokkal kísért középső rész szintén szobrászati alkotás: az oltárszekrényben Szent István és Szent Imre felajánlja a koronát a felettük angyalok közt megjelenő Szűz Máriának. A tervrajz szerint kétoldalt egy-egy lovagkirály alakja lett volna, az oltár mellett a rekesztő ajtaja felett egy-egy lovas szent: Szent Márton és Szent György. Az oromzatban a donátor Zichy János és neje, Széchenyi Katalin címere felett a Szentháromság és kétoldalt a párkányzaton egy-egy püspök szent. Az oltár mai állapotában a püspökszentek lent, a középrész mellett állnak, az oromzat szobor nélküli, a hiányzó lovas szentekről nincs adat, a Múzeum adattárában azonban van két fénykép, amely 2 lovagkirály csonka faszobrát ábrázolja, esetleg az oltár egykori részletei.

A két püspökszentet szokás Szent Gellérttel, illetve Szent Adalberttel azonosítani. A szobrokon különösebb attribútum nem bizonyítja ezt, de a főjelenet, illetve az Árpád-házi keresztény gyökerekhez fűződő történelmi kapcsolat folytán joggal gondolhatjuk, hogy őket ábrázolták a 18. századi főoltáron. Az orgona 1824-ből való, értékesek még 19. századi céhzászlói.
A helyreállítás tervezője Sedlmayr János (OMF) volt, a helyreállítás során törekedtek a műemlék épület középkori és barokk jellegének együttes bemutatására. Jelenleg ásatást folytat a templom körül a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, melynek célja Kinizsi Pál és társának földi maradványainak kalandos történetét régészeti adatokkal megvilágítani.
A templom ma nem áll rendszeres plébániai használatban, augusztus 20-i búcsúja és egyes ünnepélyes alkalmakkor látogatható.

Simon Anna

A temetőkápolna délről (Fotó: Fülöp András)

Nádasdladány falu Ősitől keletre, a mai Fejér vármegyében fekszik. Eredeti neve Sárladány volt. Temetőkápolnája mai falutól délre, a temető közepén emelkedik. Kicsiny, egyhajós, északkelet felé tájolt kápolna, a hajónál keskenyebb, félköríves szentélyzáródással, a főhomlokzata felett fa tetőtoronnyal. Homlokzata tagolatlan, bejárata egyszerű, vízszintes lezárású ajtónyílás, benne 19. század végi-20. század eleji, lamellás betétekkel ellátott ajtószárny, rajta áthelyezett kilincs. Az ajtó fölött kör alakú padlásszellőző, a hajó két hosszfalán egy-egy kívül állított téglány alakú – belül szegmensíves lezárású fülkében elhelyezkedő – ablak található, nyolcosztású fix ablakszerkezettel, előtte vasráccsal. A szentélyen barokk korinak tűnő, fektetett oválablak nyílik. Az oldalfalak és a tető cserépfedése, illetve a deszkázott tetőtorony és fémlemez-fedése felújított, a külső tatarozás közel tíz évvel ezelőtt történt. A fehérre meszelt, síkmennyezetes belsőben ma egy egyszerű szembemiséző oltárt találunk, a szentély déli falában négyzetes arányú falifülke helyezkedik el. A kápolna igazi jelentőségét a boltozott kripta adja, ahová a téglaburkolatos hajóból, lépcsőkön lehet lemenni. A templom korábbi padlóját régebben feltörték, és ekkor a helyiek elmondása szerint a kriptában található, öt holttest maradványait összekeverték, egy kivétellel.

Részlet a bejárati ajtó szárnyáról (Fotó: Fülöp András)

Azt, hogy Sárladánynak vagy egy szomszédos településnek már a középkorban is lehetett temploma, az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv sejteti. Ekkor még láthatók voltak a falu határában, „a mezőkön” egy régi falu elhagyott telkei és annak romtemploma, de sajnos nem mondják meg, pontosan merre, így nem tudjuk, hogy a mai (szintén a falu határában található) kápolna helyén kell-e keresnünk.
A falu a 18. század első évtizedeiben a Schmidegg család birtokába került. Schmidegg Frigyes érdeme volt, hogy az 1730-as években jelentős területeket töretett föl, és látott el öntözővízzel. Ez idő tájt, ahogy azt Bél Mátyás írja, már folyt a kúria felépítése. Mint az újabb műemléki kutatásokból tudjuk, e kúria falai – jelentősen átépítve – megtalálhatók a mai nádasdladányi kastély északi mellékszárnyában. Ebben egy kápolna is helyet kapott, amelyet a családtagok mellett a falusiak is használhattak. Szempontunkból érdekesebb a másik kápolna, amely az említett feljegyzések alapján 1757-ben épült, és a történeti térképek tanúsága szerint Sárladánytól délre, a mai templomocskával azonosítható. Pfeiffer János feljegyzéséből tudjuk, hogy titulusa Szent Kereszt volt, és családi temetkezőhelyként is szolgált. Erre utal, hogy 1767-ben itt helyezték örök nyugalomra Schmidegg Ferdinánd egri kanonokot, akinek a gyászszertartását Dravecz József veszprémi kanonok tartotta. Hamvai elkerülték a későbbi feldúlást. A kápolnát 1779-ben újra említik, majd 1835 körül felújították. Özv. Schmidegg Tamásné Quabeck Jozefa ekkor „fölibe kis tornyot csináltatott, és a’ kripta ajtóra követ Fehérvárról hozatott.” 1846-ban megismétlik, hogy e kápolna rejtette magában a családi sírboltot; oltára és fa tornya volt. 

A belső a szentély felé (Fotó: Fülöp András)

 

Tudvalevő, hogy a család egyik ága a 18. század legvégén a Somogy megyei Nagyberkiben szerzett birtokot. Amint azt az újabb kutatások igazolták, az oda költözött családtagok Nagyberki határában egy másik sírkápolnát is építettek 1821-ben. Ez szintén egy falun kívül fekvő temetőben (sőt igazolhatóan egy középkori romtemplom felhasználásával) jött létre. 
Ami Sárladányt illeti, az anyakönyvekben feljegyezték a grófi család tagjainak „Régi Mátrikulákból ki szedett” neveit is. Innen tudjuk, hogy a 19. század elején ifjabb Nádasdy Tamás volt a birtokos, aki 1831-ben, kolerában hunyt el. A birtok igazgatása ezután a kápolnával kapcsolatban is emlegetett Quabeck Jozefára maradt. Kit tisztelhetünk e különös nevű úrhölgyben? A sárladányi feljegyzések szerint 1802-ben született, anyja „Mélt. Báróné Raal Cristani” volt, apja „Mélt. Gr. Quabeck” (keresztnév nélkül). A család a mai Belgium területéről származott. Itt, a sárladányi anyakönyvekben még megemlítették Quabeck Katarinát – született Rall bárónét – is, aki a feljegyzések szerint 1846-ban, 68 évesen hunyt el Bécsben.

A magtár falába beépített Schmidegg– Goupy de Quabeck-címerkő (Fotó: Fülöp András)

 

A Quabeck család emlékét érdekes módon a mai kastély mellett álló régi magtár őrizte meg. Amint azt az újabb műemléki kutatások kimutatták, a 18–19. század fordulója körül épülhetett, és egy későbbi átalakítása során egy kőből faragott, összetett címert helyeztek el az északi falban. A grófi korona alatt megjelenő két címer egyike a Schmidegg család ágaskodó griffet, illetve cédrusfát mutató címere, amelynek boglárpajzsán ötágú lombkorona alatt halomból kinövő három rózsaszál látható. A heraldikai bal oldalon szerepeltetett másik, négyszer vágott pajzs viszont minden valószínűséggel a Goupy de Quabeck család címerével azonosítható. Elhelyezésére még 1839 októbere előtt kerülhetett sor. Ekkor ugyanis nagy tűzvész pusztította el a sárladányi gazdaságot, ami arra késztette özvegy Schmideggnét, hogy az uradalmat árendába adja. Ő maga Bécsbe költözött és ott is hunyt el 1850-ben. A halálozási anyakönyvek a státuszával kapcsolatban csak ennyit jegyeztek fel: „magyar dáma.”
A következő évben a Schmideggek eladták az uradalmat Nádasdy Lipótnak, amivel a faluban található kápolnák életében is új korszak kezdődött. A temetőbeli kápolna megszűnt családi sírboltként szolgálni. Mivel a helyiek 1851-től már nem használhatták sem a kúria, sem a helyébe épült új kastély kápolnáját, ide jártak misére. Mindaddig, amíg 1885-ben a Nádasdy-kastélypark szegletében meg nem épült a falu új, ma is használatos római katolikus temploma. 

Fülöp András

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével. A most ismertetett Zala megyei Nemesapáti templom, titulusa Szent Miklós, ünnepe december 6.

A 4. századi kis-ázisai, myrai püspök szent életű szülők gyermekeként született. Életét csodák sora kísérte. Közülük a legismertebb, napjainkra is kiható, a Mikulás-napi szokásokat megalapozó szerint egy elszegényedett nemes ember, mivel nem tudott hozományt adni három lányával, így tisztességtelen életre akarta kényszeríteni őket. Miklós püspök titokban kendőbe csomagolt aranyat dobott be házuk nyitott ablakán kétszer, a harmadik alkalommal, mivel az ablakok zárva voltak, a kéményen át juttatta be adományát, így a legfiatalabb leány is férjhez tudott menni. Innen ered, hogy Miklós ünnepének vigíliáján, azaz december 5-én este, vagy december 6-án reggel, a gyermekek ablakba tett cipőjébe ajándékokat hoz, hagyományosan diót, almát, aszalt gyümölcsöt.
Kultusza a keleti egyházban igen erős, nyugaton ereklyéinek 1087-ben a dél-itáliai Bariba szállítása óta terjedt el. Védőszentje a gyermekeknek, családoknak, raboknak, kereskedőknek és egy sor mesterségnek.

(Fotó: VFL e-sematizmus)

Történet (1975-ös sematizmus szerint): "A plébánia a XIV. században már fennállt. Papjai nevét 1550-ből és 1554-ből ismerjük. A török időkben a falu úgy, ahogy fennmaradt; a plébánia azonban elpusztult. Újjászervezték 1710 körül, miután egy ideig licenciátusok végezték a hívek lelki gondozását. Középkori templomának és az 1753-ban épült jelenlegi templomának titulusa egyaránt Szent Miklós. Mérete: 25,5x12 m. Barokk, Műemlék. Búcsú: dec. 6., ápr. 1., okt. 2. Rózsafüzér napja: jan. 28. Anyakönyv: 1723-tól. Hívek száma: 722 (734). "

A dombon álló templom és szemközt régi, egyemeletes, háromtengelyes magtár. Fotó: Képeslap részlete.

A templom a falu szélén, dombon áll, keletelt. Egyhajós, poligonális szentélyzáródású szentéllyel, északi oldalán sekrestyével, a templom homlokzata elé lépő toronnyal. Barokk kori belső terei és tagolt szép arányú toronysisak, a barokk berendezésből fennmaradt főoltár az 1770-es években készült, szószéke 1816. A templom homlokzattagolása, csúcsíves ablakformái a újkori felújításból származnak. A berendezés nagyrészt 19–20. század eleji, az 1980-as évekbeli felújítás során kapta színes üvegablakait és falképeit.

(Fotó: VFL e-sematizmus)

Története: a 15. században többször, s még 1550-ben is említik papjait. A török időkben pusztul, 1554-ben szentségek, tető és temető nélkülinek írják le. Középkori temploma írott források szerint kis méretű, dombon álló, kerített temető vette körül, kőből falazott, tornyos volt, szentélye a nyolcszög három oldalával záródó csúcsíves ablakokkal, sekrestye nélkül. 1726-ban újonnan restauráltnak mondják, ekkor főoltára tabernákulumos, de 1752-ben ismét rongált állapotú. Barokk kori újjáépítése Padányi Biró Márton támogatásával történik meg.

A hajó részlete a diadalívvel és a főszentély. (Fotó: képeslap, közölve a település honlapján)

Levéltári forrás a barokk kori újjáépítésre: a püspöki protokollumok közt található az az irat, amelyben Nemesapáti hívei Padányi Biró Márton püspökhöz a templom bővítése ügyében fordulnak. Több mint egy oldalas tisztelgés és a kérés felvezetését követően „Nemes Apáti possessorok, kik közül én is az egyike vagyok, ott lakó szabados lakosokkal együtt lévén, s a templomok megnagyobbításárúl tanácskozván...” előadják, hogy „Minémű templomocskánk vagyon, olly kicsiny, hogy annak széli csak 2 eöl, s hossza valamivel ha több négynél, s magunk is, ugyan 3 helyen lakván alkalmas számot teszünk, de a külső járásbúl, melly mostan hozzánk tartozó nyolcz népes falu, annyi nép közönségessen és alkalmatlan idően is az isteni szolgálatokra, annyival inkább nagyobb ünnepeken, s jó időben szokott összve gyűlni, hogy negyed, ötöd, sokszor tized része alig fér a templomban...”
Ezért „...föltettük magunkban, hogy új, s hogy mostani számunkhoz képest teresebb Szent egyházat építünk (...) helységünk patrónusának Szent Miklós püspöknek, kinek titulusa alatt vagyon az mostani is, tiszteletére mindjárt az temető helyünk mellett, nagyobb és rangosabb templomnak építéséhez a jövő tavasszal el kívánnánk kezdeni.”
Kérik az elhunyt plébánosuk hagyatékát átengedni a templomépítésre, valamint felhasználni a régi templom bontásából származó anyagot.
Padányi Biró Márton püspök az új templom építését a kérésnek megfelelően 1750. december 19-én engedélyezte.

Részlet a Padányi Biró Mártonhoz intézett kérvényből (VFL, Prot. Epp. VI. 402.)

1753–1754 között került sor a felújításra, ekkor alakítják ki barokk boltozott belsőt – a hajóban fiókos donga, a belül íves szentélyzáradékban negyedkupola –, a déli homlokzaton – feltehetően a középkori bejárat megújításával –, illetve a sekrestye keleti homlokzatán barokk kőkeretes bejárat készült. 1775-ben a tornyot súlyos villámcsapás érte, felújítása a közbirtokosság, mint kegyúr adományaiból történt. Az 1778-ig elkészült barokk berendezése a ma is álló Szent Miklós-főoltár, illetve Szűz Mária- és Krisztus szenvedése mellékoltárok, ezek helyén ma 20. század eleji művek állnak.

Összkép a szentélyről a barokk Szent Miklós oltárral (Fotó: VFL e-sematizmus)

A nagyszabású architektonikus Szent Miklós-főoltár elfoglalja a szentélyzáradékot. Magas lábazati rész felett oszloppárral közrefogott szoborfülkés középrész, gazdagon tagolt koronázópárkány felett reliefdíszes, térben tört volutákkal kísért oromzat zárja. A menza mögött elhelyezett tabernákulumot közreveszi az oltárépítmény előrenyúló alsó szakasza: a széleken kissé alacsonyabban, - az oltár mögé vezető nyílás felett – önálló lábazaton 1-1, az oltárfelépítmény oszlopai előtt kissé magasabb szinten 1-1 közel életnagyságú, jelvényeik alapján azonosítható evangélista szoborral: mindegyikük kezében az általuk írt evangéliumra utaló nyitott könyv, toll vagy íróvessző, lábaiknál személyes attribútumuk: balra Lukács mellett az ökör, Máté lábánál az angyal, jobbra János mellette sas, Márk előtt oroszlán. Középen szétnyíló aranyfüggöny keretezte fülkében Szent Miklós püspöki ornátusban: aranyszínű palástban süveggel, jobbjában püspökbottal és baljában csukott könyvön a legendájából ismert 3 arannyal teli erszénnyel. Lábai előtt a tabernákulum magasra nyúló részei, puttópárral kísért, fiókáit tápláló pelikán látható.
A fülke felett a párkányzaton tört vonalú medalion, az oromzatban Mária apoteózisa: a felhőkön égbe emelkedő Szűz Mária égi koronáját a három alakban ábrázolt Szentháromságtól kapja, a jelenetet a négy volután térdeplő zenélő angyalok kísérik. A faragott oltár festett, az építészeti részletek malachit-zöld, vörös és fehér márványt imitálnak. A díszítmények és a szobrok gazdagon aranyozottak. Az oltárt kísérő barokk falfestés az archív felvételen jól látható.
A templom mai – rendszerében illeszkedő, de stílusában elütő – kifestése 1985-ben készült.

Részlet a főoltárról (Fotó: VFL e-sematizmus)

Vajda János plébános 1851-ben született a Vas megyei Jánosházán. Soproni, szombathelyi és pápai gimnáziumi évei után 1872-ben a veszprémi szemináriumba vették fel. 1876-ban szentelték pappá. Nemesviden, Felsőörsön, Káptalantótiban káplán, majd 1881-ben zsinati vizsgát tett. Pacsán káplán 1882-től.
Nemesapátiban 1886-tól adminisztrátor, majd plébános 1926-ig, haláláig. Pfeiffer János jellemzése szerint: „Szelíd, nyájas, jó pásztor volt. Híveit rendben tartotta. Alkotásai közül említésre méltó, hogy a mai állapotába helyezte az elhanyagolt templomot, amely kis terjedelme mellett is a legszebb falusi templomok közé tartozik. Rendbe hozatta az iskolákat, plébániaházat és a belsőséget. Kivette részét a politikából is. (...) Báró Hornig Károly püspök érdemes munkásságát kívánta jutalmazni, mikor 1889-ben a kanizsai kerület tanfelügyelőjévé, 1902-ben a kapornaki kerület helyettes esperesévé, majd 1910-ben a kerület esperesévé nevezte ki, a király pedig 1912. június 27-én szentegyedi apáti címmel tüntette ki.”

Vajda János nemesapáti plébános (Fotó: VFL e-sematizmus) https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4487
Részletes életrajza: Pfeiffer, 1987. 1057–1058.

Góczán Ferenc adminisztrátor 1898-ban született, 1922-ben szentelték pappá, a következő évben Nemesapátiban, majd másutt káplán. 1926-ban zsinati vizsgát tett, több helyen szolgált, majd 1933-1966 között ismét Nemesapátiban. „Itt 1934-ben megépítette a templom körüli kálváriát, 1937-ben a Hősök emlékművét. 1938-ban kifestette a templomot és gyarapította a felszerelését.” (Pfeiffer, 1987. 448.)

Góczán Ferenc adminisztrátor 1933–1966 (Fotó: VFL e-sematizmus) https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/13381

Ma a Szent Miklós templom (M 6455) a település egyetlen, az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emléke. Egyházi emlékek még a templomkertben a kőkereszt (1832) és Kálvária-kápolna stációkkal (1934).

Ötvös barokk temploma észak felől, az elhagyott, egykori Szegedy-Széchenyi kúria kapujából (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

A jelenleg Dabronchoz tartozó Ötvös Kisboldogasszony titulusú barokk templomának jogállása filia: korábban a csabrendeki-, 1769-től a gógánfai plébánia ellátásában működik. A középkori Ötvös falu templomos hely és már a korai középkorban lakott volt. A település Dabronc neve a 13. században jelenik meg. A török korban a falu elnéptelenedett, templomát azonban még a ’60-as években is használhatták, erre utal egy 1665-ös évszámmal és „Oetvos” felirattal ellátott bekeretezett hímzés, A középkori templom 1690-ben már csak templomromként szerepel az összeírásban.

 

A mai barokk templomot építő házaspár koronás kettős címere a homlokzaton: balra a Szegedy-, jobbra a Rosty-családé. (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

A középkori templom és azt körülvevő temető helyén épült a barokk templom, az 1778-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint „harminc évvel korábban”, tehát 1748 táján Boldogságos Szűz Mária születése tiszteletére. Építtetője Mezőszegedi II. Szegedy Ferenc volt. A ma álló templomot a tornyon olvasható 1780-as évszám és építészeti formái keltezik a század második felére. A homlokzaton látható címer az építtető házaspár személyére utal. Szegedy II. Ferenc fia, II. Ignác (1736–1796) 1773-ban vette feleségül a Vas megyei Kámon az előkelő és jómódú nemesi családból származó Barkóczi Rosty Katalint. 

A tornyos főhomlokzat a háború utáni években (Fotó: VFKL Archív .....)

A településen átmenő út kanyarulatában, kis dombon áll a keletelt késő barokk templom. A szentély mögött középkori temetőt azonosítottak a régészek. A háromrészes főhomlokzat középső szakaszában nyílik a kőkeretes bejárat, felette magas attikafalon emelkedik az órapárkányos, hagymasisakos torony. Az attikafal ad helyet az építtető házaspár kettős kőcímerének. A homlokzatokat lizénák és mélyített tükrök tagolják, egységesen körbefutó lábazat és tagolt koronázópárkány fogja össze a szabálytalan görögkereszt alaprajzon tagolt tömegű templomtestet. A toronyaljból modern vasrácson át kétszakaszos hajó nyílik, csehsüveg-boltozatát a hevedereken és a záradékban egyszerű profilú keretezés tagolja. Az első szakasz felét a falazott, hasábos pilléreken és kosáríves boltíveken nyugvó, egyenes mellvédű orgonakarzat foglalja el. A tágas egyhajós hosszházhoz kosáríves diadalív közvetítésével keskenyebb, kívül-belül szabálytalan poligonális, nyújtott szentély csatlakozik.

A szentély és előtte a kétszintes bővítmény sekrestyével, oratóriummal (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

A második szakaszban a hajóhoz mindkét oldalon, de eltérő alaprajzú bővítmény csatlakozik. A déli nagyobb kiugrású, kétszintes: a földszinten sekrestyével, az emeleten oratóriummal, azaz kegyúri karzattal, amely kívülről, a nyugatról nyíló falépcsőn át megközelíthető. A karzat a belsőben nem bontja meg az egyhajós teret: a földszinten széles festett fakeretes ajtóval, az emeleten mellvéd felett a falszakasz teljes szélességét elfoglaló négyszárnyú ablakkal nyílik. Az északi toldalék egy mellékkápolna, amely azonban teljes magasságában árkádívvel nyílik a hajóra. Az oltár „keresztirányban”, az északi végfal előtt kapott helyet, a keleti falon a hajó nyílássorába illeszkedő állótéglány, íves záradékú ablak nyílik. Az alatta lévő falmezőben – mindkét oldalon – ovális mélyített tükör látható. 

A főszentély és a diadalív előtt az oratórium (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

A mellékoltár nem összetartozó elemekből áll. A menza azonos alakítású a főoltáréval: egyenes oldalú falazott tömb, az épülettagoló elemekkel rokon, vakolatból képzett plasztikus klasszicizáló későbarokk (copf) díszítményekkel, fehérre meszelve. Az oltár felépítménye azonban a menzánál korábbi, faragott, márványmintás festésű, aranyozott fa. Két szakaszra tagolódik: az alsó lábazati sáv felett pilaszterekkel és enyhe ívvel rézsűsen előreugró szabadon álló oszloppal keretezett, a középrészt Szent Flórián olajképe foglalja el. A szélső építészeti tagozatokat párkány zárja, az oltárkép felett a készíttető faragott festett címere átnyúlik a felső, oromzatos szakaszba, ahol a párkányszakaszokra támaszkodó, azok ívelten előreugró vonalát követő voluták fogják közre az oromzatot, amelyet törtvonalú, kosáríves záradékú párkány koronáz. 

Az északi mellékkápolna a barokk Szent Flórián oltárral (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

Az oromzatban lant-alakú keretben Szentháromság-olajkép található. A párkányon térdeplő angyalpár, köztük egy-egy puttófej, legfelül sugárkoszorúba foglalt Isten szeme applikáció figyelhető meg. Egy részlet talán arra utal, hogy nem az eredeti összeállításban látjuk a retablót sem: a Szent Flórián-kép kosáríves záródású kerete nem illeszkedik a számára kihagyott szegmensíves nyílásba.

Kettős címer az északi oldalkápolna barokk oltárán. Bal ovális mezőben a Szegedy-családé, jobbra Szegedy Ferenc második feleségének, Medgyesi Somogyi Rozáliának családi címere. (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

Figyelemre méltó az oltáron elhelyezett kettős címer is. A két ovális pajzsot lombkoszorú övezi, felette további heraldikai jellel. Balra a Mezőszegedy Szegedy-család címerállata, a koronás fekete sas, karmai közt kard és tőr. Jobbra az első barokk templomot építtető II. Ferenc második feleségének, Medgyesi Somogyi Rozáliának címere látható: az előtérben hármas halom, felette pajzs ferdén kék és vörös mezőre osztott, az egyik mezőben felemelt lábával követ tartó daru, a másikban ágaskodó kettős farkú oroszlán, jobbjában kardot tart. Utóbbi még egyszer megjelenik a címer felett. A címer indás-volutás faragott kerete összhangban áll az oltár részleteivel, feltehetően vele egykorú. Ezek alapján valószínű, hogy az első barokk templom oltára, esetleg főoltára lehetett. 
Az oltár középrésze és a szélső építészeti tagozatok közt a lábazati zónában egy-egy szoborkonzol található. Az eredeti szobrok azonban hiányoznak, balra feszületet, jobbra egy későbbi Szent Antal-szobrot állítottak ide. A menza szélein további két későbbi, stílusában, kvalitásában nem az oltárhoz illő szobor kapott helyet.

Összkép a főszentélyről a karzataljból (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

A főszentély egy lépcsőfokkal emelt szintjén, körbejárható pódiumon áll a főoltár. Menzája a mellékoltáréval egyező kialakítású. Rajta alacsony retablóval egybeépített kupolás tabernákulum található, két karos – modernizált – gyertyatartóval, tetején feszülettel. A retabló két szélső, kis emelkedő volutás bázishoz eredetileg egy-egy térdelő angyal szobra tartozott még, ezeket az 1975. évi egyházmegyei névtár még leírja, a műemléki topográfia 1980-ban tud róla, de hiányzónak írja. 

Szűz Mária születése, Stephan Dorfmeister oltárképe, 1791, Sopron. (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

Az oltárkép kerete egyszerű vonalvezetésű, klasszicizáló díszítésű, alsó szélén az ív épp az előtte álló tabernákulum formáját követi. A keret szélső egyenes szakaszai falba foglalt egykorú konzolon támaszkodnak. A keret félköríves záradéka felett visszafogott levélfüzér és szalagdísz. A nagyméretű olajfestmény sokalakos jelenetben mutatja be a templom titulusát, Szűz Mária születését, illetve az azt követő pillanatokat, a fürdetésre készülést. A középpontban a kis Mária tekintete egyenesen a nézőre irányul, természetes fény ragyogja körül. A csecsemőt egy előrehajló fiatal szolgálólány fehér lepellel takart kezében tartja a vízmedence fölé. A medence alakja és szerepe egyaránt előrevetíti a keresztelést. Tőlük balra az idős, botjára támaszkodó Szent Joachim tekint fel az égbe. Mögöttük, jobbra fent a félhomályos háttérben a szülőágyon Szent Anna látható, aki szintén az égre tekint, mellette egy segítő asszony az erősítő, forró levest fújja. Szent Anna egyik kezét szívére hajtja, másikkal lefelé mutat a gyermekre, illetve az előtérben tevékenykedő kis csoportra, akik a bölcsőt készítik elő, hosszú kék szalaggal átkötve: a részlet képi utalás Mária kék övére, ezáltal mennybevételére. A másik oldalon két segédkező alak, egyikük törölközőket hoz, a másik – az ószövetségi jövendöléseket tartalmazó – irattekercset olvas. A kép felső negyedét a mennyei szféra foglalja el: komor felhők közt egy angyal mutat a felette megjelenő Atyára, aki jobbjában filigrán jogart tart, baljával a köpenye mély árnyékos öblére mutat, ahol Ádám és Éva apró figurája sejlik fel a Bűnbeesés pillanatában. Az Atya feje fölött jobbra a Szentlélek galambja jelenik meg, a Szentháromság általános ikonográfijának elemei. Így képi elemekkel kap hangsúlyt a hiányzó harmadik személy, ami egyben magyarázza Mária üdvtörténeti szerepét.
A barokk kép történetmesélése, a különböző idősíkok együttes használatával igen tanulságos. Egyrészt apró köznapi részéletekkel – mint a szent szereplőkön kívül a többi alak kortárs öltözete, a bútor és a medence későbarokk részletformái – aktualizálta, közel hozta a jelenetet kora nézőihez, másrészt utalások és képi jelek során át kitágítja és átjárhatóvá teszi az időt, olvashatóvá teszi az üdvtörténetet.

A főoltárkép Stephan Dorfmeister-szignója (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

Kisboldogasszony, vagy népi nevén Kisasszony ünnepe szeptember 8., Boldogságos Szűz Mária születésének (latinul: Nativitas Beatae Mariae Virginis) napja. A kép festője Stephan Dorfmeister (1729–1797) bécsi tanultságú festő, a magyarországi barokk falkép- és táblaképfestészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Az ötvösi oltárképen olvasható szignója: „Stepha’ Dorffmaister / pinxit Ex Caese, Reg. Vien’ / Accad. Ano 1791. Sopronii”. Szűz Mária születését korábban több alkalommal megfestette már (Türje, Hímesháza, Pécs, Kemenessömjén).

A rokokó padsor részlete (Fotó: Simon Anna, 2025. augusztus)

 

A templom berendezési tárgyai közül kivételesen szépek a gazdagon faragott rokokó padok a hajóban, illetve egy egyszerűbb a karzaton. Ritka műtárgy-együttest alkotnak a sekrestye márványmintás festésű faragott fa berendezési tárgyai: a gazdagon profilált ajtótok, az eredeti szerelvényeivel megmaradt osztott ablakai, a térdeplő és a kézmosó állvány. Néhány helyen, így a sekrestyében, a padok közt, a toronyaljban és a karzaton még a régi téglapadló látható. 
Felújítására 1977-ben több ütemre bontott terv készült, amely a tetőszerkezet teljes cseréjét, a külső vakolat teljes-, a belsőnek pedig mintegy 40–50%-s cseréjét írta elő. Az 1980-as évek első felében készült fényképeken a külső vakolat még igen rossz állapotban látható. Ezt követően kerülhetett sor a homlokzatfelújításra. A lábazaton ma injektálásos vízszigetelés nyomai is láthatók. E belső felújítás kapcsán távolíthatták el ideiglenesen a főoltárképet.
A közelmúltban az egyrétegű ablakokat – nem teljesen a nyílásformának megfelelően – hőszigetelő ablakokra cserélték. Az épület nincs jó állapotban, statikai repedések és a belsőben megjelenő nedvesség, valamint a helyenként meglazult, beszakadt kelheimi burkolat okoz problémát. A korábbi felújítások feltehetőleg nem történt falszövetvizsgálat, ami az esetlegesen befoglalt középkori maradványok feltárására, a két barokk periódus szétválasztására irányult volna. Jelenleg a belső egységesen fehérre festett: a kvalitásos főoltár eredetileg bizonyára falképekkel kiegészülő enteriőr része lehetett. Kérdés, hogy rejtőznek-e ennek még maradványai a későbbi rétegek alatt?

Simon Anna

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek és az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés segítségével, illetve utóbbi kiegészítésével.

Az ugodi templom titulusa Szent Péter és Szent Pál apostolok, ünnepük június 29-e. A templom főoltárképén a névadó szentek, a két apostolfejedelem, Szent Péter és Pál láthatók. A ma álló főoltár 1793–1797 között készült. Mintája a pápai ún. Nagytemplom oszlopos márvány főoltára volt, felépítménye egyszerűbb alakban követi azt. A főoltárt 1795-ben Szent Péter és Pál tiszteletére felszentelték, de Bécsben festett oltárképét csak 1797-ben tudták elhelyezni. Az oltárkép alkotója az a Hubertus Maurer (1738–1818, a bécsi Akadémia festőtanára) volt, aki a pápai főoltár Szent István megkövezése oltárképet is készítette. A főoltárt 1818-ban átalakították: a templom kegyura galántai herceg Esterházy Miklós (1765–1833) a „régi és elegáns” főoltárképet áthelyeztette a tatai plébániatemplomba (ez ma az oltárból kiemelve, a déli diadalívpilléren látható), és helyére egy Christopher Knap által festett másolat került.

A Nero-féle első keresztényüldözés idején a két apostolt térítő tevékenységéért fogságba vetették, majd egy azon napon – de talán nem egy azon évben –, június 29-én kivégezték: Pétert keresztre feszítették, Pált karddal lefejezték. A hagyomány szerint haláluk előtt Rómában találkoztak. A két apostolt már a 4. századtól szokás volt együtt ábrázolni, testtartásuk, karakterük jellegzetességei rögzültek.

Az ugodi oltárképen is ennek megfelelően látjuk őket, sokalakos jelenetben. A hagyomány szerint két különböző börtönből a kivégzésre kísért apostolok az úton találkoztak, és haláluk előtt búcsúztak egymástól. A kép középpontjában az egymást átkaroló két alak, attribútumaik nélkül is azonosíthatók: balra Péter rövid, ősz, göndör hajjal és szakállal, míg jobbra Pál hosszúkás arccal, hosszú sötét hajjal. Körülöttük három katona szétválasztásukon fáradozik. Mártíromságukra utal a Pál melletti katona kezében a kard, Péter mögött a háttérben három alak, akik a keresztfát állítják fel, fordított helyzetben, ahogyan Péter maga kérte. Pál baljával felfelé mutat, ahol a megnyílt égbolt fénysugarai közül puttóktól kísért angyal száll alá, két kezében a mártíromság koronájával és jelvényével a pálmaággal.

Plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): "Anyaegyháza 1480-tól ismert. Vára a XIII. századból való, a róla nevezett uradalom központja, 11 falu tartozik ekkor hozzá. 1535-ben Choron András, majd a Nádasdy család birtoka. A XVII. század közepén az Esterházyak kezére jut. A XVI. században és XVII. sz. első felében jelentősebb település, mezőváros. A plébániáját 1726-ban szervezik újjá. Lakói római katolikusok, 1736-ban fatemploma van, amely közköltségen épült Szent Péter és Pál tiszteletére. 1746-ban még jó állapotban van. Mai temploma a régi középkori vár helyén, és a várfalakra, annak anyagából épült 1753–59-ig. Barokk, mérete 36 x 10 m. Fellner Jakab tervezte. Építtető Esterházy Károly püspök. Műemlékjellegű. – 1721-ben. licenciátus működik itt. – A plébániaház barokk, 1790-ből. Műemlékjellegű. Az előtte levő Pieta-szobor barokk, XVIII. sz. Műemlékjellegű. Az ugodi várban született Boldog Csák Mór. Titulusa: Szent Péter és Pál. Búcsú: jún. 29. Szentségimádás napja: jún. 1. és nov. 16. Rózsafüzéres nap: jún. 16. Anyakönyv: 1740-től. Hívek száma: 1650 (1913).”

1997-ben a műemléki védettség „műemléki jellegű” kategóriája megszűnt. Ma a templom a várfalakkal és kálváriával (M 5103), a plébániaház (M 5104) és a Pietá-szobor (M 5105) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék. A templomot kegyura, Esterházy Ferenc, majd fia Esterházy Károly egri püspök építtette 1753–1759 között. Ekkor az ugodi plébánia még a győri egyházmegyéhez tartozott. Az egyházmegyei beosztás Mária Terézia által végrehajtott megváltoztatásával 1777-ben került a veszprémi püspökséghez.

Az 1975-ös sematizmus megjelenését követően, 1977–1984 között Mithay Sándor, a pápai múzeum igazgatójának vezetésével régészeti feltárást végeztek a templom környezetében, az egykori vár területén. Bebizonyosodott, hogy a mai templomot nem az elbontott vár köveit felhasználva építették, annak anyaga az alapjaitól barokk tégla, illetve az is megállapítást nyert, hogy a település temploma nem itt állt. Az akkori feltárásról itt olvashatnak bővebben.

Az 1975 után végzett főbb felújítások: templombelső: 1966–1968; új liturgikus tér kialakítása: 1976. Erdei Ferenc (OMF) tervei alapján (mára átalakítva); tető- és homlokzat: 2010–2011. A templom historia domusában – a plébánosok által naplószerűen vezetett plébániatörténetben – feltárásokról többek közt a képen szereplőket jegyezte fel a templomról Rajczi Pál (plébános 1967-től haláláig).

További fényképek a templomról elérhetők épülő e-sematizmus adatbázisunkban itt. Az oldalon a plébánia egykori lelkipásztorairól is található egy-egy, adatlap. A templomról hosszabb leírás ezen az oldalon található Ifj. Wenzel Istvántól. Ugyanitt nyomtatásban is megjelent leírások is olvashatók.

A levéltári fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Simon Anna

A templom napjainkban

A tapolcai járásban található települést első ízben 1385-ben említik az oklevelek. A régi főutca nyugati harmadában, a korábbi kőfal helyett ma modern kerítéssel övezett, szigetszerű teresedésen kis méretű (12x5,8 m) román kori templom áll, mely szentélyével kelet felé néz. Bejárata a homloksík elé lépő vaskos torony hátfalán nyílik. A torony homlokoldalát egy-egy támpillér erősíti, köztük nyitott ív, a toronyalj boltozott. A hajó szabálytalan négyszög alaprajzú, modern lapos lefedésű, egyszerű falazott orgonakarzattal. Déli falán három szegmensíves záradékú ablak nyílik. 
A templom építéstörténetére irányuló szisztematikus kutatás eddig nem történt, környezetében földmunkákkal kapcsolatos régészeti megfigyelések során a templom körüli temető egyes sírjait azonosították.

A templom az 1950-es évek elején

 

A diadalív mögött a tágas, egyenes záródású szentély boltozott: az alacsony, kosáríves záradékú dongaboltozatba az ablaknyílás felett és azzal szemközt egy-egy boltfiók metsződik, melyek a boltzáradékban egy profilozott ívnégyszög közbeiktatásával kapcsolódnak. A sekrestye a hajó északi oldalához csatlakozik, szintén dongaboltozatos, meredek nyeregtető fedi, külső bejárata a nyugati homlokzatán nyílik. A homlokzat egyszerű, a szalagkeretes nyílásokon túl a feltárt középkori részletek teszik érdekessé. A korábban csak műemlék jellegűként számontartott templom értékes középkori kincsünk, ami ma országosan védett. Tituláris szentje Szent Imre, a templom búcsúja az ő ünnepnapja, november 5.

A templomszentély

 

A román kori templom építésére vonatkozó történeti adataink nincsenek, alakja alapján a 13. századra tehető. A település a 14–15. században a rátóti Gyulaffyak birtoka volt. 1548-ban a török felégette a falut. A román kori templomot 1759-ben újították meg. 1822–1824-ben a lakosok támogatásért folyamodtak a rossz állapotú templom bővítése érdekében, mivel „régente valami romladozott puszta templombul az eleink bépallásozván építették”.

Templombelső a karzattal

 

Karzatát egy 18. századi forrás még faoszloposnak írja le, új orgonát 1836-ban szereztek, és feltehetően ekkor épült a mai falazott karzat. 1861-ben Rómer Flóris a közelben álló pálos kolostor romjain kívül a Szent Imre-templomról is megemlékezett vázlatkönyvében. 
Az 1924-es felújítás során a hajó falkoronáját körülbelül fél méterrel megemelve és megerősítve a korábbi sík deszkamennyezet helyett a teret a mai – feltehetően vasúti sínek közé falazott – poroszsüveggel fedték le.

A torony

 

Az épület látható középkori részletei a torony kőkeretes ablakai a homlokoldalon félköríves záródással, kétoldalt egyenes szemöldökkel; az élszedett és lábazati rézsűvel alakított keretek egy gótikus építési periódusra utalnak. A tornyot szabálytalan gúla alakú falazott, vakolt „kősisak” fedi.

Középkori falfestés töredéke

 

A toronytest déli oldalán, a nyugati homlokzaton a korábbi felújítás idején megtalált festett figurális középkori vakolat töredéke tűnik fel: a Kálvária-jelentből a megfeszített Krisztus szeggel átütött lábfejei, két oldalán pedig egy-egy álló alak részlete. A balján álló, feltehetően Szent János képe épebb: köpenyének alsó széle és az az alól kibukkanó meztelen lábai láthatók, továbbá drapéria s a jelenetet keretező díszített sávok. Stílusa alapján a 14. századra tehető a homlokzati falkép, mára színeit, állékonyságát az időjárás megviselte, ám többféle vörös és okker színei azonosíthatók még.

A Szent Imre-oltárkép

 

Az 1778-as egyházlátogatási jegyzőkönyv szegény tabernákulumos oltárt, két képet és egy falra festett képet írt le. A mai oltárképre vonatkozó adat egyelőre nem bukkant fel; az olajkép – amelyen szignó nem olvasható – az ifjú Szent Imre herceget ábrázolja magyaros ruhában: aranybéléses kék hermelinpalástban egy fehér márványoltár előtt áll, mögötte a kápolna ajtónyílása sejlik fel. Az oltár homlokoldalán az Árpád-házi országcímer egy része látható, az oltárterítőn nyitott könyv. A herceg jobbjában attribútuma, a szüzességére utaló liliom, bal kezét mellére emeli, és a Sarlós Boldogasszonyt ábrázoló oltárképre fordítja tekintetét. A szentkép alatt feliratos tábla, amely viszont a festmény állapota miatt nem olvasható. 
Szent Imre legendája isteni szózatot említ, illetve a tisztaság és önmegtartóztatás erényét Szűz Mária életével állítja párhuzamba, a felfedett titokra a szentkép előtt félrevont bársonylepel utal. Szent Imre lába előtt a padlón – a tisztelet jeleként bíbor párnára helyezve – hatalmi jelvényei láthatók: a hercegi korona, országalma és jogar jelzik a trónutódlásról való lemondását. Minden bizonnyal fogadalomtételének jelenetét látjuk.

A hercegi hatalom szimbólumai

Simon Anna

Súr temploma 2010-ben, délnyugatról (fotó: Fülöp András)

Súr település a mai Komárom-Esztergom megyében fekszik, ám egykor a veszprémi egyházmegye területéhez tartozott. Szabadon álló, egyhajós, keletelt, szegmensíves szentélyzáródású barokkizáló külsejű templom, nyugati homlokzati toronnyal, a szentély északi oldalán oratóriummal, déli oldalán sekrestyével. Főhomlokzatát szoborfülkék tagolják, főpárkánya fölött timpanon, benne szalagkeretes körablak látható. A homlokzatok faltükrös kialakításúak. A bejárat a főhomlokzat középtengelyében nyílik, tagolt szalagkeretes, kissé megemelt, egyenes szemöldökgerendával. A szentélyzáródás két ablaka kosáríves záródású. A sekrestyeajtó – kisebb méretben – a főkapuval egyezik. A toronyalj három szakaszos, ebből kettő csehsüvegboltozatos; a középső szakaszból (boltozata közepén 1785-ös évszám), balra található a poroszsüveg boltozat tartotta karzat feljárata, jobbra kápolna nyílik.  A karzatot két vasoszlop tartja, középrésze konzolokon előreugrik, korlátja vasrács. A hajó acéltartókkal kialakított síkfödémes, a szentély csehsüvegboltozatos, a diadalív félköríves záródású. A belső kifestés tematikájának középpontjában Szűz Mária áll (pl. hajó mennyezetképe: Mária megkoronázása), az oldalfalakon szőnyeget imitáló díszítőfestés (mindegyik restaurált). Egy 1942-es dátum a templom átfestéséről tanúskodik. Főoltár képe Mária mennybevételét ábrázolja (korábbról való, külföldi munka, ajándékként került a templomba); historizáló stílusú a tabernákulum és oltárasztal, mindkettő 1900 tájáról való. Hasonló stílusú és korú a diadalív déli pillérénél a szószék és északi pillérénél a Lourdes-i Mária-mellékoltár.

A templom mai szentélye a felújítás idején (fotó: Fülöp András)

 

A templomot a falu kegyura, Zichy Miklós építtette, az említett évszám alapján 1785-ben. Legutóbbi nagy helyreállítása tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, és két évig tartott, aminek keretében sor került a templom külső és belső felújítására. Az előkészítő tudományos anyagot Farbakyné Deklava Lilla, az építészeti terveket Máté Zsuzsanna készítette. Mint az műemléki védettségű templomok esetében oly gyakran megtörténik, a kivitelezés közben itt is váratlanul kerültek elő olyan jelenségek, amelyek a templom építéstörténetével kapcsolatban új adalékokkal szolgáltak.

A templom periodizációs alaprajza Máté Zsuzsanna felmérése nyomán, jelölve a korábbi templom falai (rajz: Fülöp András-Jankovics Norbert)

 

Amikor 2010-ben felszedték a templom burkolatát, kiderült, hogy egy korábbi, visszabontott kőfalazat húzódik alatta, mégpedig a korábbi templom egyenes záródású szentélyének északi fala. A kőfalazat megfigyelhető volt a mai északi és a déli hajófal alapozásában is, aminek alapján a régi és a mai hajó méretei majdnem teljesen megegyeztek. Mivel a külső vakolatok eltávolítására a lábazati zóna felett nem volt szükség, a felmenő falaiban alapvetően téglából épült templom további kutatására nem volt lehetőség. 

A visszabontott, korábbi szentély megtalált északi fala (fotó: Fülöp András)

 

A történeti adatokból ismert, hogy a 18. század végi templomot megelőzően csak egy 1739-ben emelt fakápolna állt itt. Ezért a helyszínre kiszálló szakember úgy gondolta, hogy a visszabontott kőtemplom a középkori Súr falu 15. századtól emlegetett, elbontott temploma lehet, azzal a megjegyzéssel, hogy keltező értékű leletanyag vagy műrészlet nem került elő. E feltételezést közvetve alátámasztani látszott László János is, aki összegyűjtötte a település régészeti topográfiai adatait. A Kisfaluhelyi dűlőben található lelőhelyen ugyanis, ahová addig a középkori Súr falut addig lokalizálták, középkori templom vagy falu meglétét nem látta bizonyítottnak. Ugyanakkor 2010 táján még nem volt ismert az a tervrajz, amely a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában azóta digitálisan is kutathatóvá vált–––. E tervet 1783-ban bizonyos Joseph Piacotelli építőmester jegyezte, és rajta egy pontosan olyan méretű, egyenes szentélyzáródású templom homlokzati és alaprajzát ábrázolta, mint amilyen a padló alatt előkerült. Ezen jelölte a toronyaljtól északra és délre ma is meglévő oldaltereket, melyek közül az északiban található a csigalépcső. Mindezek alapján azt kell gondolnunk, hogy a templom (a nyugati oldalon biztosan) felmenő falaiban is tartalmazza ezt a periódust, amit a templom elkészültét keltező, már említett, boltozaton megjelenő évszám is támogat. 
A község 1857. évi kataszteri térlépén még ezt, a korábbi állapotot látjuk. Mindezek alapján a mai szentély, a hozzá kapcsolódó oratórium és sekrestye egy ennél későbbi átépítés eredménye lehet, legfeljebb a sekrestye nyugati fala tartalmazhat korábbi részleteket. 

A templom 20. század eleji karzata a felújítás idején

 

A 19. század közepétől a kegyuraságot a klosterneuburgi kanonokrend látta el, amely az átvétel idején végzett egy felújítást, majd 1900–1902-ben egy másodikat is. Ez utóbbi komolyabb bontásokkal is járt, amint erről a Veszprémi Hírlap korabeli számai tudósították az olvasóközönséget. A mai karzat, illetve a hajó síkfödéme jól beilleszthető ebbe a korszakba, és feltehetően ekkor épült a mai szentély és két oldaltere is. A mai templombelső mariológiai témájú kifestései legkorábban ehhez az átépítéshez köthetők. 
Valószínűleg a kanonokrend feloszlatásával magyarázható, hogy 1940-ben új kegyura lett Súrnak, mégpedig a szervita rend. Ők 1942–1943-ban átfesttették a belsőt (a mesterek Bíró József és Bíró Jenő voltak). A szervita rend alapítóira utaló címerábrázolások ekkor kerülhettek be a templom belső dekorációjába. Ugyanekkor a szőnyegmintás díszítéshez is hozzányúltak, és végül az 1940-es évek állapota képezte alapját a kifestés helyreállításának. Ennek tapasztalatairól Velledits Lajos számolt be a nagyközönségnek a Szalon Újság (2010/5) hasábjain. 

Fülöp András

Szeptember 29-e Szent Mihály arkangyal ünnepnapja. A jelen írás az egyházmegye egyik neki szentelt egyházáról, a Zala vármegyei Sümegcsehi plébániatemplomáról szól.

A templom napjainkban

 

A település papját 1334-ben említették először, a falu a veszprémi püspök birtoka volt. Az 1540–1550-es években még fennállt a plébánia, amely a török idők pusztítását követően 1711 után sváb és magyar telepesekkel éledt újjá. 1723-tól már anyakönyvet vezettek, ez azonban nem maradt fenn: a kötet – vagy kötetek – 1747-ben elégtek. A plébániát 1748-ban szervezték újjá. 
Írott források szerint a mai templomot a középkori épület anyagának felhasználásával emelték. 1735-ben kezdték felújítani a hívek, s befejezésére még az 1740-es években is gyűjtöttek. 1746-ban tornya már készen állt, de a templom még boltozatlan volt. 1755–1757 között Padányi Biró Márton püspök kívül-belül renováltatta, ekkor a tornyon is dolgoztak, amely végül 1762-ben készült el – ahogy korábban ezt a kapu fölötti felirat jelezte – a püspök által Győrben öntetett Szent Mihály-haranggal együtt. Koller Ignác püspök a nyugati kóruskarzatot építtette.
1774-ben feljegyezték, hogy szükséges lenne a templom bővítése. Erre 1778-ban került sor Bajzáth József püspök megrendelésére: megépült a sekrestye, a püspök pedig egyúttal az egész templomot felújíttatta. A sekrestyét 1796-ban oratóriummal bővíttette, illetve megnagyobbíttatta az orgonakarzatot.

A templom az 1970-es évek elején

 

Pfeiffer János levéltáros-történész forráskutatásai és Koppány Tibor építészettörténeti kutatásai alapján a 1770-es évekbeli építési munkák ahhoz a sümegi Paul Mojser kőműves- vagy másként „Mojzer-mesterhez” köthetők, akinek már Padányi, majd Koller és Bajzáth püspökök megbízásából a környéken egy sor templom építésében volt szerepe. Hogy az írott forrásokban szereplő sok építési adat pontosan milyen mértékű munkákat takar, tehát hogy hol és mennyit őriztek meg a korábbi épületrészekből, azt csak részletes épületkutatás tudná pontosan meghatározni.
A 20. század elején, 1911–1912-ben teljes felújítás történt az épületen, melynek során a templombelső ornamentális kifestést és új liturgikus berendezést kapott. Tituláris szentje a középkor óta Szent Mihály arkangyal, a templom búcsúja az ő ünnepnapján, szeptember 29-én van. Az országos műemlékjegyzékben 5009-es számon szerepel.

A templomtorony

 

A település központjában emelkedő magaslaton, ma is a temető szomszédságában áll a keletelt, hosszanti elrendezésű, egyhajós, kívül poligonális, belül egyenes szentélyzáródású templom. A tágas, nagy épület többszöri újjáépítés, illetve bővítés eredményeként jött létre.
A bejárat a nyugati homlokzat előtt emelkedő toronyból nyílik. Az egyszerű hasábos toronytestet a földszintet záró osztópárkány felett csak a főhomlokzatán nyíló ablakok tagolják: egy szegmensíves tágasabb nyílás felett két kisebb félköríves záródású résablak, majd a harangszinten egy nagyobb félköríves helyezkedik el. Szemrevételezés alapján nem kizárt, hogy a torony magába foglaljon középkori falrészleteket.

Összkép a karzat felé

 

A hajó nyugati végében falazott pilléreken íves homlokoldalú karzat látható, Angster-orgonával. A szentély északi oldalához kétszintes sekrestye csatlakozik. A szentély felé a terepadottságok miatt a lábazat egyre erőteljesebb, és mélyebbre nyúlik. A hajó és a szentély csehsüveg-boltozatos, ami szoborfülkékkel tagolt széles falpillérekről indul. A boltozatok stukkókeret-díszítésűek, ma a tört fehér árnyalataira festettek.
A berendezés meghatározó része a 19. század végi felújításból származó fő- és mellékoltár, valamint a stációk. Értékes korábbi eleme a liturgikus reform ellenére megőrződött faragott fa áldoztatórács, faragott kő keresztelőmedence és az átalakításokkal fennmaradt szószék, amelynek mellvédjén korábban a halaknak prédikáló Szent Ferenc reliefje volt látható. A templom kétségtelenül legfigyelemreméltóbb és egyik legkorábbi műtárgya azonban a barokk főoltárból származó, Szent Mihályt ábrázoló olajkép, amely a szentély hátfalán, az újabb faoltár felett kapott helyet.

A legyőzött gonosz

 

A korábbi barokk oltárról egykorú feljegyzésekben néhány adatot találunk: 1777-ben készült, menzája vakolt volt kék márványozott festéssel, rajta tabernákulum és kánontáblák. Fennmaradt, Szent Mihályt ábrázoló oltárképéről pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre. Szignó rajta szemmel nem látható, azonban restaurálás során esetleg felbukkanhat jelzés. Hogy az elhúzódó barokk építkezések-megújítások során mikor került a templomba, jelenleg még nem világos, ennek meghatározásához stílusa és az ábrázolás ikonográfiai jellegzetességei nyújthatnak támpontot.

A barokk főoltár középképe

 

A képen a gonoszt legyőző Szent Mihály álló alakja látható római katonaöltözetben. Kék páncélingén és sisakján arany szegély, szintén arany a combot fedő felsőruha, lábán csizmaszerű, magas szárú, szürke zárt lábbeli, testén fehér tunika, bő vörös köpeny látható. A szent szembenézetben áll, megcsavarodó törzzsel. A mozdulatot a jelenet indokolja: bal lábbal a talajon áll, jobb lábát a barnás bőrű, meztelen felsőtestű, idősebb és csúf arcvonásokkal ábrázolt, földre taposott gonosz vállán nyugtatja. Teste előtt lazán keresztbe vetett baljában könnyed mozdulattal tartja a nehéz láncot, amellyel a legyőzöttet fogva tartja, annak karját béklyó szorítja. Fölötte jobbjával lefelé mutató hosszú kardot tart. Jobbra a kép ellensúlyaként az arkangyal szárnyai sejlenek elő a háttér felhői közül. Ahogy a szent mozdulatán, úgy szőke hajfürtökkel keretezett szelíd, kerekded arcán sem látszik az erőfeszítésnek semmi nyoma: maga elé, a legyőzött irányába tekint.
Bizonyos körülmények arra utalnak, hogy az oltárkép még Padányi Biró Márton püspök idejéből származhat. Ezt a feltevést további forráskutatás, stilisztikai és restaurátori vizsgálat tisztázhatja.

Simon Anna

A templom főhomlokzata 1970 körül. (Fotó: VKFL)

 

Szápár közel 500 lelkes bakonyi falu a Szápári-ér mentén, három megye határán; 1809-ben újraalapított plébániája a Zirci esperesi kerületbe tartozik. A település nevét középkori oklevelekben először 1341-ben „Villa Zapor” alakban említették először. A Szapáryak ősi lakhelye volt, a Sánc-hegyen álló erősségük az oszmán hódítás idején a faluval együtt elpusztult. A család egyetlen örököse, György ekkor elmenekült, a község pedig még a 18. század első felében is pusztának számított. Ismert írott források középkori templomát nem említik.
A település 1747-ben tűnik fel újra, ekkor Csesznek várához tartozott. A községet a már a 15. században több szolgabírót adó, majd 1722-ben grófi rangra emelkedő Szapáry család grófi ágában 1723-ban született János, Sopron vármegye örökös főispánja, Fiume kormányzója telepítette be felvidéki szlovák (tót) lakosokkal az 1740-es évektől kezdődően. Ők kezdetben, saját templomuk nem lévén, a szomszédos jásdi templomépítkezésbe kapcsolódtak be, amit az ottani birtokos, gróf Zichy István anyagilag támogatott. A templom azonban egyharmad részben a szápáriak pénzéből épült, akik ide, a hét kilométerre lévő templomba jártak istentiszteletre. 

A templomkapu kőkeretén az építés 1770-es évszámával (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

A ma is álló szápári templomot gróf Szapáry János fia, Pál (1753–1825) építtette 1770-ben, ahogy azt a kapu kőkeretén olvasható évszám is jelzi. Faller Jenő településtörténeti monográfiája (1934) idézi, hogy a szapáriak 1784 júniusában a veszprémi püspöktől már káplánt kérvényeztek, hivatkozva arra, hogy templomukat „néhány esztendő előtt … a Méltóságos Földes úr Saját Kegyes költségén megépítette”. Ugyanekkor alapították a helyi lelkészséget. A katolikus híveket kezdetben a Fejér megyei Bodajk, majd Súr gondozta, önálló plébániává azonban csak 1809-ben szervezték. A település kegyurasága adásvétel útján 1855-ben változott meg.

A homlokzati tornyos, ovális hajóval alakított barokk templom lanternás sisakkal (Fotó: Simon Anna, 2021)

 

A település főutcájának közepe táján emelkedő dombon, téglány alaprajzú, falazott kerítéssel körbevett egykori temetőkertben áll a templom. Tornyos főhomlokzata a megközelítés irányába, a főutca felé néz, így tájolása szabálytalan, szentélye észak-északnyugati irányú. 1860-ban Rómer Flóris feljegyezte, hogy a templomot temető veszi körül; ma azonban az árkádívekkel erősített téglakerítésen belül csak néhány sírkő található, a templom melletti és mögötti területet használják temetőnek napjainkban.
A magas rangú, országos ügyekben eljáró, bécsi, pozsonyi körökben forgó építtető előkelő ízlése a mai napig tükröződik a megkopott falak közt. A különleges kialakítású, finom barokk részletekkel bíró templomépület jelentőségét a kortársak is érzékelték, így a helyi hagyományban meggyökeresedett az a vélekedés, hogy az ismert osztrák tervező, a tatai uradalom építésze Fellner Jakab tervezte volna. Ezt írott adatok nem támasztják alá.

Összkép a szentély felé (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

Az ovális alaprajzú hajóhoz azonos szélességű szentély és homlokzati előépítmény csatlakozik. Előbbi sarkai kívül egyenes záródású, sarkain lemetszett, faltükrök tagolják, bent enyhén ívelt átmenettel egyenesen záródik; utóbbit a szélső szakaszok felé rétegzett óriáspilaszterek tagolják, köztük kosáríves záródású, kőkeretes kapu, felette a karzatot megvilágító nagyméretű félköríves ablak nyílik. A centrális és hosszanti elrendezés egységét a körbefutó, magas, tagolt koronázó párkány erősíti. A főhomlokzat tömbjéből egyszerű hasábos toronytest emelkedik ki, melynek órapárkány feletti, vörös réz, lanternás sisakja azonban valódi remekmű, bár mesterének nevét sajnos nem ismerjük. A templom bal oldalához sekrestye csatlakozik.

A templom 19. századi főoltára 1970 körül (Fotó: VKFL)

 

A belsőbe az egyetlen árkádívre támaszkodó, a hajóba törtívű mellvéddel benyúló orgonakarzat alatt lépünk. A belsőben a hosszanti elrendezés erőteljesebben érvényesül: a hajó kívül íves falai a belsőben tagoltak, az oldalfalak belül egyenesek, csak két-két szakaszon: a karzathoz, illetve a diadalívhez történő csatlakozásnál képez átmenetet íves falszakasz. Ez utóbbiakat kettős pilaszterek tagolják, az íves formát a felettük húzódó párkányszakaszok hangsúlyozzák, ezekre támaszkodik a hajó boltozata. Jelenleg a belső két színre színezett, azonban az archív fotókon díszítőfestés látható. Ennek korát, illetve az esetleges eredeti barokk kifestés maradványait a magasra felhúzódó nedvesség felett esetleg restaurátori kutatás még felszínre hozhatja.

A kiemelt 19. századi oltárkép Szent Péter és Pál apostolok alakjával, a sekrestyeajtó fölött (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

Az épületet 1810-ben földrengés rongálta meg. Az ezt követő helyreállítás 1820-ban fejeződött be, zirci kőművesmester dolgozott rajta. Feltehetően e munka részeként készülhetett az a főoltár, amely ma már nincs a helyszínen. Felépítménye fém- vagy fémszínezett, applikált sugárkoszorúval, oromzata szobrászi díszítésű volt. A főoltár mai állapotában vegyes történeti állagú. A megmaradt 19. századi retabló két szélén egy-egy barokk, faragott fa puttó szobrát helyezték el (feltehetően a korábbi fő-, esetleg mellékoltárokról). A pasztofórium ajtaja 20. századi iparművészeti munka. A mai oltárkép a szentély hátfala elé függesztett, a teljes falmezőt kitöltő modern vászonkép „Károlyi Gy.” munkája. Összetett ikonográfiája Krisztus keresztre feszítését, a Szentháromságot és a templom tituláris szentjeinek ábrázolását egy kompozícióba vonja össze. A 19. századi eredeti olajfestmény ma a barokk sekrestyeajtó fölött található, Szent Péter és Szent Pál apostolok álló alakjával az ugodi és tatai ábrázolástípus szerint.

 

A barokk szószék (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

A 18–19. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek a kőrisfa főoltáron kívül két Szűz Mária-, egy Szent Anna-és egy Szent Vendel-képet, valamint egy faragott fa Szentháromság szobrot, „corulei colori” festett sekrestye szekrényt, gyóntató széket írnak le. A kiemelkedő kvalitású, eredeti barokk berendezésének néhány darabja a mai napig a templomban fennmaradt. Ezek fából gazdagon faragott és vöröses színnel márványmintásra színezett berendezési tárgyak: a szenteltvíz tartó és a szószék. Utóbbi a diadalív előtti íves falszakaszba épített és a sekrestye felől közelíthető meg. A tört ívű mellvéd oldalait meredek voluták választják el, ezeken egy-egy térdelő és széles mozdulattal felfelé mutató puttó szobra. Közöttük a mellvéden aranyozott dombormű, amelyen természeti környezetben, mint egy ágakból rótt oltár előtt állva két tanítványnak prédikáló Krisztus alakja látható, aki jobbjában hosszú szárú keresztet tart, tekintetét és balját pedig az égre emeli. A barokk szenteltvíz tartó ma a szószék közelében, a szentély falába rögzítve tálból és fedőjéből áll; írott források szerint eredetileg a Jézus keresztelése jelenet két alakja koronázta.

A szenteltvíztartó (Fotó: Simon Anna, 2025)

 

1860-ban Rómer Flóris a magyarországi harangokat felleltározó útjai során Szápáron járva feljegyzi, hogy a „Szápáry család ős jószágán létező egyház elég csinos és a tán régi faragványú, Szentháromság-szobrán kívül figyelmemet gerjeszté azon szépen festett Szent Teréz több szentek társaságában ábrázoló kép is, mely a szentmártoni (t.i. győri bencés) templomból a szerzet feloszlása alatt ide hozottnak állíttatik.” A templom körüli tér bolthajtások által erősített fallal van kerítve, és sokáig temetőül szolgált. Korábbi két barokk harangja – a kisebb még a templom felépülte előtt, 1753-ban Szent József tiszteletére, a nagyobb 1794-ben Győrben készült –, ma már nincsenek meg. Mai harangjait 1948-ban a Szlezák-műhelyben, illetve Sopronban öntötték.
A 20. századi felújításokat Kara József Árkád (1905–1983) bencés szerzetes, 1939-től szápári adminisztrátor, 1950-től plébános végeztette. Szápáron elsőként iskolát épített 1941-42-ben, majd 1943-ban a templomkert kerítésfalát újíttatta fel, 1944-ben bevezettette a villanyt. A világháborús ágyúzásban megsérült tornyot javíttatta, az oltárszekrény megrongált ajtaja helyett újat készíttetett. 1955-ben ő állíttatta a Lourdes-i barlangot, orgona-harmóniumot szerzett, 1971-ben szembe miséző oltárt készíttetett. Több renoválást (külső 1950, tető héjjazat 1959, belső 1969) követően a 2000-es évek elejére a templom rossz állapotba került. Szakaszos felújításából megvalósult a tetőfelújítás és részleges homlokzatfelújítás. 
Simon Anna

Az apátsági templom napjainkban

A tihanyi apátság nem a legkorábbi magyarországi bencés monostor, ám közülük az egyetlen, amelynek fennmaradt eredeti, hiteles alapítólevele. Ebben I. András király 1055-ben Szűz Mária és Szent Ányos tiszteletére, a saját és családtagjai lelki üdvére monostort alapított, és birtokokkal látta el azt. Az eredeti oklevelet és középkori átiratát a Pannonhalmi Főapátság levéltárában őrzik.

11. századi fehérmárvány sírkő az altemplomban

 

A korai keresztény idők emlékeit az egyháztörténet és a 19. század második felében meginduló műemléki érdeklődés a fennálló barokk templom altemplomában, illetve az itt található fehérmárvány sírkőben ismerte fel. A sírkő felirat nélküli, mélyített középső mezejének egyetlen motívuma egy hosszú csavart szárú kereszt. Legközelebbi párhuzama Gizella királyné passaui sírköve. A sírkövet általában az 1060-ban elhunyt alapító, I. András király személyéhez kötötték, az újabb kutatások szerint az írott forrásokban említett és szintén ide temetkező fiának, a szerzetessé lett Dávid hercegnek sírköve lehetett. Korábban, az 1889-es felújítás során egy kisebb boltozott sírhely közelében, a déli oldalfal elé állítva helyezték el. Az altemplomban 1953 szeptemberében kiterjedt régészeti kutatás zajlott, amely a két nyugati oszloppár között, középen nagy méretű sírgödröt tárt fel. A sírhelyet közrefogó pillérek lábazatán látható vésett fészkek valamiféle rekesztő befogására szolgáltak. Mindezek együtt a sírhely kiemelkedő jelentőségére utaltak, ami alapján a 20. századi műemléki felújítás során a sírkövet ide helyezték át.

A tihanyi altemplom az 1889-es felújítás utáni állapotban

Az alapítással közel egykorú, a 11. század közepe táján épült apátsági templomból ma már csak az altemplom ismert. A középkorinál szélesebb, egyhajós barokk templomból a magas szentélybe vezető lépcső két oldalán egyenesen vezet le az altemplomba a 18. századi lejárat. 

A barokk szentély az altemplom lejáróival

A középkori altemplom egyszerű alaprajza közel négyzetes arányú, háromhajós elrendezésű. A szabálytalan boltozat hasábos falpillérekre és három pár zömök pillérre támaszkodik. Utóbbiak vörös homokkőből faragott, négyzetes talplemezszerű tagból és felette hengeres dobokból állnak; csonka gúlára elékeztető egyszerű fejezetük rézsűs oldalakkal képez átmenetet a hengeres pillértörzs és a négyszögű fedőlemez között. A törtkőből épült körítőfalakat vékony, egyenetlen habarcssimítás fedte, ahogy minden bizonnyal a pilléreket is, ennek azonban mára nem maradt nyoma, mivel felületüket később a szabályosabbá tétel érdekében kissé átfaragták. Az altemplom terének keleti szakasza egy lépcsőfokkal emelt volt. A keleti és – a csatlakozó barokk rendház megépítése előtt szabadon álló – déli oldalfalon minden szakaszban szűkülő kávákkal alakított, egyenes záradékú ablakok nyíltak, utóbbiak közel négyzetes alakja a hiteles. Az eredeti, kifelé tartó bejáratok részlete rövid szakaszon látható a nyugati végfalon.

Az altemplom az 1953-as műemléki felújítást követően

1965-ben megfigyeléseket végeztek a homlokzatokon és a pincékben, aminek során számos kőfaragvány került elő másodlagos beépítésből. A kevéssé ismert sokszögű törpepillértörzs töredékén kívül egy nagy jelentőségű darab került elő: egy olyan vállkő-fejezet, amely falsík előtt álló oszlophoz tartozhatott. Íves homlokoldali dísze szorosan kapcsolódik a veszprémi székesegyház kétsoros palmettafrízes faragványaihoz: szerkesztésmódja, faragástechnikája csaknem azonos azzal. A motívum a rendelkezésre álló felülethez mérten hiányos. 

A barokk falazatból kibontott palmettás vállkőfejezet, 1965

 
A lelet kulcsfontosságúnak bizonyult a székesegyház építéstörténete szempontjából. Az idő tájt a székesegyházról a történeti adatok, valamint Ádám Iván feljegyzései és az általa készíttetett fotók szolgáltak információval, illetve az egykor az épülethez tartozó kőfaragványok alapján lehetett következtetéseket levonni. A tihanyi palmettás faragvány módosította a korábbi periodizációs kísérleteket, mivel bebizonyosodott, hogy a vörös homokkőből durván formált tartószerkezet együtt, egy időben volt jelen a finoman megmunkált fehér palmettás faragványokkal, amelyek valamely belsőépítészeti egységhez tartozhattak. Ráadásul a tihanyi oklevél közelítőleg datálta is a jelenségegyüttest a 11. század közepére. Néhány évvel később, 1968–1973 között a szintén Tóth Sándor által végzett régészeti és falkutatás során a veszprémi altemplomban feltárt részletek a térszerkezet további elemei is megerősítették az összefüggést a két, 1050–1060 táján zajló királyi építkezés között.

Az apátsági templom 1970 körül

 

A szerzetesrendek működésének korlátozása után, 1950-ben az apátság épülete állami tulajdonba került. A balatoni turizmus fejlesztése érdekében a Balaton-felvidéken végzett egyházi műemléki felújítások sorában az egyik első volt az altemplom 1953-as renoválása. A monostorban 1960-tól a veszprémi múzeum állandó kiállítása kapott helyet. 1966-ban a tárlatot átrendezték, és az addig raktárként használt pincehelyiségeket átalakítva kibővítették. Ekkor rendezték itt be a római és középkori kőtárat, ahol az említett tihanyi palmettás fejezeten kívül a környékről származó anyagot mutatták be. A kiállítás nemcsak élményszerű, de szakmailag is megalapozott volt, ezt a később, 1976-ban megjelent katalógus máig igazolja. A római kori emlékeket Palágyi Sylvia, a középkoriakat Tóth Sándor, a veszprémi múzeum munkatársai ismertették, a kiállítás tervezésében pedig az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség részéről Koppány Tibor vett részt. A múzeumfejlesztés motorja Éri István, a veszprémi múzeum igazgatója volt; az állandó kiállításon túl az évenként rendezett nyári képzőművészeti tárlatok igazi kulturális csemegét jelentettek.
Az apátság felújítását az 1990-es években Haris Andrea és László Csaba kutatásai kísérték. 2021-ben az ELKH keretén belül megalakult kutatócsoport az altemplomban átfogó régészeti, antropológiai, restaurátori és falkutatói vizsgálatokat végzett. 

Simon Anna

(Fotó: Szaléziánum)

Mihály vagy Mikaél arkangyal (főangyal) a mennyei seregek fejedelme. Héber eredetű nevének jelentése: ’ki olyan, mint az Isten', latinul: quis ut Deus, ami ábrázolásai mellett gyakran feliratokon is szerepel. Az Ótestamentumban Mihály volt Mózes sírjának védelmezője, a jámbor zsidó hagyomány szerint maga vívott meg érte a sátánnal. Sokrétű védelmező szerepben jelenik meg: a haldoklók gyámolítója, az Utolsó ítélet idején a holtak lelkének védelmezője. Gyakran ábrázolják kezében mérleggel, melyben a holt lelket jelképező aprócska emberi figura látható az egyik serpenyőben, míg a másikat egy ördögi alak húzza. A keresztény egyházi művészetben a török kor utáni rekatolizáció idején a hagyományos ábrázolási típus, amelyben a római katonai ruhába öltözött szárnyas ifjúként ábrázolt alak kezében lángpallost vagy kardot tartva lábával az elbukó sátánon tipor, további jelentéssel gazdagodott: a győzelmes kereszténység pogány török feletti győzelmét is megjelenítette.

(Fotó: VFL)

A pogányság ellen védelmező főangyalnak szentelték a fiatal magyar keresztény egyház két korai püspöki székesegyházát is, a gyulafehérvárit és a veszprémit. E titulust viselték a középkor óta folyamatosan. Veszprém első említése is az arkangyallal együtt történt 1009-ban, amikor Szent Mihály egyházának biztosított jogokat az uralkodó. A török korban romossá vált veszprémi székesegyházat az 1720-as években építették újjá. E barokk templomban Szent Mihály ábrázolása egyrészt az épen maradt gótikus főszentély boltozatán a másik három arkangyal mellett, másrészt természetesen a főoltáron jelent meg. Később Koller Ignác püspök (1762–1773) új, nagyszabású márványoltárt állíttatott. A régi, szobordíszes főoltár az 1846. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint Városlődre került: „A mostani plébániatemplom építtetett Biró Márton Wesprémi püspöktől 1761. esztendőben (...) a templom öreg oltárja a Weszprémi székes egyházi templomnak öreg oltárja volt, melyet [ugyanő] a városlődi templom elkészítése után ide ajándékoztatott.”

(Fotó: VFL, 2021.)

A gazdagon tagolt, nagyméretű oltár falazott menzája architektonikus felépítményű, gazdagon aranyozott, festése vörösmárványt imitál. Az oszlopok között a két szélen Szent László és Szent István király, középen nagyobb méretben a gonosz felett győzedelmeskedő Szent Mihály alakja látható, felette nevének felirata kartusba foglalva. A tagolt párkányzat felett középen oromzat emelkedik középen Szent Imre herceg szobrával, akit kétoldalt volutákon térdelő angyalok kísérnek. Az oromzat felett Szűz Mária Mennybevétele látható: a felhőkön térdelő alakot angyalok emelik a magasba.

(Fotó: VFL. 2021.)

A barokk faoltár kiemelkedő művészi értéket képvisel. Az 1950-es években meginduló állami műemléki tevékenységek során az elsők közt volt, amelynek restaurálásáról gondoskodtak: Németh Kálmán szobrászművész az OMF költségén 1954-ben restaurálta. Idővel azonban a templom súlyos vizesedési problémái újabb beavatkozást tettek szükségessé az oltár megmentése érdekében, amelyet az 1990-es években az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurátori Központ restaurátor műhelye végzett. Ennek során egy áthelyezéssel kapcsolatos átalakítás nyomait is megfigyelték, ami alátámasztja az oltár írott forrásokból ismert történetét. A meggyengült faanyagot konzerválni, helyenként részleteit kiegészíteni is kellett.
(Szent Mihály tiszteletére szentelték továbbá a templom 1962-ben öntött új nagy harangját is.)

(Fotó: VFL, 2021.)

A munkáknak további fontos hozadéka lett a városlődi templomra nézve. A forrásokból és 1960-as évekbeli kisebb régészeti megfigyelésekből már tudható volt, hogy a barokk templom környezetében az elpusztult középkori karthauzi kolostor maradványai rejlenek. A vízelvezetés megoldása kapcsán a templomtól délre eső területen módszeres régészeti feltárás és falkutatás kezdődött, amelynek során előkerültek a kolostor falmaradványai, illetve a gótikus templom déli falát a mai barokk templom déli falába befoglalva azonosították.

Végül visszakanyarodva a veszprémi főoltároz: a székesegyházban az 1907-es újjáépítés során a főszentélyben fehér márvány oltárt állítottak, mögötte színes üvegablakon jelent meg a védőszent alakja, Waltherr Gida munkája. A II. világháborúban azonban a székesegyház ablakainak nagy része megsemmisült, így a Szent Mihály-ábrázolás is. Helyén 1950-ben készíttette el Badalik Sándor püspök Árkayné Stéhló Lili tervei alapján a ma is látható, új Szent Mihály színes üvegablakot.

Simon Anna

Az inotai templom délkeletről

A mára Várpalota keleti városrészévé váló, ám egykor önálló falu, Inota fölötti dombon, a temetőben áll a Szent István-templom. A keletelt, egyhajós, egyenes szentélyzáródású templom ma is őrzi középkori formáját; hozzátétként mindössze a sekrestyéjét, újkori félköríves ablakait és homlokzati tornyát regisztrálhatjuk. 

A templom gótikus déli kapuja

Szentélyének keleti és déli kőkeretes ablaka egyaránt keskeny, csúcsíves, gótikus nyílás. A hajó déli homlokzatának meghatározó eleme a gótikus kapu. A csúcsíves záródású, rézsűs lábazatra lefutó, lapos faragású tagozatokkal ellátott, fejezet nélküli kapu a belső síkon szemöldökgyámos kiképzésű. Az 1972–1974. évi műemléki felújítás eredményeképpen a déli hajóhomlokzat középkori vakolatrészleteit, illetve a hajó és a szentély délkeleti sarkainak kváderes sarokarmírozását is láthatóvá tették. 

A templombelső nyugatról

A templom mai belseje szintén a műemléki helyreállítások (1972–1974, 1980) során létrejött hangulatos összképet mutatja (tervező: Anda Judit, kutató: Gerőné Krámer Márta). A szentély gótikus keresztboltozatát egyszer hornyolt ékbordák alkotják. Mind az északi, mind a déli diadalívpillérből másodlagosan befalazott, levélmintás faragványok tűnnek elő. A déli szentélyfalban helyreállították a papi ülőfülkét is, in situ lábazati kövével együtt. A szentély oldalfalait a középkorban végig figurális festés boríthatta, restaurálásuk Rády Ferenc munkája. A félköríves mezőkben sorakozó apostolfigurák legépebben a keleti és a déli oldalfalon maradtak meg, a hozzájuk tartozó festésréteg befordul a belül háromszögű lezárású ablakfülkék káváiba is. A mindenkor síkmennyezetes hajó nyugati felébe utólag épült a csehsüveg-boltozatos alépítményű karzat, illetve említésre méltó a hajó északi oldalán elhelyezett barokk ízlésű oltárkép, mely a jelenlegi patrónus szent, Szent István király koronafelajánlását ábrázolja, valószínűleg a 19. század elejéről.

A szentély bordás boltozata és falképei

A templom érdekessége, hogy nem maradt fenn róla középkori adat, így építési idejéről csak a feltárások során előkerült műrészletek alapján alkothatunk képet. Magát a templomot a 13. század második felére szokás tenni, míg a szentély boltozatát utólagosnak, 15. században készültnek tekintik. Ugyanakkor az egységes, 14. század végi keltezés sem kizárható, ha akár a középkori nyílásrendszert, akár a boltozatot, vagy épp a festéseket vesszük figyelembe. 
A középkori település a 17. századra elpusztult. 1699-ben telepítették újra a birtokos Zichyek; ezután jelenik meg a templom az írott forrásokban is. Amint azt Faller Jenő publikációjában olvashatjuk, bizonyos Arhold Mátyás bérlő 1734–1735-ben újította fel a templomot, amit Acsády Ádám veszprémi püspök szentelt föl. A templom korabeli kinézetéről egy 1747. évi feljegyzés számol be részletesen, mely szerint „ősi”, kőből épült templom volt zsindelyezett tetővel; a főhomlokzata fölött ekkor még fából készült torony emelkedett. „Két oltára van – folytatja a jegyzőkönyv –, a nagyobbik Nep. Szent János tiszteletére [szentelt], ahogy a templom is. A másik a csodatévő sasvári Szűz Mária [tiszteletére], ahol éppúgy csupán egy festett kép áll magában.” 

Másodlagos faragvány az északi diadalívpillérben

Hogyan kerülhetett Inotára a sasvári Szűz Mária-ábrázolás másolata? Ekkor a felvidéki Sasvár már közismert kegyhelynek számított. A kultusz középpontjában álló relief eredetije valószínűleg a 16. században készült, és a Fájdalmas Szűz látható rajta, amint ölében tartja Krisztus jellegzetes pózban fekvő, élettelen testét. A legenda szerint bizonyos Bakics Angéla állíttatta fogadalomból, annak emlékére, hogy férjével, Czobor Imrével folytatott házastársi veszekedése végül jó irányt vett. A Pietà-relief körül 1732-ben kezdődtek meg a csodás gyógyulások, amelyek egyházi kivizsgálását a pálos rend szorgalmazta, Esterházy Imre volt veszprémi püspök, ekkor esztergomi érsek (eredetileg maga is pálos szerzetes) pedig még abban az évben, 1732. október 18-án engedélyezte a sasvári Pietà mint kegyszobor tiszteletét. 1739. november 9-én el is helyezték egy fatemplomban; az új, szilárd anyagból épült kegytemplom csak évtizedekkel később készült el körülötte. 

A sasvári Pietà másolatának tartott festmény Egerszalókról

 

A reliefről a 18. század közepétől kezdve több másolat is készült szerte az országban. Olykor e másolatok körül is önálló kultusz alakult ki, miként Segesden vagy Egerszalókon. Annál érdekesebb az inotai adat időpontja. 1747-ben ugyanis már meglévőnek mondják a képet, sőt ekkor már saját oltára is volt. Nem tudjuk, hogy a kép mennyivel korábban került ide, esetleg az 1735. évi felszenteléskor is megvolt-e már. 
A korai megjelenés egyik oka a pálos tanultságú Acsády Ádám püspök is lehetne, de valószínűbb, hogy az Erdődyeket kell sejtenünk a törekvés mögött. A már említett Erdődy Borbála unokaöccse ugyanis György Lipót országbíró volt, aki a pálos diákoknak a sasvári kultusszal kapcsolatos kiadványait anyagilag is támogatta. Erdődy György Lipót testvére, Teréz annak a Zichy II. Imrének volt a felesége, aki a várpalotai uradalmat, így Inotát is birtokolta az 1730-as években. Erdődy Teréz devóciójának ma is álló emléke a várpalotai temetőben álló Zichy-kápolna, amit sógorának nejével közösen emeltetett 1738–1739-ben.
Az inotai Pietà-kép későbbi sorsa nem teljesen egyértelmű. Amint 1788-ban feljegyezték, mielőtt Inotát a fehérvári püspökséghez csatolták volna, Giczey István kanonok, várpalotai plébános (†1783) az inotai templom berendezését a várpalotai várba vitette. Faller Jenő közlése szerint az átvitt tárgyak között szerepelt az inotai „oltár képe”, továbbá „Mária képe, fábul”; esetleg ez utóbbi vonatkozhatna a sasvári Pietà másolatára. A kegytárgyaitól megfosztott templomot 1788-ban a fehérvári püspökségnek fel is kellett újítania. Veszprém megye műemléki topográfiájának kéziratban maradt anyaggyűjtésében Koppány Tibor azt írja 1989-ben, hogy a várpalotai Nagyboldogasszony-templom déli oratóriumán volt egy Mária-kép, ami Inotáról került a várba, majd onnan a plébániatemplomba. Azt viszont a passaui Segítő Mária-kép másolataként azonosították, márpedig ilyen eddig Inotáról nem ismert. Amikor a Veszprém megyei templomok adatbázisának készítése alkalmával, 2024 februárjában a helyszínen jártunk, a kép már nem volt a Nagyboldogasszony-templomban, és helyben nem is emlékeztek rá. 

Fülöp András

Veszprém történeti sírkertjében, az Alsóvárosi temetőben szabadon áll a kisméretű ún. Haiszler-kápolna. A kör alaprajzú, nyugatnak tájolt, magas fazsindellyel fedett, manzárdtetős, hengeres formájú épület a reformkori városi polgárság építkezésinek emléke. A 19. század első felének építészetét általánosságban az antik minták követése jellemezi, a korszak építészeti stílusát klasszicizmusnak nevezzük. A stílust, amely a Haiszler-kápolnán is visszaköszön a visszafogott építészeti tagolása, a görög és római építészet formáinak követése jellemzi. A kör alaprajz alkalmazása az antik kör alaprajzú templomok és sírépítmények felidézést jelenti. A kápolna hengeres terét, és külső tömegét egy kis félköríves záródású szentély és a széles bejárati előépítmény bővíti.
A Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére szentelt kápolnát az 1800-ban Veszprémbe költöző, megyei főorvosnak kinevezett Haiszler György (1761–1841) emeltette szintén György nevű, 1830-ban, kolerajárványban elhunyt fia sírja fölé. Később családi sírboltként használták. A bejárati előépítményt négy háromnegyed oszlop díszíti, és háromszögű lezárása, azaz a timpanon koronázza. A timpanon mögött kis huszártorony emelkedik. Lent, középen kétszárnyú, kőkeretes ajtó nyílik, a kapuszárnyak ma is építéskoriak. A kapu felett kör alakú, a két szélen egy-egy félköríves záródású, kovácsoltvas rácsokkal ellátott ablak töri át a homlokzatot. A párkány frízében latin nyelvű felirat olvasható, amelyből a vörös színennel kiemelt betűk az építés évszámát adják ki. (Az ilyen építési feliratokba rejtett évszámokat kronosztikonnak nevezzük.) A felirat szerint („GEORGIVS HAISZLER EX HAEREDITATE SVI FILII GEORGII / SVI SVAQVE FAMILIAE CAVSA EIVS EX VOTO FIERI STATVIT”) a kápolna 1831-re lett készen, a kolerajárványban elhunyt fiú emlékére. Az előépítményt dongaboltozat, a kápolnateret kupola fedi.
A kör alaprajzú belső térben körbefutó, festett stukkódísszel gazdagított háromrészes főpárkány és pilaszteres tagolás van. Az oldalfalakon falfestmények sorakoznak, balra a Kiűzetés a Paradicsomból, jobbra a Bűnbeesés jelenete látható. A kupolán az Utolsó Ítélet ábrázolása sajnos nagyrészt elpusztult. A diadalívet kazettás festés díszíti. A bejárattal szemközti oldalon lévő kis félköríves szentélyben koporsó-formájú oltár áll, melynek fakeresztjéről a szép kidolgozású korpusz ma már hiányzik. A bejárat két oldalán kis helyiségek nyílnak, a jobb oldaliból lépcső vezet a kisméretű orgonakarzatra. Az épületben helyezték el Haiszler György (1761–1842) és özvegye, Haiszler Györgyné, Hollán Jolán (1765–1848) sírtábláit. Fiát, Károlyt (1803–1860), a városi kórház főorvosát, majd megyei másodfőorvost, az apjával való ellentéte miatt nem ide temették, csak később építették sírkövét a kápolna nyugati falába. A kápolnát 2002-ben felújították.

Ha a Várból vagy a Cserhát felől keleti irányban tekintünk a városra, eltéveszthetetlenül szemünkbe ötlik egy nagyméretű, neobarokk templom. A veszprémi Árpád-házi Szent Margitról nevezett szentegyház 1938 óta őrködik a város felett. A templom az akkori Szent István-emlékév kapcsán a megyéspüspök ajándékaként épülhetett föl a püspöki székhely újonnan betelepülő városrészében, amely a Szent Imre-, Tisztviselő- vagy Újtelep elnevezést kapta. A városrész katolikussága templom híján kezdetben a kereskedelmi (a mai Kossuth Lajos) iskola tornatermében, majd a vasutas kultúrház nagytermében gyűlt össze szentmisékre. Az ő lelki gondozásukra építtette Rott Nándor megyéspüspök (1917–1939) a Margit-templomot.

A püspök a Szent István-emlékév elején és végén körlevélben számolt be az immár Boldog Margit titulusú templom építési munkáiról. Ezekben kiemelte, hogy az új épület lett a város legnagyobb temploma. Ismertette továbbá, hogy az új templommal az eucharisztikus szentévnek kívánt emléket állítani. Úgy vélte, hogy ezzel sikerül Boldog Margit szentté avatási procedúrájának többször elejtett fonalát is újra felvennie.
Az építkezés összköltsége 200.000 pengőre becsülhető, amelynek nagy részét az építtető főpásztor vállalta magára. A város az építési telek adományozásával segítette a híveket. Az építkezés viszonylag gyorsan, 15 hónap alatt lezajlott. A munkák megkezdését (1937. augusztus 2.) a kereszt felhelyezése (1938. május 1.), a harangszentelés (október 16.), és a püspöki benedikálás – megáldás – (október 23.) követte.

Az épület 43 méter hosszú, 17 méter széles, a torony magassága 41 méter. A neobarokk templomhoz széles, pihenőkkel megszakított lépcsősor vezet fel. A kétszintes, kettős pilaszterekkel három szakaszra osztott főhomlokzat fölött hagymasisakkal zárt torony emelkedik. Az épületet Irsy Irsik László műépítész tervezte, a kivitelezők Linczmayer György és Kapuváry Gusztáv építőmérnökök voltak. Veszprém város legnagyobb méretű és befogadóképességű szentegyháza.

A három részes főhomlokzat rendszerében is, alaprajzilag is elválik a templom tágas, egyhajós terétől. Az épületbe betérő figyelmes hívő észreveheti a templom belső terének érdekes struktúráját: a padozat ugyanis az oltár felé lejt. A főoltár Szent Margit-képét Krusnyák Károly festőművész készítette 1939-ben. A kép bal oldalán látható a templom építtetője, Rott Nándor püspök, jobb oldalon halványan egy „ősmagyar” férfi tartja a királyi hatalom jelképét, a hármas halmon álló kettős keresztet. Az oltárkép előterében Rosos Károly polgármester térden állva ajánlja fel a templomot Szent Margitnak. A tabernákulum aranyozott fafaragású.

Az oltár két oldalán Árpád-házi szentek szobrai láthatók: szemből nézve bal oldalt Szent Erzsébet, Szent Margit atyai nagynénje áll a rózsacsokorral, az oltár jobb oldalán pedig a névadó szent testvére, Szent Kinga a híres, sóbányába ejtett eljegyzési gyűrűvel. A főoltár tetején Jézus Krisztus uralkodik, illetve két puttó látható. A főoltárt a budapesti Bittner cég készítette rózsaszín és krémszínű műkőből. A szószék is ugyanebből az anyagból készült, rajta a Jó Pásztor és két angyal szobrával. A keresztelőkút anyaga szintén műkő, amit Keresztelő Szent János szobra díszít. A szentély műtárgyainak aranyozása 2009-ben készült.

Az újonnan elkészült templom építtetője, Rott Nándor fél évig sem gyönyörködhetett a várbeli püspöki palotából Boldog Margit szentegyházában. A megyéspüspök 1939. március 3-án hunyt el, temetésére három nappal később, március 6-án került sor. A gyászszertartás a székesegyházban történt, ahonnan a temetési menet a Margit-templomhoz vonult. Rott Nándor végső nyughelye az általa emelt templom kriptájában van.

Csatárhegy Veszprémtől nyugatra, kb. 6 km-re emelkedik. A helynév a történészek megállapítása szerint a középkorra, egészen az államalapítás korára megy vissza, és – akárcsak másutt az országban – itt is valószínűleg pajzsgyártók egykori jelenlétére utal. E Csatár nevű faluról a középkor folyamán sokszor szólnak az írott források, de helyét nem ismerjük, mert azóta elpusztult. Emlékét már csak a mai domb neve őrzi.
    A 18. században a domb keleti-délkeleti oldalát már szőlő, a többit erdő borította. A levéltári forrásokból tudjuk, hogy 1762 táján egy ferences rendi szerzetes, bizonyos Nerbl Hilár jelent meg és telepedett le a hegyen. 1764. szeptember 14-én engedélyt kapott a hivatalos egyházi hatóságtól arra, hogy remeteéletét folytathassa, és emellett alamizsnát gyűjtsön a dombra kilátogatóktól. Az engedélyt kiadó helynök azonban az engedélyben kikötötte: „intünk és buzdítunk az Úrban, hogy a jövőben is dicséretes, példás életet élj. A szórakozástól, mértéktelen evés és ivástól (mitől Isten oltalmazzon) botránytól, és a világiaktól való túlságos társalgástól óvakodjál.” (Strausz Antal fordítása).
Hilár az alamizsnából befolyt összegből következő évtől kezdte építtetni a ma látható kápolnát a Szent Kereszt megtalálása titulussal. Ehhez az alapító megszerezte a Szent Kereszt állítólagos kis darabkáját, így a kápolna búcsújáró hellyé is válhatott. Az épület 1767-ben készült el, miként azt a kőkeretes bejárat fölötti festett évszám mutatta. A kápolna harangját 1777-ben áldották meg, Szent Donát tiszteletére. E patrocínium nyilvánvalóan összefüggésben hozható a dombon folytatott szőlőműveléssel, hiszen a szent segítségét szokták kérni a jégverés és viharok ellen. Hilár remete 1804. január 24-én hunyt el 67 éves korában, és itt, a kápolnában temették el. 1868. december 15-én újabb harangot kapott a kápolna, melyet Szent Kereszt és Szent Ilona tiszteletére szenteltek, újabb emlékéül a keresztény hagyománynak, miszerint Ilona császárné – Nagy Constantinus édesanyja – Jeruzsálemben megtalálta Krisztus keresztjének maradványait.
A kőkeretes bejárati kapun belépve érdemes megnézni a díszes dobozzárat, a kovácsoltvas kilincset és az ajtó húzógombját. A kápolnába beljebb lépve kis karzat alá érkezünk, ahová fa csigalépcső vezet fel. A kápolna boltozott (hajója és sekrestyéje fölött ún. csehsüveg-boltozat található), az oldalfalakat mészkőlapokkal burkolták, a falakat pedig 1960-as években készült falfestmények borítják (művész: Kövesi Ilona). Az északnyugati oldalon a templom építését és a csatári búcsút, a délkeleti oldalon a veszprémi csatát (Szent István király és Koppány ütközetét), a mennyezeten Atyaistent ábrázoló falképeket látunk. A szentélyben rokokó oltár áll. Az oltártömb előlapján kialakított barlangfülkében Szent Rozália szobrát láthatjuk. A szicíliai származású középkori szentet gyakorta ábrázolták barlangjában fekve, feszülettel a kezében. Az oltárasztalon egyszerű posztamensen felöltöztetett Mária-szobor áll földgömbön, melyet almába harapó kígyó fon körbe, Mária szeplőtelen szüzességének jelképeként. Az oltárépítmény közepén található az oltárkép architektúra megfeszített Jézus szoborral. Az oltárépítmény két oldalán jobb oldalon Mária és édesanyja, Szent Anna, bal oldalon férfi szent szobra látható. Az oltárt dicsfénnyel övezett Szentlélek galamb, fölötte felhőkkel és puttófejekkel övezett Atyaisten szobor zárja, aki bal kezében jogart tart, mellette földgömb, jobb kezével áldást oszt.
A kápolna előtt egy durvamészkőből faragott, népies megfogalmazású, feltehetően a 19. század második felében felállított kereszt látható, amelynek talapzatáról egykori felirata sajnos lekopott. A feszület lábánál, a talapzaton Szűz Mária alakja áll. 1900 táján már csak néhány szőlőmunkás lakott a domboldalban, ők is német anyanyelvűek voltak. Ezzel magyarázható, hogy a miséken a hívek a magyar mellett német nyelven is énekeltek. A kápolnához felvezető út mellett álló kis építményt („Jung-kápolna”), még a 19. század elején építhették. A sokszögzáródású – valójában oltár nélküli – kis építményben a németajkú hívek később kőkeresztet állítottak fel, talapzatán német nyelvű felirattal, melynek magyar fordítása így hangzik: „Isten tiszteletére állítva Josef Jung és hitvese, Maria Jung által az 1900. évben.” A szentélyszerű, félköríves belső fülkében és a negyedgömb-kupoláján újabb kifestés készült.

A Temetőhegyen a középkorban a mai Szent László-templom elődje, az Antiokhiai Szent Margitról nevezett templom állt, amely a Szent Margit-szeg nevű településrész plébániatemploma volt.

Ludwig Rohbock rézkarca, a barokk Szent László-kápolna (Fotó: LDM, 2023.)

A középkori templom védőszentje a 4. században élt római szűz volt, aki a Diocletianus-féle keresztényüldözés alatt szenvedett vértanúhalált. Gyakran ábrázolták kezében kereszttel vagy a vértanúság jeleként koronával, illetve pálmaággal vagy a legendájában szereplő megkísértése alapján attribútumával, a sárkánnyal. Magyarországi kultusza a 13. század elejétől ívelt fel, miután II. András király 1218-ban szentföldi keresztes hadjáratáról magával hozta a vértanú szent koponyaereklyéjét. Antiokhiai Szent Margit után nevezte el leányát IV. Béla király; a hercegnő a veszprémi domonkos kolostorban nevelkedett.

Román kori fonatdíszes kőfaragvány (Veszprém Megye Régészeti Topográfiája II. 1969.)

A Margit-szeg településrész határát, topográfiáját Gutheil Jenő történész, püspöki levéltáros határozta meg írott források alapján. A plébániatemplom legkorábbi említése a káptalani levéltár egyik határjáró oklevelében szerepel. Ennek kiállítási dátuma 1082, azonban későbbi, 14. század eleji hamisítványról van szó. A templom szerepel továbbá két 14. századi adóösszeírásban is, titulusát – „Margaretha beate virginis et martiris” – pedig 1364. és 1504. évi oklevelek nevezik meg. 1400-ban pápai búcsúengedélyben részesült. Helyének azonosításában is segítenek az oklevelek, a „Veszprém vize” – a mai Séd patak – a Szent Margit-egyház alatt folyt, közelében állt a Korláth-malom.
A középkori templomépület maradványai az okleveles adatoknál sokkal korábbi időkből valók. Bár régészeti feltárás a területen nem folyt, földmunkák, illetve a helyén épült Szent László-templom 1966-ban történt felújítása során előkerült néhány kőfaragvány, köztük korai, 11–12. századra keltezhető, román kori szalagfonatos töredék, gótikus rézsűs ablak töredéke. Utóbbi valószínűleg a veszprémvölgyi apácakolostorból került ide másodlagos felhasználásban. Néhány, a területen talált faragványt beszállítottak a múzeumba, de továbbiak rejtőzhetnek még a fennálló templom falaiban. Kutatásra azóta sem került sor, így a középkori templom pontos helyét, nagyságát, elrendezését nem ismerjük.

A 18. századi Szent László-kápolna rajza (A Szent Mihály-plébánia Historia Domusa)

A török korban romossá vált templom szentélyét befoglalva, annak helyén 1740-ben kis barokk kápolnát emeltek, ezt már Szent Lászlónak szentelték. 19. századi látképeken jól azonosítható: egyhajós, kis fiatornyán barokk hagymasisakkal ellátott épület volt. Több 19. századi látkép és a Szent Mihály-plébánia Historia Domusa is ekként örökítette meg, ugyanott történetét Strausz Antal plébános állította össze. A középkori templom felhasználásával épült kis kápolnát a Szent László-templom építésekor, 1901-ben bontották el. A bontás során nagy méretű fehérmárvány oszloplábazat és díszítés nélküli gótikus „kehelyoszlopfő” került elő, ahogy erről még abban az évben a Veszprémi Hírlap beszámolt. A középkori és barokk előzmények helyén-mellett épült fel tehát 1901–1902 között a mai Szent László-templom (lásd az 38. számú írást!), amely nem áll műemléki védelem alatt; a középkori plébániatemplom és az azt körülvevő temető régészeti feltárása nem történt meg.

Simon Anna    

 

A Károly-templom építés közben, a kórház irányából. (Képeslap VFL)

A Károly-templomként ismert templom 1903–1907 között épült az Alsóvárosi temető város felőli részén. Építtetője Hornig Károly püspök (1888–1912) maga és családja temetkezési helyének. Innen a kápolna közleletű elnevezése. Az építtető személyére utaló jelek – monogramja, családi címere, egyházi jelvénye – az épület több, kiemelt jelentőségű pontján megjelenik. A kápolna ugyanakkor nem csak a püspök földi maradványainak a feltámadásig való őrzési helye, de egyúttal pasztorációs célokat is szolgált: a közvetlen közelében működő kórház kápolnájaként, valamint a 19. század végén egyre népesebbé váló településrész plébániatemplomaként működött, építéséhez a város a telek átengedésével, a hívek adományokkal járultak hozzá.
A templom alaprajzi kiterjedését, elrendezését részben a telekadottság, a város felőli megközelítés iránya határozta meg. Ugyanakkor a centrális elrendezésű templomforma tartalmilag is indokolt, távolról az ókeresztény mauzóleumokra emlékeztet. A centrális elrendezésű központi térben a hosszanti tengelyt a megközelítésé irányára fűződő bejárat, előcsarnok, és a nyújtott-, körüljárós szentély képviseli. Ezek az adottságok indokolják a szentély szokásos keletelt irányától való eltérést is.

A Károly-templom főhomlokzata, a kapu oromzatában Honig Károly monogramja a bíborosi rangot jelző kalappal (Fotó: VFKL 2021)

A püspök szándéknyilatkozata szerint „egy román stílusú, egyszerű, de csinos kápolna vagy kis templom” építését határozta el. A korszak művészetére jellemzően, a historizmus jegyében tervezett épület így a legkülönbözőbb középkori formákat vonja egységbe: a kapuzat érett románkori palmettadíszes, szalagfonatos faragványaitól a gótikus boltozatszerkezetig, mérművek, támívek és kis fiatornyok alkalmazásáig. A középkori templomról alkotott korabeli képzethez hozzá tartozott a hangsúlyos torony, amely itt a sok-, kissé elaprózott bővítmény fölött a szentély jobb oldalán magasodik az épület tömege fölé. Szintén a középkorias jelleget sugall a látszó kőfelület. Ez esetben az alsóörsi vörös homokkő használatával a helyi hagyományokhoz való kapcsolódást is hangsúlyosan kifejezték. Jellemző azonban, hogy a küklopsz-falazat (nagyméretű, szabálytalan kövekből illesztett) csak mint burkolat jelentkezik a struktúrán. Szabályosan faragott kváderköveket a sarkok, tagozatok, nyílások mentén alkalmaztak.
Hornig Károly püspök kultúrát támogató tevékenysége sokrétű és kiemelkedő volt. Nemcsak templomépítőként – köztük a székesegyház újjáépítőjeként -, de támogatta az egyházmegye történeti forráskutatását- és kiadását, vallásos irodalmi folyóirat megjelentetését. Segítette a vármegyei Múzeum létesítését, tárgyi adományaival is hozzájárult gyűjteményének gazdagításához. Néhány tehetséges fiatal számra biztosította a körülményeket tanulmányaik végzéséhez. Ilyen volt a veszprémi születésű Csikász Imre (1884–1914) szobrász is. Külföldi tanulmányait a püspök anyagi segítségével végezhette. A támogatás másik bevett formája művek megrendelése volt. Így készült többek közt Csikász tervei alapján a Károly-templom kapuzata, amelynek márványhoz hasonló, rózsaszínes, kemény mészkőből való kifaragása csak 1912-ben készült el. Ő kapott megbízást a monumentális püspöki síremlékre is, ez azonban egy félreértésből adódó vitájuk miatt végül nem készült el.

Belső összkép a szentély irányába az eredeti kialakításban, Steiner Rudolf falképeivel, Róth Miksa üvegablakaival és bécsi főoltárral.
(Képeslap VFL)

A kápolna építését helyi mesterek végezték. A munka irányításával Kesselbauer Ágoston városi építészt bízták meg, távozása után Horváth Sándor városi építőmester vette át. Az egyes munkanemekben veszprémi vállalkozók dolgoztak: ácsmunka Bognár-család tagjai, kőfaragás Velty Ferenc, bádogozás Wolfram János, kerítés és lakatosmunka Kiss Sándor, padlóburkolat Walla József. A négy harang Tóth Árpád harangöntő mester-, a padok Trum Antal asztalos veszprémi műhelyében készültek.
A kápolnát díszítő műalkotásokat azonban neves mesterektől rendelték meg: a falképeket a fehérvári és veszprémi püspökség által egyaránt sokat foglalkoztatott Steiner Rudolf festette, a színes üvegablakok a korszak legkiemelkedőbb üvegművészének, Róth Miksa-, oltára a neves bécsi Franz Leimert műhelyéből került ki.

A centrális elrendezésű hajó feletti boltozat, kétoldalt a körablakokban az eredeti színes üveg, a zárókövön Hornig Károly címere a mozaikon, Róth Miksa műhelyének alkotásai (Fotó: VFKL 2021)

A temetőkápolnát a funkciójához illően a halál felett győzedelmes, a feltámadás ígéretét felmutató Üdvözítőnek szentelték. Az épület elrendezése, falképeinek témája, ikonográfiája is ezt a teológiai gondolatkört bontják ki. Az oldalfalakon egy-egy bibliai jelenetben Krisztus halottat támaszt fel, a szentély felé a diadalív homlokoldalán adoráló angyalok kíséretében Regina Mundi látható. A boltozaton egy-egy őrt álló angyal között középpontban Hornig Károly családi címere kapott helyet. Kétoldalt a nagy körablakokban a püspök monogramja, illetve a feltámadás-szimbólum, a hamvaiból újjáéledő, fiait vérével tápláló pelikán látható.
Ahogy a diadaív támaszkodik a két vaskos pillérre a szentélyhatáron, úgy támaszkodik az egyház az itt életnagyságban megfestett Szent Péter és Szent Pál apostolokra. A szentélyt körüljáró veszi körül, az arra nyíló ívek alján Krisztus passiójának jelvényei láthatók. Az árkádívek felett az evangélista szimbólumok közt középen az áldozati bárány, Agnus Dei látható, felette színes üvegablakon a Feltámadt Üdvözítő képe az ikonográfiai program záró pontja.

Részlet Szent Péter alakjáról, a jobb oldali diadalívpilléren. Steiner Rudolf festménye, 1907.k. (Fotó: VFKL 2021)

A kápolnát később több kár, átalakítás érte. Harangjait az első világháborúban rekvirálták. A második világháború során és 1956-ban sérült. Kétszínű eternit pala tető héjazatát egyszerűbbre cserélték. A színes üvegablakok nagy része tönkrement, a szentélyben ma az ornamentális díszű, és a Feltámadott Krisztust ábrázolók modern pótlások. 1985-ben megújították a belső festést, az oldalfalak egy-egy nagyméretű bibliai jelenetét átfestették, Csonka J. szignóval. A márványmintás, kváderdíszes falfelületeket durván átfestették. Szerencsére ez a felújítás a finom, részletgazdag századfordulós figurális kifestést nem érintette.
A közelmúltban a főoltár előoldalát leválasztva új szembemiséző oltárt alakítottak ki. Feltárták a kriptát, és padsor átalakításával az itt eltemetett Hornig Károlyra emlékező sírkövet helyeztek el padozatban.
A templom nem áll országos műemléki védelem alatt.

A templom építéstörténetéhez ld.: Nagy Balázs Vince: A veszprémi Feltámadt Üdvözítőről elnevezett templom építésének története. Veszprémi Szemle 45. (2017/1-2) 48–60.

Simon Anna

Az ún. Gizella-kápolna a Szentháromság térről, a mai Érseki palota és a Nagypréposti ház között nyílik. A középkori kétszintes palotakápolna a belsővárban a püspöki palota épületegyüttesének részét képezte. Alapítási körülményei, eredeti titulusa és felszentelési dátuma nem ismert. Formai sajátosságai, stílusa alapján az 1230-as éveiben épülhetett egy részben már korábban itt álló építmény falát is megába foglalva. Alaprajzi elrendezése mindkét szinten egyhajós, két boltszakaszos, egyenes záródású szentéllyel, északi oldalán sekrestyével. Falazata tört kő, tartószerkezetei kváderből, illetve faragott tagozatokból épültek. Koragótikus csúcsíves bordás boltozata a földszinten konzolokról indul és egyszerűbben tagolt, az emeleten falpillérkötegekről, fejezeteik között van levéldíszes és gazdagon faragott sárkánypárral díszített is.
A szentély északi falán a földszinten egyszerű kőkeretes, az emeleten háromkaréjos tagolású ívmezővel alakított ajtó nyílt a dongaboltozatos sekrestyébe. Az emeleten egy további szintre nyíló kisebb nyílást másodlagosan alakítottak ki 15. századi kőkeret-darabokból, már az emeleti boltozat részleges bontása, átalakítása után.
Az építéssel egykorú azonban a földszinti tér első kifestése, amely színes márványlap-burkolatot imitáló lábazata felett boltszakaszonként az apostolpárokat ábrázolta. Bizonyos körülmények alapján feltételezhető, hogy a szentély végfalán a keresztre feszítést ábrázolták Szűz Mára és Szent János álló alakjai között. A boltozati bordák szintén márványt utánzó kifestést kaptak. Az emeleti tér szintén festett volt, de időrendjéről, jellegéről a soron következő restaurátori kutatás után tudhatunk majd többet. A kápolna építészeti jellegzetességei, faragott és festett részletei alapján korszak kiemelkedő művei közé tartozik, királyi műhely alkotása lehetett.

A kápolna földszinti tere, összkép a szentély felé (Fotó VFKL, 2021)

A 17. századi látképek a kápolna még tetővel fedett kiemelkedő tömbjét ábrázolják a romos várban. Írott források szerint a székesegyházat újjáépítő Esterházy Imre püspök (1724–1726) megújíttatta. Majd Padányi Biró Márton (későbbi püspök) még nagyprépostként a közvetlen közelében három korábbi ház helyén építtette fel az 1740-es évek első felében saját kétszintes házát, melynek oldalfalaként a kápolna északi falát használták fel. Célja az akkor profán célokat szolgáló épület méltó helyreállítása és ismét liturgikus használatba való vétele volt.
Gyökeres átalakítás érte a kápolnát az 1760-as években, amikor Koller Ignác püspök (1762–1773) reprezentatív barokk püspöki palota építését határozta el. A munkák során a kápolnának a Nagypréposti házba foglalt fala, tagozatai, boltindításai kivételével többi részét elbontották, de úgy, hogy a közel azonos alaprajzon, de csak a földszinten téglával újjáépített kápolnához a gondosan félretett középkori, festett tagozatokat újra felhasználták. Ezért van az, hogy olyan helyen – harántívekben – is találunk ma zárókövet, ahol annak szerkezeti szerepe nincs. A hiányzó tagozatokat újonnan faragott elemekkel egészítették ki. Az északi falon, tagozatokon, boltozatindításon in situ fennmaradt és a kortárs leírásokban is csodálattal említett falképeket megőrizték, annak rendszerét követve, az újonnan épült részeket is kifestették.

A földszinti tér barokk helyreállításban a 20. század elején, rossz állapotban (VFL archív)

A szentély déli falán nyíló átjáróval közvetlenül a püspöki palotához kapcsolták a kápolnát, amely azonban nem püspöki magánkápolna célját szolgálta. Dávid Ferenc kutatásaiból tudjuk, hogy Koller Ignác püspök diplomáciai előkészületeket tett Gizella királyné ereklyéinek megszerzésére, feltételezhetően kultusza méltó helyének szánta az újjáépített kápolnát. Ezzel összhangban új, timpanonos, vörös homokő-pilaszterekkel tagolt, diadalkaput idéző homlokzat épült.

Az 1772-ben helyreállított kápolna homlokzata (Fotó VFKL, 2021)

Később a kápolna állapota nagyon megromlott, a vizesedés állandó problémákat okozott. Felújítására az 1938-as Szent István-év és a budapesti eucharisztikus kongresszus éve adott alkalmat. Deéd (Dex) Ferenc restaurátor tervei alapján purista stílusban újították meg, elbontva minden lehetséges barokk részletet: az attikafalat és az építési feliratos márványtáblát (jelenleg lappang), a barokk oltárt puttókkal és feszülettel (töredékesen a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény kőtárában) és a festett barokk vakolatot. Így vált láthatóvá, hogy a 18. században újjáépített földszinti boltozatban egyes zárókövek – mint például az Agnus Dei (Isten báránya) a nem azonos profilú bordákhoz csatlakoztak. A szentélyfalon a széles ablakot középkorias résablakká szűkítették, és ekkor készült a mai egyszerű téglaoltár, valamint a párkányzat boldog Gizellát megnevező felirata és bejáratának rácsos kapuja. (A kapu ma a BGFGy kőtárában található.)

A földszinti diadalívbe épített Agnus Dei, 13. századi zárókő a kápolna emeleti boltozata felé (Fotó VFKL, 2021)

Az 1980-as években a Nagypréposti palota felújításával kapcsolatban Kraloványszky Alán végzett kutatásokat a kápolnában: ekkor tárták fel alatta a 18. században létesített csatornát, illetve a feltárások során további 13. századi festett faragványok, illetve nagy mennyiségben olyan középkori vakolattöredékek kerültek elő, amelyek a középkori kifestés részleteit a barokk átfestés és a későbbi restaurátori beavatkozások, illetve károsodásoktól mentes, eredeti festői minőséget őrző állapotban hordozták. Sajnos közülük csak keveset lehetett összefüggő ábrázolásba illeszteni.
Az 1990-es években súlyos állagvédelmi problémák adódtak: károsodtak a földszinti falképek és az emeleti faragványok. Az ekkor készült új tető immár védte az emeleti északi fal középkori faragványait az időjárási viszontagságoktól. Megoldották a püspöki palota csapadékvíz elvezetését is, és javult a földszinti terek nedvesség elleni védelme. A kápolna földszinti tere látogatható.

Dávid Ferenc: A Gizella-kápolna Veszprémben (1766–1938) In: Tanulmányok Csatkai Endre emlékére. Szerk. Környei Attila – G. Szende Katalin. Sopron, 1996. 219–224. (A Soproni Múzeum kiadványai 2.)

Dávid, Ferenc: Die neuzeitlichen Jahrhunderte einer gotischen Kapelle. Die Geschichte der Gisella-kapelle in Veszprém. 1765-1938. AHA XL (1998. 3-4.) 145–153.

Jankovich István: A veszprémi Gizella-kápolna. Technika XXI (1940) 129–134.

Kralovánszky Alán: Újabb adatok a veszprémi Gizella-kápolna középkori és újkori építéstörténetéhez. Építés és Építészettudomány XV (1983) 273–281.

Rostás Tibor: A veszprémi úgynevezett Gizella-kápolna épülete a 13. században. In: Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Szerk.: Rostás Tibor–Simon Anna, Budapest, 2000. 2. javított, bővített kiadás. 61–81.

Rostás Tibor: Udvari művészet Magyarországon a 13. század második negyedében és közepén, avagy a Gizella-kápolna stílusköre. Műemlékvédelmi Szemle X (2001) 5–52.

Simon Anna

A város nyugati szélén, a Séd-partján, a veszprémvölgyi apácakolostor helyreállított romjai felett, a Romkertben szabadon áll az ún. Jezsuita templom épülete. A közelmúltban felújított templom egyszerű elrendezésű, egyhajós, szokszög záródású szentélye van, egyik oldalát kis sekrestye bővíti. A barokk sítlusú épület, szemben a templomok középkorban oly általános keleti tájolásával, nyugatra néz, bejárata a középkori kolostortemplom szentélyének helyén nyílik.
Az egykori apácakolostor területét és birtokait a török kiűzését követően már 1625-ben megszerezték a győri jezsuiták, de a kolostor helyreállításának ötlete csak jóval később, a 18. század közepe előtt merült fel. A templom építésére e helyreállítási munka kezdeteként tekintettek. 1747-ben el is kezdődött a kivitelezés egy ismeretlen építész terve alapján, de 1773-ban, amikor II. József elkobozta a jezsuitáktól a területet és a hozzá tartozó birtokokat, a templom még nem volt teljesen kész, felszentelésre pedig nem került sor.
Az 1770-es évek végén már építőanyagot bontottak ki belőle, hogy azt más építkezéseken újrahasznosítsák. A tető és padló nélküli templom boltozatai utóbb beszakadtak, sőt, belsejében fák nőttek, és romként állt az 1960-as évekig. A további pusztulást megelőzve ekkor részben helyreállították, boltozatait pedig visszaépítették. Eredetileg a veszprémi múzeum kőtárának szánták, de sokáig csak múzeumi raktárként funkcionált. A 2011–12-es helyreállítása óta kiállító- és koncertterem.
Főhomlokzatának alaprajza hullámzó vonalú, enyhe ívvel kihajló középső résszel. A földszinten pilaszterek keretezik a tört párkánnyal zárt míves kőkaput, ami felett félköríves fülke van. A fülke záradékához karcsú hegedűablak csatlakozik, megnyitva a homlokzatot. Valószínű, hogy az ismeretlen eredeti terv középső homlokzati toronnyal is számolt, a homlokzat arányai ugyanis azzal lennének teljesek. Eredetileg talán fatornya épült, amelyre egy forrás utal. A nyugat felé eső szentélyrésze az ötszög három oldalával záródik. A külső oldalhomlokzatokat pilaszterpárok és közöttük félköríves ablakok tagolják, oldalanként három. A tagozatok laposak, fejezetük párkányszerű. Belül az oldalfalakat erősen kiülő, gazdag fejezettel zárt, karcsú pilaszterpárok szakaszolják, amelyek felett páros hevederívek emelkednek. A hevederek között az 1960-as években igen gondosan újjáépített, ma vakolatlan csehsüveg boltozatok vannak. A bejárat mögötti szakaszba eredetileg karzatot terveztek, amely azonban nem valósult meg, a karzat helyének előkészítése, a kihagyott csatlakozási helyek jól láthatók a falakon. A hajó egyik sarkában üvegpadló alatt kerültek bemutatásra a középkori kolostortemplom régészeti feltárás során napvilágot látott oldalkápolnájának maradványai, és a bejárat előtt, a burkolatban került jelölésre a középkori szentély helye.

 

A veszprémi Cholnoky-lakótelep a Balatonalmádi és Budapest felé vezető országutak közötti, délkelet felé körcikkszerűen kinyíló kertvárosi övezeten túl jött létre az 1980-as években, és ellentétben a „nagy” lakóteleppel, annál lényegesen szellősebb beépítésű, és jellemzően négyemeletes panelépületekből áll. Lakosainak száma 2001-ben 4400 volt. A városrész kezdetben a Szent Margit-plébánia területéhez tartozott, azonban szinte a lakóépületek felhúzásával egy időben megfogalmazódott a lehetőségekhez igazodó kápolna megteremtésének igénye. Kezdetben egy lakóépület aljában kialakított kápolnát használtak a hívek, majd 1992-ben szentelték fel a ma Magyarok Nagyasszonya plébániatemplom, Mindszenty-emléktemplom néven ismert épületet, amely Veszprém ötödik, legfiatalabb plébániájának temploma.

Az építési költségeket kezdetben Dr. Kőgl Lénárd veszprémi kanonok, korábbi püspöki főszámvevő útján egy svájci adományozó, a szentéletű bíboros korábbi titkára, Dr. Mészáros Tibor fedezte. A templom építését Schall Tamás korábbi szervezőlelkész, plébános irányította, a terveket Ruttkay Gyula mérnök készítette.
Az épület a terepszint felett 1 méterrel meghatározott vezérszinttel épült; az alapterület kis részén alagsorral és galériával képzett épülettömeget alkot. A négyzetes alaprajzú templomtér átlós tengelyre szervezett elrendezésű, lefedése szimmetrikus nyeregtető. A tér fő világítása a hossztengely felett, a tetőgerincen ülő felülvilágítóval biztosított. A tervezett ülőhelyek száma 246 volt. A szélfogón keresztül megközelíthető előtérből nyílik egy kis alapterületű kápolna. Kiegészítő helyiségek: sekrestye, iroda, gyóntató helyiség, vizesblokk és technikai helyiség voltak a leírás szerint. Az előtérből induló lépcső az emeleti szintre vezet, ahol a templomtérbe és a kápolna légterébe nyíló karzat van. Az alagsor a kápolna és a kiegészítő helyiségek alatt helyezkedik el: vegyes használatú közösségi teret, mellékhelyiséget, raktárat tartalmaz. Az épület délnyugati sarkán, az emeleti szinten faszerkezetű ácsolt harangtorony épül. Vertikális elemként a főtömeghez csatlakozó, a bejárat mellett álló összetett szelvényű acél–bronz oszlop készül, amely 17 méter magasan nagyméretű keresztet hordoz.

1991. október 14-én sor került az ünnepélyes alapkő-letételre. A bokrétaünnepség kisebb csúszást követően 1992 júliusának elején volt. A Magyarok Nagyasszonya-plébániatemplom, Mindszenty-emléktemplom felszentelése végül ősszel, a templom patrocíniumának ünnepén, 1992. október 8-án történt Az eseményen nem vett részt Szendi József püspök; a falak felszentelését az épület körüljárásával Kőgl Lénárd végezte, aki a szentmise egyik koncelebránsa is volt. A prédikációt ugyanakkor az ünnepségre Magyarországra látogató adományozó, Mészáros Tibor mondta. A templom másfél évvel később készült el, már a hívek és más jótevők adományaiból: ekkor áldotta meg – immár érsekként – Szendi József az oltárt és a tabernákulumot a Magyarok Nagyasszonya-szoborral együtt.

A templom liturgikus tárgyainak bő leírása a plébánia honlapján: http://magyaroknagyasszonyaplebania.hu/templomunk/

Karlinszky Balázs

A veszprémi vár alatt, a Benedek-hegy lábánál, a Séd túlpartján kis tér szélén magas romok állnak. A Margit-romnak is nevezett kőfalak az egykor itt emelkedő domonkosrendi Szent Katalin apácazárda templomának és kolostorának maradványai.
A koldulórendek közül a ferencesek és a domonkosok is királyi támogatással jelentek meg Magyarországon már az alapításukkal egyidőben, a 13. században. A veszprémi kolostort apácák számára Bertalan veszprémi püspök létesítette 1239-ben. A kolostor felépítésének és fenntartásának anyagi alapját birtokadomány képezte, amelyről az alapítást követő évből maradt fenn okelvél. Az épület gyorsan elkészülhetett, mert 1241-ben már lakott volt. 1246 és 1252 között nevezetes és előkelő lakója volt a zárdának, itt nevelkedett IV. Béla király lánya, Margit hercegnő. A margitszigeti konvent felépülése után a királylány átköltözött az új kolostorba, de emlékét hosszan fenntartották, innen a Margit-rom elnevezés.
A középkor későbbi szakaszában a kolostor elszegényedett és elnéptelenedett. A lelkiség és az épületek megújítására az 1480-as években került sor. A súlyosan leromlott állapotú templomot és kolostort ekkor az áruba bocsátott birtokok bevételeiből tudták tatarozni. Nem sokkal később az apácakolostort férfi szerzetesek vették át. A török Hódoltság elején elhagyatottá vált épületegyüttes pusztulásnak indult. A Hódoltság után kőanyagát széthordták, és romosan élte meg a 20. századot. Először az 1930-as években folyt ásatás a falak között a kolostor maradványainak felderítése, az épület történetének megértése érdekében. Ezt azóta is több kutatás, ásatás és romkonzerválás követte.
Az épületből ma az egykori templom maradványai, és ahhoz kapcsolódva a kolostor udvarának kis részlete, a kerengő egy rövid szakasza figyelhető meg a helyszínen. A legmagasabban a sokszögű gótikus szentély falai állnak. Az ásatások adataiból következtetni lehet az épület méreteire és építési periódusaira. A 13. század közepén épül első templom eredetileg rövidebb volt, egyenes záródású szentéllyel rendelkezett. Ma is láthatók a főkapujának maradványai, a két oldalán az azt keretező féloszlopok lábazataival, és a kapu belső oldalán négy lépcsőfokkal. A kapu előtt egykor előcsarnok is volt. A magas álló falak már a korai szentély bővítése során keletkeztek, valószínűleg az 1480-as években. A falban látható tárcsás kőkonzolok ennél kicsit későbbiek, 1490–1500 körüliek, és egy téglabordás hálóboltozat kialakításával együtt kerültek a mai helyükre. A meglehetősen hosszú templom hajóját a szentélytől egy ajtókerettel áttört fal zárta el. A szentélyrekesztő hajó felőli oldalán, a sarkokban egykor oltárok álltak. A hajó felett részben vagy egészben nagykiterjedésű karzat is volt, az istentiszteleteket az apácák e karzatról követték. A szentély falának másik oldalán két, az épülethez utólag hozzáépített kápolna lenyomata is kirajzolódik. Az egyik minden bizonnyal a forrásokból ismert Szűz Mária-kápolna lehet. Az ásatások során előkerült kőtöredéket a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum őrzi.

 

A veszprémi Regina Mundi, azaz a Világ Királynőjének szentelt templom karcsú arányaival, finom csúcsíves tagozataival kelt figyelmet. Az Angolkisasszonyok kolostora és a szorosan hozzá kapcsolódó templom középkori épületek formáit idéző megjelenése a 19. században gyakori jelenség, a veszprémi együttes az Angliából eredő, Európa szerte elterjedt divat érdekes hazai példája. A korszak középkorias megkenésű épületeit romantikus stílusúnak nevezzük. A templom az utcasorba illeszkedik, jobbról a kolostor tömbje csatlakozik hozzá, bal felől pedig szabadon áll. Az épület külsejének jellegzetességei a tornyot és az oldalsó homlokzatot tagoló karcsú külső támaszok, a támpillérek. A magas templomhajóba középen nyílik a főbejárat, e felett erősen kiülő, karcsú arányú torony emelkedik. A hajónál keskenyebb, sokszög alaprajzú szentély alkotja az épület lezárását. A templomot Ranolder János veszprémi püspök (1849–1875) rokona Scharnbeck (Sárnpék) Szentirmay József püspöki építész tervezte. A kivitelezést végző kőművesmester Horváth Sándor volt, a festést és aranyozást Schuldheisz János végezte, a toronycsúcs öntöttvas díszei Schlick Ignác gyárában készültek. A gyors építkezést követően Ranolder János püspök szentelte fel a templom és kolostor együttesét 1860-ban. A hajó szabadon álló oldalához, annak falát áttörve utólag, az 1920-as évek közepén Jézus Szíve-kápolnát építettek. A zárdatemplomot 1948-ban a börtönben lévő Mindszenty József utasítására plébániává szervezték. A főhomlokzatot a középen nyíló ajtó, a homlokzat és a torony falába mélyedő szoborfülkék tagolják, a nyílások és a templomablakok is csúcsíves záródásúak. A fülkéket, az ablakokat és a párkányokat finoman tagolt terrakotta mérműves díszítések, kúszólevelek élénkítik. A szoborfülkékben Szűz Mária, Szent István király és Szent Imre herceg szobrai kaptak helyet. A szobrok aprólékosan kidolgozott, konzolokon álló, vörös színű kerámia alkotások. A tornyon a karzatszint magasságában kisebb kerek rózsaablak nyílik. A főhomlokzat és a torony sarkait erősítő pilléreket kis fiatornyok (ún. fiálék) koronázzák, amelyek leveles záródását keresztvirágnak nevezzük. Az oromzat szélei lépcsős lezárásúak. Az oldalsó kápolna utca felőli homlokzatát pártázat zárja, belsejét egy körablak világítja meg. A belső kialakítása, hasonlóan a külsőhöz, a középkori templomokat idézi fel. A hajót és a szentélyt is jellegzetes kőbordás, csúcsíves boltozatok fedik. A falakat tagoló karcsú oszlopokat kis szoborfülkék díszítik. A torony felőli oldalt vasoszlopokkal alátámasztott, áttört kovácsoltvas korlátos orgonakarzat foglalja el. A főoltár is illeszkedik a középkorias stílushoz, és azon a külsőn már megismert motívumok tűnnek fel. Az oltárasztalon két fiatorony között kis csúcsíves fülke van, amelyet kúszólevelek kísérnek. A fülkében Szűz Mária szobra áll, a fiálék kis szoborfülkéiben pedig Szent Péter és Szent Pál szobra kapott helyet. A később épült oldalsó kápolnát csúcsíves dongaboltozat fedi, a szentély festett üvegablakán Jézus alakja látható. A templom új oltárát és padjait Tóth László plébános készíttette.

A Veszprém belvárosában emelkedő Kálvária-domb ma már csak nevében idézi korábbi szerepét. A középkori Szent Miklós-templom területén a 18 században felállított kálvária stációinak szobrai azonban ma is azonosíthatók.

A Kálvária szoborcsoportja napjainkban (Fotó: VFKL, 2021.)

A domb első kiterjedt feltárását Rhé Gyula múzeumigazgató végezte 1929–1930-ban. Ezt követően a romok környezetében régész nélküli földmunkákat végeztek. Valamiféle romkonzerválás történhetett ugyan 1931-ben, de néhány év múlva mégis indokolt volt a problémát újra felvetni. Az 1938-as kettős szentévet bonyolító városi bizottságban Gutheil Jenő szorgalmazta a Veszprémben láthatóan fennmaradt Árpád-kori templomok és kolostorok romjainak, így a Szent Katalin domonkos kolostor, a veszprémvölgyi kolostor és a Szent Miklós-templom romjainak rendezését. Ez a másik két esetben megvalósult. A második világháború után a Kálvária-dombon Hungler József helytörténész, amatőr régész kezdeményezett ásatást, de erre akkor nem került sor.

A Kálvária eredeti helyszíne Rhé Gyula 1930-as évekbeli helyszínrajzán (Fotó: LDM, 2023.)

A veszprémi múzeumban az 1960-as évek elején meginduló műemléki adatgyűjtés leírása a kálvária helyszínen lévő maradványairól is megemlékezett: „A 600-700 éves romok éppen olyan elhanyagolt környezetben vannak, mint a Margit-romok. Az elpusztult Kálvária stációinak maradványai a templom köveivel a teljes dezoláltság képét mutatják. (…) A templom helyének területe csintalan gyermekek játszótere, akik gondolattalanul rombolják a még megmaradt alapkövek maradványait. Tervezetet kellene készíteni a rom megfelelő feltárására és műemlékszerű őrzésére és bemutatására. (…) Dr. Takáts Endre, 1969.” A rendezésre végül a szomszédos egyetem építésével összefüggésben került sor, az akkor készült felmérési rajzok nemcsak a stációk maradványainak helyzetét, de a téglából falazott, vakolt építmények részletformáit is rögzítették.
A 16. század közepén romossá vált Szent Miklós-plébániatemplom területén Padányi Biró Márton (1740-től nagyprépost, 1745–1762 között püspök) állíttatta a kálváriát, amelyről nevét kapta a domb, s ekörül alakította ki a külső és belső püspökkertet. A kálvária Szűz Mária és Keresztelő Szent János által közrefogott, a feszület tövében Bűnbánó Mária Magdolna alakjával kiegészülő szoborcsoportját az a Schmidt-műhely faragta, amely a veszprémi várban található nagyszabású Szentháromság-emléken (1750) túl az egyházmegyében számos más háromalakos Szentháromság-szobrot is készített. A stációk aediculaszerű építményeiben fülkékbe helyezett képek mutatták be a nagypénteki szenvedéstörténet jeleneteit. A Magdolna-szobor tövében volt olvasható a készítés dátuma: 1747.

A Kálvária a Szent László-templom szomszédságában az áthelyezés után (Fotó: EKMK, 2023.)

Az 1830-as években a kálváriát átalakították, Walch Antal sírkőfaragó és Dunaiszky Lőrinc pesti szobrász is dolgozott rajta. Ekkor új Corpus készült, és az eredetileg 11 állomást 14-re egészítették ki. Az 1920-as évek elejétől kezdődött a városi új kálvária felállításának tervezése, és Rott Nándor püspök kezdeményezésére a munkához azt a Velty Ferenc veszprémi sírkőfaragót, szobrászmestert kérték fel, aki a székesegyház altemplomi oltárának fehér márványból készült Halott Krisztus-szobrát is faragta 1910–1912 között. Az új kálvária kialakításához az 1930-as évek elején a barokk szoborcsoportot a Szent Miklós-romoktól átszállítva fel is állították a temetőhegyi Szent László-templom oldala mellett. A stációk építésének koncepciója azonban előbb átalakult, végül elakadt. A Szent Miklós-romoknál maradt stációk közül az 1950-es évekre már csak kettő állt fenn.

Szűz Mária szobra (Fotó: VFKL, 2021.) | Mária Magdolna alakja (Fotó: VFKL, 2021.)

A szobrok sorsa azonban a későbbiekben is mozgalmasan alakult. A háborúban komoly károkat szenvedtek. A Corpus darabokra törött, részben elkallódott, de a többi alak is sérült. Ezért amikor később áthelyezték a szoborcsoportot a Szent László-templom homlokzata elé, a dombra felvezető lépcső aljához, azt Krisztus nélküli kereszttel állították fel. 1966-ban a templom tatarozása és környezetének rendezése során fellelték a plébániaudvaron elásott Corpus töredékeit, amelyek a templom előtt álló szoborcsoport üres feszületére illettek.
Később a szobrok bekerültek a főegyházmegyei gyűjteménybe, azonban ott is kültéri elhelyezésbe. Látható rajtuk a korábbi restaurátori javítás (a kiegészítések jól megkülönböztethetők a nyers vésőnyomokkal alakított felület alapján); az időjárás okozta károk miatt pedig ismét gondozásra szorulnak. A barokk szobrok koruk jellegzetes, jó kvalitású alkotásai, a mozgalmas drapéria, a lendületes mozdulatok a felfokozott érzelmek hű kifejezői. A Krisztus halála felett érzett fájdalmat Mária mellkasra helyezett keze, Magdolna sirató gesztusa erősítik, a halálra és az afelett aratott győzelemre utal a Magolna jobbjában tartott koponya. További attribútumok nem járulnak az alakokhoz.

Simon Anna

A Szent Anna-kápolna (2015, VFL)

A 18. századi eredetű Szent Anna-kápolna az egykori váralja település forgalmas útja, a Hosszú (ma Jókai) utca mentén épült, főhomlokzata az Irgalmasendi (ma Padányi-) iskola felé néz, a Szent Mihály-plébánia alá tartozó kis templom iskolakápolnaként szolgál.

A gyermek Szűz Máriát olvasni tanító Szent Anna, barokk szobor a Szent Anna-kápolna homlokzatán. (Fotó: VFKL 2021.)

A kis barokk kápolna 1724-ben Salomváry János megyei táblabíró adományából, egyik veszprémi házának szomszédságában, saját telkén épült fel, középkori előzmények nélkül. A kápolna ellátását az alapító a piaristákra bízta. A piarista rend fontos szerepet játszott a törököktől visszafoglalt Veszprém rekatolizációjában: a plébánia ellátásában, amelyet 1752-ig végeztek. A rendet Volkra Ottó püspök telepítette 1711-ben a városba. Később rendházuk és iskolájuk a várban épült fel a 18. század folyamán. Az alapító halála után felesége és annak második férje, Kiss Sándor alispán további adományokat tettek a kápolna javára. Mindhárman, valamint több piarista atya is a hajóban létesített kriptában nyugszik.

Az egyhajós. a hatszög három oldalával záródó szentélyű, északi oldalán sekrestyével ellátott kápolna boltozott. Homlokzatán a bejárat felett az 1724-es építési felirat volt olvasható, felette falfülkében a Gyermek Máriát olvasni tanító Szent Anna barokk szobrával. A nyeregtető felett karcsú fiatorony emelkedett.

A kápolna az 1925. évi bővítés előtt, nézet a vár felé. (Fotó: 1910. körüli képeslap, VFL)

Az épület közelében futó Ördög-árok, illetve a várhegy nyugati oldalán lezúduló csapadékvíz állandó problémát okozott az épületben. Ehhez járult a tető megromlott állapota, illetve a szűkössé vált tér, ezért a 20. század elején már sürgető volt a kápolna felújítása, melyet végül Rott Nándor püspök kezdeményezésére és támogatásával 1925–1926-ban valósítottak meg. Ekkor a belső szintet jelentősen megemelték, a sekrestye elé emeletes bővítmény épül, amely az újonnan létesített karzatra vezető lépcsőházat foglalja magába. 1943-ban újabb átalakítás révén megépült a bejárati előcsarnok, ennek homlokzatára áthelyezték a korábbi kőkeretes bejárati ajtót és a Szent Anna-szobrot.

A berendezés ma már néhány falikartól eltekintve nem őrzi a kápolna barokk kori berendezését. Egykori gazdagon faragott szobordíszes faoltárát az 1920-as évekbeli felújítás során elbontották; az csak Friedrich Endre piarista tanárnak a kápolnáról írt 1907-es monográfiájában közölt fényképről ismert. A jelenlegi márványoltár püspöki adományként, két korábbi székesegyházi oltár részeinek összeépítésével jött létre: felépítménye a barokk Szent György-oltáré, míg oltárképe az egykori Szent Anna-oltárból származik, amely Franz Xaver Bucher műve az 1830-as évekből, de jelenlegi alakjában erősen átfestett.

Összkép a kápolna szentélyéről, nézet a karzatról. (Fotó: VFKL 2021.)

A kápolna homlokzati felújítása 2003-ban történt, belső felújítására a közeljövőben kerül sor. Előtte, a Jókai téren 2017-ben felállított kőhatású poliészter anyagú Szent család-szobor Piller Csaba munkája.

Simon Anna

A székesegyház és a volt Nagyszeminárium épülete között található a középkori Veszprém egyik legrégebbi épületmaradványa, a hajdani Szent György-kápolna. Falait az 1950-es évek régészeti feltárásaiból ismerjük. Mivel a kápolna padlószintje sokkal a mai terepszint alatt volt, a műemléki helyreállítás során is ezt mutatták be, és ma lépcsőkön kell lemennünk erre a szintre. A kápolnához tartozó kőfaragványok közül azokat, amelyeknek tudták a helyét, megpróbálták a romkonzerválás keretében visszahelyezni. Mivel számos elemnek az eredeti magasságát nem ismerjük, ennek jelzésére tégla ráfalazást alkalmaztak. A romok és a többi, kiállításra került kőfaragvány védelme érdekében 1960 táján egy modern beton védőtetőt építettek a terület fölé.
A Szent György-kápolna legkorábbi épülete csak erősen visszabontott állapotban maradt meg. Kör alaprajza volt (a körtemplomokat latin eredetű szóval rotundának is hívjuk), félköríves szentélyének is megmaradt egy kis részlete; ezek a mai padlószinten láthatók. Ez lehetett az a templom, amelyben a Szent Imréről szóló legenda szerint a herceg szüzességi fogadalmát letette. A korai kápolna talán már a 10. században, legkésőbb 1000 táján épülhetett.
A ma ismert, magasabban felmenő falakkal megmaradt kápolna – a korábbi kápolna elbontásával – a 13. század második negyedében épülhetett. Ennek hajója már sokszögzáródású volt (ezekre is használjuk a rotunda kifejezést). Az építtető valószínűleg Bertalan veszprémi püspök (1226–1244) lehetett.
Ennek bejárata bejárat a nyugati oldalon tagolt, bélletes kapu volt, hengeres bélletelemekkel. A küszöbkövön egy rövidített feliratot találunk: IN LIMI[n]E NO[n] SEDETO azaz „A küszöbre ne üljetek!” A középkor későbbi időszakában jelentős búcsújáró helyként is ismert, és káptalani gyűléseket is tartottak benne. 1470 körül Vetési Albert püspök – Mátyás király diplomatája – felújíttatta a kápolnát. A délre eső bejáratot valószínűleg csak ekkor, a 15. század végén nyitották, a kis kőtárban bemutatott, részben rekonstruált, címerdíszes későgótikus timpanon ehhez tartozhatott. A püspök ide temetkezett. A hajó közepén feltárt sírgödör fölött látható Vetési Albert töredékekből rekonstruált sírköve. A sírfedlap a ravatalon fekvő, püspöki ornátust viselő elhunytat ábrázolja, alul a címerek és feliratos tábla teszi egyértelművé az azonosítást. A kőfaragványon a szakállas arc nagyobb része sajnos megsemmisült.
A kápolna előtt áll Szent Imre szobra, Erdey (Erdei) Dezső 1940-ben készült bronz szobra. Az ifjú, glóriás alak páncélinget fejét borító csuklyával és köpenyt visel, a bűnt megtestesítő oroszlánon tapos, baljában vitézi kardja, jobbjában a szüzességet jelképező liliom. 2007-ben a szobrot megtisztították, feliratos emléktáblával látták el, illetve egy idézettel, mely Szent István király fiához, Imre herceghez írt intelmeiből származik: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség. Géza fejedelem és Szent István domborműve, – Kő Pál 1988-as alkotása – a Szemináriumnak a kápolna előkertjére néző déli falán látható.

A piaristák – régi nevükön kegyes tanító rend – 17. századi itáliai alapítású szerzetesrend, akiket Veszprémben Volkra Ottó püspök (1710–17220) már 1711-ben megtelepített, s a várban egy, a reformátusoktól lefoglalt telket adományozta nekik. Rájuk bízta az általa alapított püspöki szemináriumban való oktatást, de fontos szerepet kaptak Veszprém plébániai teendőinek ellátásában is. A várbeli nagy templom megépítéséig a Jókai utcai Szent Anna-kápolnát használták. A gimnázium és a rendház mellett csak 1825-től kezdték meg a mai templom építésének előkészületeit.

Főhomlokzat balra rövid falszakasszal a püspöki alkalmazottak házához, jobbra közvetlenül a piarista rendházhoz csatlakozik. A klasszicizáló későbarokk tagozatokkal, faragott vázákkal díszített főhomlokzaton feszton-díszes, jón-jellegű fejezettel ellátott óriáspilaszterek fogják közre a középső szakaszt, amely felett erőteljes párkányzat és attikafal fölött zömök, hasábos torony emelkedik. A bejárat felett a rend jelvénye – sugárkoszorúban Szűz Mária koronás monogramja, két oldalán az Istenszülőség görög rövidítésének betűivel –, felette az 1833-as építési dátum látható, majd az orgonakarzat nagy ablaka felett fogsoros osztópárkány festett felirata: D. O. M. HONORIBUS B. MARIAE V. ET S. EMERICI jelzi, hogy a templomot Szűz Mária és Szent Imre tiszteletére szentelték.

A templomtér egyhajós, boltozott, a bejárat felett orgonakarzattal. A szentélyből délre nyíló sekrestye, illetve a hajó déli falán nyíló oratóriumablakok közvetlenül kapcsolatban vannak a rendházzal. Szokatlan módon az északi oldalfalon is tágas ablakok nyílnak, így a kiegyensúlyozott, fénnyel teli templombelső építészi eszközökkel maga is kifejezi az isteni bölcsességgel elrendezett világ képét.

A templombelső figyelemreméltó részlete a szentélynégyszög feletti kis tambúros kupola, amelyben középen a bevilágító nyílás (oculus) körül eredetileg fénysugár-koszorú volt megfestve. Különleges mestermunka még a diadalív déli oldalán található szószék, amely teljes egészében fémből készült.
A templom felszentelésére 1836-ban került sor, az első kifestés azonban csak 1840-ben készült el, feltárt részletei ma is láthatók: ifjabb Franz Xaver Bucher munkája (érdemes összevetni az apja által megkezdett, de általa befejezett ferences templom falképeivel). Eredetileg a főoltár későbarokk szoboralakos-oszlopos típusát falképen örökítették meg: ebből láthatók ma kétoldalt a két Árpád-házi szent király, Szent István és Szent László monokróm technikával megfestett alakjai, illetve a főoltárképnek már csak stukkó-kerete a szentély hátfalán.

Mai fából készült főoltár későbbi, márványt utánzó festéssel, az oltárképén a templom névadó szentjét, Szent Imre herceget látjuk, a magasban megjelenő Szűz Mária előtt, fogadalomtételének jelenetében. A herceg előtt oltárra helyezve attribútuma, a szüzesség lilioma, valamint a Szent korona és az Árpád-ház címere.
A mellékoltárok különböző időben készültek. A rendalapító Kalazanci Szent József és egy másik piarista tanító olajképét Steiner Rudolf, a veszprémi püspökségnek sokat dolgozó festő készítette a 20. század első harmadában.

A 20. század elején a templomot felújították. Az apszis félkupoláján Krisztust az utolsó Ítélet bírájaként látjuk angyalok seregétől kísérve, a jobb szélen alattuk a festő szignója és a készítés évszáma: Szirmai Antal, 1901. A párizsi, müncheni tanultságú festő (1860–1927) Benczúr Gyula mesteriskolájának tagja, majd Lotz Károly mellett többekkel a pesti Operaház festője, aki Veszprémben néhány évvel később az újjáépített székesegyház figurális kifestésére kapott megbízást (utóbbi munkáját később erős átfestés érte).
A jelentős részben eredeti szerkezeteit őrző orgona a pécsi Angster-gyárban készült a 20. század elején. A hangszer „jó karban tartására” vonatkozó előírás az orgonaszekrényre akasztva eredeti szecessziós díszű nyomtatványán ma is olvasható.
A templom jelenleg állandó liturgikus használaton kívül áll, a közelmúltig a főegyházmegyei gyűjtemény különböző időszaki kiállításainak adott helyet, illetve mint helyőrségi templom, alkalmanként a hadsereg hitéleti eseményeit tartják itt. Az épület és a benne található értékes falképek megromlott állapota indokolttá teszik a küszöbön álló felújítást.

A veszprémi várhegyen a székesegyház szomszédságában, a Nagypréposti palotával szemben elhelyezkedő Szent István ferences templom az 1720-as években épült, 1727-ben szentelték fel, de az építkezést csak 1730 körül fejezték be. Az építkezés során sok középkori kőfaragványt is felhasználtak az akkor még romos várból, amelyek másodlagosan kerültek beépítésre. 1909-ben a templom leégett, tornya összeomlott, ezt 1912-ben neoromán stílusban építették újjá a homlokzattal együtt; a munka kivitelezője Fabb Károly volt. 1938-ban és legutóbb 2012-ben a templomot restaurálták. A templom szervesen illeszkedik az őt övező kolostorhoz, annak sarkán a Szentháromság-szoborra nézve illeszkedik a tér építészeti rendszerébe, egységébe. Az egyhajós, nyújtott szentélyű templombelső gazdagon díszített. A tér felől belépve néhány felfelé vezető, nagyméretű lépcső után a karzat alá érkezünk. A karzat egyetlen nagyméretű kosárívvel nyílik a hajó felé. A karzat alól ajtó, átjáró vezet a kolostorba, a kolostor emeleti részén pedig az oratórium kapcsolódik a rendházhoz.
A belső tér érdekessége, hogy azt a 18. század végén jelentősen átépítették, kialakítva és kifestve a jelenlegi belső teret. A templom jelenlegi járószintjét felbontva tárult fel, hogy korábban, az épület első korszakában a padlószint jelentősen, mintegy hatvan centiméterrel lejjebb helyezkedett el, a karzatot pedig két pillér tartotta, és így a karzat alja három ívvel nyílt a hajó terébe. Ekkor még nem volt átjáró a karzat alól a kolostor földszinti folyosójára, és a jelenlegi hajóbelső oldalán elhelyezkedő tagozatok is kissé másképpen néztek ki. A térről, kívülről belépve a templomba nem kellett ennyire "magasra" felmenni hiszen a padlószint jobban alkalmazkodott a külső járószinthez. A templom korábbi padlóját úgy alakították ki, hogy döngölt agyagra habarcsot terítettek, arra téglapadlót fektettek és arra kelheimi kő burkolatot helyeztek.
A felmenő falak kutatásánál a templom külső – kisméretű belső udvar felén néző – homlokzatában több román és gótikus díszes kőfaragvány is előkerült.
Amikor a 18. század végén átalakították a belső teret, egyszerűen feltöltötték a templombelsőt, elbontották a korábbi karzatot, és így alakult ki, formálódott az a tér, amelyet ma is láthatunk. Ezt a teret festette ki Bucher Xaver, ekkor került be a berendezés. Erősen megnyújtott főoltára és a mellékoltárok késő barokk stílusúak. A főoltárt Szent László és Szent Imre az ajtók feletti konzolokra állított, aranyozással díszített fehér szobra fogja közre. Az oszlopokkal közrefogott oltárkép a Koronafelajánlást ábrázolja. A szentségfülke aranyozott ajtaján az Emmauszi vacsora ábrázolása látható. A diadalív bal oldalán, a szószék mellett Szent Ferenc-, jobb oldalon Szent Antal-oltár áll. A Szent Ferenc-oltár képe olasz eredetű és a II. József alatt feloszlatott pesti ferences rendházból került ide. A boltozatok képeit Bucher Xavér Ferenc festette 1798–1801 között, az aranyozási munkákat Schitterson Ferenc végezte. A falképeket 1936-ban átfestették. A szentélyben a Szentháromság, a hajóban Szent István és a Rómából hazatérő követek, a karzat felett a Madonnához imádkozó Szent Imre ábrázolása, a karzatot alátámasztó csehsüveg-boltozaton Mózes és az égő csipkebokor, a festett kőráccsal díszített karzatmellvéd közepén hangszerek, az oldalfalon festett drapéria ábrázolása, a szentélyben, dekoratív vasráccsal átellenben, a déli oldalon festett ajtó látható. A sekrestyében Szent Antal barokk szobra kapott helyet. A hajóból jobbra a Szent János-kápolna nyílik.

Koppány András

Veszprém egyik magaslati pontján, az egykor Temetőhegynek nevezett domb tetején áll a városkép jellegzetes eleme, a Szent László-templom. Akár a vár északi kilátópontjáról tekintünk északnyugat felé, akár a környező dombokról a város irányába, mindenhonnan jól látható kiemelkedő homlokzati tornya.

A veszprémi Szent László-templom (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

Oldalhomlokzata a hajó boltozott belső terének megfelelően három szakaszra tagolt; nyújtott, sokszögzáródású, támpillérekkel ellátott szentélye pedig, melyhez az egyik sekrestye csatlakozik, valamivel alacsonyabb és keskenyebb. Híd felőli oldalhomlokzatának kiegyensúlyozott ritmusát falpillérek, a köztük lévő falmezőkben nyíló karcsú páros ablakok, illetve az azt lezáró ívsoros párkány adja. A másik oldalon feltehetően mindig is csak vakablakok voltak hasonló elrendezésben. A templom fordított tájolású, szentélyével szokatlan módon nem kelet felé néz.

Látkép a városról nyugatról (Fotó: VFL, archív)

E helyen a középkorban a Szent Margit-szeg nevű településrész terült el, amelynek Antiokhiai Szent Margitról nevezett temploma a török korban romossá vált. Maradványai helyén a 18. században kis barokk kápolnát emeltek, amely még a 19. századi látképeken is jól azonosítható: egyhajós, kis fatornyán barokk hagymasisakkal ellátott épület volt. Így örökítette meg Berken János 1818-as rajza nyugat felől távolabbról, illetve Ludwig Rohbock – 1856 és 1863 között Magyarországon készült látképeinek sorában – északnyugatról.

Rohbock 19. század közepi metszete (Fotó, LDM, 2023.)

A középkori és barokk előzmények után, feltehetően azok mellett épült fel 1901–1902 között dr. Fejérvári József prelátus kanonok kezdeményezésére, Jüttner Kálmán tervei alapján a ma álló templom. Kivitelezője id. Csomay Kálmán volt. Míg a homlokzat visszafogott, bélletes kapuja szerényen idézi a középkori formákat, addig a belső a korszak ízlésének megfelelően historizáló, azaz történeti stílusban –  különböző középkori stílusjegyeket egymás mellett megidézve – gazdag kialakítást kapott. A boltozatok és falak ornamentális díszítésének festője a pesti Altenbuchner Henrik volt, a hajó jobb oldalán az ablakok nélküli falmezőkbe Szűz Mária mint Patrona Hungariae, Szent József és Szent István falképét Graits Ede pécsi akadémikus festő készítette, a lourdes-i jelenet pedig Steiner Rudolf székesfehérvári festő műve. Ma ezen első kifestés képeinek egyike sem látható.

A főoltár az 1970-es években (Fotó: VFL, archív)

A belső tér kiemelkedő színvonalú alkotása volt a szentély festett üvegablaka, melyet Róth Miksa, a korszak legelismertebb üveg-
és mozaikművésze készített. Írott adatot egyelőre nem ismerünk arra nézve, hogy az egyetlen ismert, oltárképként is szolgáló Szent László-üvegen kívül készített-e a templomban más üvegablakot. A főoltár mestere a századforduló egyházművészetének termékeny alkotója, a kaposvári származású Hudetz József volt. Márványoltára eredeti alakjában az oszlopokkal tagolt asztal felett árkádíves retablóval, középen szentségházzal és azon elhelyezett márványcibóriummal készülhetett. Feltűnő a hasonlósága a budapesti központi szeminárium kápolnájának egykori oltárával. Nem tudjuk, hogy a veszprémi oltárnak volt-e szintén gúlasisakja, mivel az oltár eredeti állapotát mutató ábrázolás egyelőre nem ismert (Szent László szobra későbbi). Hudetz faragta a mára elbontott szószéket és egy szobortalapzatot is.

A szentély a legutóbbi felújítás idején (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

A templom 1941-ig a székesegyházi Szent Mihály-plébániához tartozott, ekkor emelte a káplánságot plébániai rangra Czapik Gyula püspök. A templom 20. századot megelőző történetét ezért a székesegyház akkori káplánja, Strausz Antal dolgozta fel és jelentette meg a Veszprémi Hírlapban 1902-ben. A templom elődjének, a középkori Szent Margit-templomnak maradványai ennél sokkal korábbi időkre nyúlnak vissza. Régészeti feltárás a területen nem volt, földmunkák, illetve az 1966-os felújítás során került elő néhány korai, 11–12. századra keltezhető román kori szalagfonatos töredék. E középkori templom helyét, nagyságát, elrendezését nem ismerjük.
Nem sokkal a plébániaalapítást követően, 1942–1943-ban került sor a templom első átalakítására. Az eredetileg nyitott árkádívekkel nyíló sekrestyéket lehatárolták, a szószéket áthelyezték. A középső ablakból az üvegablakot kiemelték, a nyílást megnyújtották, befalazták, aranymozaikkal burkolták. Az így kialakított fülkébe került Szent László carrarai márvány szobra 1943 pünkösdjén. A főoltárt úgy alakították át, hogy három lépcsőfokkal megemelve cibóriumát – amely szintén aranymozaikot kapott – kissé hátrahelyezték, így az vált a szobor talapzatává. A Szent László-szobor alkotója Krasznai Lajos volt. Ugyanekkor készítette a jobb oldalon álló Jézus Szíve-szobrot, és talán ekkor Szűz Mária, valamint a karzataljban Kis Szent Teréz márványszobrait. (Krasznai sokat dolgozott a veszprémi püspökség számára, alkotásain még az 1950–60-as években is a háború előtti formavilágának jellemzőit látjuk.)

Szent Erzsébet-üvegablak (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

A szentély két eredeti szélső ablakáról nincs adatunk. A ma látható modern színes üvegeket a feliratukban is megnevezett 1954-es Szűz Mária-emlékévben készítették. Ezeken balra Szent Erzsébet a köpenyében rózsákkal, jobbra Szent Margit kezében liliommal látható.
1956-ban elektromos zárlat okozott tüzet az épületben. A kormos falak felújítása során, szignója szerint 1959-ben festette „Károly Gy.” az oldalfal ma látható nagy méretű jeleneteit a veszprémi kötődésű Árpád-házi szentek alakjával. A többi falfelületet, boltozatokat azóta egyszínű festéssel többször megújították, amely alatt minden bizonnyal ott rejtőznek még a századforduló ornamentális és figurális részletei. Ahogy megvannak még a hajó kelheimi burkolata és a tagozatok stukkóból képzett fejezetei, illetve a karzatot tartó oszlopok márványt imitáló kiképzése is.
1966-ban homlokzatfelújítás és a villamoshálózat korszerűsítése történt meg. Ekkor fedezték fel a leselejtezett régi üvegablakot, amit akkor a sekrestye – valamivel kisebb – ablaknyílásába állítottak be. Átalakítások történtek a szentélyben is, ekkor leplezték el a Szent László-szobrot és állítottak nagy méretű feszületet az oltárra, ahogyan azt gyakran látjuk az archív fényképeken.

Szent Erzsébet-üvegablak (Fotó: Mudrák Attila, 2021.)

2021 karácsonyára készült el a templom felújításának első szakasza, a szentély megújítása. Az új kifestésen túl a leglátványosabb elem a főoltár visszaalakítása volt, amelynek során a Szent László-szobor leemelésével, a befalazott középső ablak újranyitásával a Róth Miksa-féle Szent László-üvegablak visszakerült eredeti helyére. 2022-ben egyes családok adományából a hosszház ablakaiba új színes üvegek kerültek.

Simon Anna

 

Barokk sírkő a neoromán stílusú templom falában

A századfordulón épült veszprémi Szent László-templom szentélyzáradékában, a külső homlokzati falba beépítve egy barokk sírkő látható.

A terület a középkorban az itt álló Antiokhiai Szent Margit-templom után a Szent Margit-szeg elnevezést kapta. A plébániatemplomot a kor szokásának megfelelően temető vette körül. Innen ered a városrész másik elnevezése, a Temetőhegy. A török kor után ez volt Veszprém egyetlen működő temetője, amely akkor a városon kívül esett. Mivel a temető kezdett betelni, 1780-ban megnyitották az új, felsővárosi temetőt.

Archív ábrázolások tanúsága szerint a sírkő eredetileg a Szent László-templom barokk elődjének szentélye előtt, hasonlóan állt. Pontos – beépített vagy szabadon álló – helyzete a rajzok, metszetek alapján nem állapítható meg.

 

A sírkő lábszárcsontokra helyezett koponyával ellátott kis lábazatát, a feliratos, lant alakú középrészt és a volutás-növénydíszes párkány felett emelkedő feszületet egy tömbből faragták. A lábazat és a feliratos mező felső része ívelt oldalú, és mindkettőt tört ívű párkány zárja, melyekről oldalt egy-egy, eredetileg szabadon lévő füzér függ. A sírkő ma a templom hátfalába építve a körítőfal lábazatának kiugrásán áll, oldalát részben a homlokzati vakolat fedi. A faragvány anyaga puha, sárgás homokkő. Az időjárásnak kitett, mállékony faragvány feliratának felső részén ma már épp csak kivehető Hajas István veszprémi plébános neve.
A megyei múzeum az 1960-as években kiterjedt műemléki topográfiai felmérést végzett a városban, ennek során a sírkő leírása is elkészült. A múzeum munkatársának, Tóth Sándornak kézirata őrizte meg az akkor még jól olvasható teljes feliratot:

ARD
Stephanus
Hajas Parochus
Weszprimiensis
Et Distr. Nom. Ejus
VA Diacon. Potens In
Opere Ei Sermone In
Domino Obiit Ano 1798
Die 29 August Aetatis
Suae 65 Comendans
SE Fidelium Suffagiis

Hajas István jelentős személyisége volt a 18. századi Veszprém egyházi életének. Róla a Szent Mihály-plébánia 20. század eleji káplánjától (későbbi plébánosától), a Historia Domust is vezető Strausz Antaltól olvashatunk a Veszprémi Hírlapban 1902-ben publikált plébániatörténeti cikksorozatában. A püspöki székvárosban az oszmánok kiűzése után egyes rendek: előbb a ferencesek, majd a piaristák látták el a plébániai feladatokat. Több kísérlet történt egyházmegyei plébánia megszervezésére, de az ezzel járó anyagi terheket a hívek nem tudták vállalni. Végül 1779-ben Bajzáth József püspök rendezte a veszprémi plébánia helyzetét. Az ezt biztosító dokumentumok kiadását követően, április 21-én iktatta be a plébániába Hajas István korábbi várpalotai plébánost.

Hajas, aki 1733-ban született Veszprémben, és helvét hitvallásban nevelkedett a közeli Peremartonban, 1748-ban tért át a katolikus hitre. Bölcsészeti tanulmányait Budán végezte, majd 1754-ben belépett a jezsuita rendbe. Nagyszombatban és Kassán végzett hittudományi stúdiumokat, ezt követően pedig tanított: nyelvtant és költészetet Egerben, Nagyszombatban, Pozsonyban, majd elöljárói Kolozsvárra küldték hitszónoknak. Itt érte a rend feloszlatása 1773-ban. Ekkor kérte felvételét a Veszprémi Egyházmegyébe, s előbb várpalotai, majd veszprémi plébános lett. Plébániáján aktív hitéleti és szervezőmunkát végzett.
Hajas István irodalmi tevékenysége is kiemelkedő: több írása nyomtatásban is megjelent, köztük az Egyházi Pásztor című négykötetes munka. A kiadványt, ami az év minden vasárnapjára szóló szentbeszédeket tartalmazott, Bajzáth püspök nyomtatta ki és osztotta szét az egyházmegye papsága között.
Az esperes-plébános halála előtt öt hónappal kelt végrendelete a főegyházmegyei levéltárban található. Ebben 1000 forintot kitevő vagyonát iskolai célokra hagyta, és rendelkezett róla, hogy a Szent László-kápolna mellé temessék. Itt azután az utódok a díszes síremlékkel jelölték meg nyughelyét. Sírkövét az új templom 20. század eleji építésekor tették át jelenlegi helyére.

Az 1960-as években homlokzatfelújításra került sor. A levéltár építészeti iratai között egy 1962-es levél arról tanúskodik, hogy a munkák megkezdése előtt Vándor Ferenc egyházmegyei főépítész a műemléki hivatalnál érdeklődött a templom védettségéről. Válaszában Entz Géza, a tudományos osztály vezetője azt a tájékoztatást adta, hogy a templom nem áll – egyébként ma sem – országos műemléki védettség alatt, csak a szentély falán elhelyezett 18. századi sírkő, ezért ha a felújítás a sírkövet nem érinti, nem szükséges műemléki hozzájárulás. Ezzel együtt a munkálatok kapcsán fellelt középkori leletanyag múzeumba szállítása megtörtént.

 

A romterület napjainkban (Fotó: 2021, VFKL)

A középkori veszprémi Szent Miklós-templom alapfalai a Kálvária-dombon találhatók. A belváros déli részén, az egykori Komakút felett emelkedő sziklát a megyei könyvtár, a Laczkó Dezső Múzeum, a Pannon Egyetem épületei és az Egyetem utca fogja közre. Ma ligetes jellegű környezetben lépcső vezet fel a múzeum felől, a dombtető füves síkján a 27 m x 10 m alapterületű, középkori templom törtkő falainak körvonalai csekély felfalazásban rajzolódnak ki.

A középkori Veszprém településszerkezetét történeti és régészeti kutatások tisztázták Gutheil Jenő veszprémi kanonok, történész és levéltáros, Korompay György építész-építészettörténész és Kralovánszky Alán régész munkái révén. A legkorábbi központ a várhegy északi felében korábbi védművek maradványai közt létesült hatalmi és egyházi központ, a püspöki-ispáni vár és székesegyház, az egyházmegye főtemploma. A várhegy déli részében, az ún. külső várban állt a Mindenszentek társaskáptalan temploma. A várhegy alatt az észak-nyugati karéjt a káptalan birtokai, házai, kertjei foglalták, délkeletre a püspöki várnépek, iparosok telepedtek meg a középkor folyamán. Ezeket a településrészeket szegeknek hívták, egy-egy szeg a plébániatemplomának védőszentjéről kapta nevét, így a Szent Tamás-, Szent Katalin-, Szent Iván (János)-, Szent Margit-, és a Szent Miklós-szeg is. A város plébániahálózata tehát megfelelt ennek a településszerkezetnek, hasonlóan más királyi városokkal, így Esztergom és Székesfehérvár középkori viszonyaival.

Rhé Gyula összesítő ásatási alaprajza (Rainer Pál nyomán)

A Szent Miklós-templom első említése 1237-ből ismert, de építési ideje ennél korábbra, feltehetően a 12. század elejére nyúlik vissza, majd a középkor folyamán többször átalakították. Korábbi temető területén épült a kisméretű, keletelt, egyhajós, egyenes záródású templom. Szentélyét később gótikus stílusban építették újjá, sokszögzáródással, bordás boltozattal és támpillérekkel. A hajó déli oldalát bejárati előcsarnokkal bővítették. A 15–16. században a hajóját két pillérrel megosztva átalakították, boltozattal és támpillérekkel látták el, továbbá nyugati toronnyal vagy egy, a kapuépítményt magába foglaló előcsarnokkal, északi sekrestyével és csontházzal bővítették. A feltárásokból számos bordatöredék, festett tagozatok, színes üvegablak-töredékek kerültek elő. Építéstörténete a többszöri feltárás ellenére sem megnyugtatóan tisztázott.

A templomot a török időkben elhagyták, már egy 1550-ben kelt összeírás szerint elpusztult. A 18. században részben a helyén létesült az a kálvária, amelyről a magaslat nevét is kapta.

A város látképe délről, a Kálvária-dobról, 19. század utolsó negyede. Adam Slowikowsky (Korompay Gy.: Veszprém. 53. kép)

A 19. században csak írott forrásokból volt ismert az egykori Szent Miklós-templom, de helyét a kutatók máshol gyanították. Gutheil Jenő forráskutatásai alapján lokalizálta ide a templomot. Az első feltárást Rhé Gyula múzeumigazgató végezte 1929–1930-ban, amellyel igazolta Gutheil feltevéseit. Rhé ásatása az épületmaradványokra koncentrált, a számos fellelt sír vizsgálata nem volt teljes körű, az azokban előkerült 11. századi pénzekkel a templom építését datálta. Valamiféle romkonzerválás ugyan történhetett 1931-ben, de az 1960-as évek elején meginduló műemléki adatgyűjtés már elhanyagolt állapotban találta a romterületet. A rendezésre a szomszédos egyetem építésével összefüggésben került ekkor sor abból a célból, hogy idegenforgalmi szempontból is új elemmel gazdagodjon a város. Ezt hitelesítő ásatás előzte meg, Kralovánszky Alán – a múzeum akkori igazgatója –, és Éry Kinga antropológus vezetésével 1978-ban. A romkonzerválás terveit Koppány Tibor készítette. A feltárás során a templom belsejében 49 érintetlen középkori sírt és számos fémtárgyat – pénzeket, hajdíszeket – és női ruha részleteit tártak még fel.

A régészeti leletek alapján Kralovánszky magyarázattal szolgált a városrész, illetve a templom névadó szentjének megválasztására. A templom névadója a kisázsiai Myra 4. században élt püspöke volt. A középkori Szent Miklós-szeg – Esztergomhoz hasonlóan – nemzetközi kereskedelmi útvonal mentén települt, lakói betelepült „olaszok” – latin, vallon népek – lehettek. A Veszprémi Naplóban közölt interjúban a régész így nyilatkozott: „Mivel Szent Miklós az iparosok és kereskedők védőszentje is, így régészeti adatok és az okleveles források egymást nagyon szépen kiegészítve adják, hogy a bizonyosságot, hogy a kovácsok és a védőszentjük azonos helyen van. Itt dolgoznak és laknak, róla elnevezik el templomukat, ami plébánia templom, (...) így kötelesek oda is temetkezni.”

A rombemutatás napjainkra kissé megromlott, ismételt konzerválása és környezetének rendezése újból szükségessé vált. Ezt is tartalmazzák a közelmúltban az EKF 2023. programsorozathoz kapcsolódóan város megrendelésére elkészített nagyszabású tervek.

Simon Anna

A veszprémvölgyi apácakolostort Szent István király alapította. Az alapításról szóló oklevél azonban csak átiratban maradt fenn 1109-ből. Az oklevél eredeti szövege görög nyelven íródott, ami arra utalhat, hogy görögkeleti apácák éltek benne, akik feltehetően Imre herceg (Szent Imre) feleségének szánt bizánci hercegnő kíséreteként érkeztek a magyar királyságba. 1240-ben IV. Béla király kérésére a kolostor a ciszterciek fennhatósága alá kerül.
A kolostor közvetlenül az esztergomi érsek alá volt rendelve, jelentős birtokokkal bírt. Kutatása során előkerült legkorábbi épülete egy egyenes szentélyzáródású templomból, a hozzá kapcsolódó toronyból és egy egy emeletes lakószárnyból állt, amelynek földszintjén a kiszolgáló helyiségek, emeletén a hálóterem helyezkedhetett el. Később a templom mellé északról kis méretű kriptával ellátott oldalkápolna épült és további épületekkel toldották meg a meglevőket. Az egyre növekvő kiterjedésű épületegyüttes környezetében faszerkezetes kiszolgáló épületek maradványai is előkerültek. A kolostor mindenkori kiterjedését alapvetően meghatározta, hogy dél felől a Séd patak kanyargó völgye határolta, amely akkor még kissé mélyebb és kanyargósabb medrű volt, észak-északkelet felől pedig egy falusias település feküdt az egyre meredekebb völgy oldalában.
Sok oklevél maradt fenn az egymást követő építkezésekről, közülük a legérdekesebb az az 1387-ből fennmaradt megállapodás, amelyet egy bizonyos Konch mesterrel, "építési vállalkozóval" kötöttek, hogy kibővítse a meglevő épületeket. Az építkezés maradványait a régészeti kutatás részben feltárta. Ez az új épületrész is kétszintes volt, földszintjén konyha és árnyékszék került kialakítása a megbízólevélben foglaltak alapján. Ekkortájt építik át a kolostor templomát is: elbontják a mellékkápolnát és egy nagyméretű, nyugatról a meglevő kolostorépülethez, délről a korai templomhoz illeszkedő sokszög szentélyzáródású gótikus templom épül.
A végső, trapéz alakú zártudvaros kolostor a 15. században épül ki teljesen. Felépültekor a korábbi kolostor egyes épületeit visszabontották, jelentősen átalakították. A kolostorudvart nem övezi minden oldalán kerengőfolyosó csak a keleti és északi oldalakon. Az északi épületszárny alkalmazkodik a domboldal egyre emelkedő szintjeihez és padlószintje magasabb, mint az udvaré.
Az épületegyüttes földszintjén mindenütt öntött mészhabarcs padlót tárt fel a kutatás ez egységes sima felületet adott a hétköznapi használat során. A földszint egyes részei raktárak, kamrák voltak, a templomok felé eső keleti épületszárny déli végén egyértelműen a konyha maradványai kerültek elő. A nyugati szárnyban nagyméretű fűtött helyiségek helyezkedtek el. Több helyen szemeskályhák omladéka is előkerült.
A gótikus templomban, illetve attól északra temető helyezkedik el. Hasonlóképpen a legkorábbi templomot délről övezi egy viszonylag kis területű temető.
A kolostort a török közeledtének hírére elhagyják lakói, akik minden bizonnyal minden mozdítható értéket magukkal visznek. Az épületegyüttest pedig a törtök korban tudatosan lerontják, nehogy ellenerődként felhasználhassa azt bárki Veszprém városa ellen.
Az közel ötszáz éven át lakott kolostorról azonban annak pusztulása után sem feledkeznek el, és amikor a jezsuita rend megkapta a volt kolostor birtokait míves, szép arányú barokk kápolnát építtetett a területen az egykori templom helyén, ennek felszentelésére azonban már nem kerül sor a rend feloszlatása miatt.
A helyszínre látogató ma a helyreállított barokk kápolna látványa fogadja, amely körül még mindig részben a növények alatt rejtőzve a kolostorrom maradványa fogad.

A premontrei kanonokrendet Észak-Franciaországban Bartholomé de Vir laoni püspök alapította Szent Norberttel 1121-ben. Szent Norbert reformmozgalma számára az ágostonos regula szerinti rendi statútumokat hét évvel később foglalták írásba. Követőinek kettős, egymás mellett lévő férfi- és női kolostorokat alapított. A francia forradalom idején, 1790-ben oszlatták fel a rendet.
Magyarországon a premontreiek az alapítást követően hamar megjelentek, első monostorukat 1130-ban alapították Váradhegyfokon (ma Nagyvárad), 1320-ban pedig már 39 monostora volt a rendnek. Népszerűségük abból adódott, hogy a szerzetesi életforma mellett plébániai feladatokat is ellátva a világi pasztorációból is kivették részüket a rendtagok.

A Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelt monostor és templom romjai a közigazgatásilag Veszprémhez tartozó Gyulafirátót kertvárosi övezetében, magánházak közé ékelődve rejtőzik. 1964. évi feltárása óta ismert az épületegyüttes alaprajza, kiterjedése: temploma keletre tájolt, háromhajós, fő- és mellékszentélyei egyenes záródásúk voltak, előttük keresztház húzódott. A mellékhajókat a főhajótól három pillérpár választhatta el. Ma jelentősebb felmenő falmaradványa a keresztház déli végfala magasan fennálló oromfalával, az egykori belső falsarokban boltozattartó sarokoszloppal. A templom nyugati oldalán karzat, illetve előcsarnok állhatott. A keresztházfalhoz dél felé egyszárnyú kolostorépület csatlakozik, amelyet a déli mellékhajóból nyíló bejáraton lehetett megközelíteni.

A romokra már a korai műemléki kutatás, Rómer Flóris bencés tudós is felfigyelt, majd Békefi Remig ciszterci egyháztörténész a Balaton-felvidék középkori egyházait tárgyaló 1907-es könyvében írja: a Rátót nemzetségből való Mátyás esztergomi érsek alapította 1240 előtt, és építése a tatárjárás után fejeződött be. Elsődleges feladata az alapító és rokonsága, a későbbi Gyulafi család reprezentációja volt. A monostori épületek a 15. századig e família birtokában voltak, majd csere révén a veszprémi káptalan tulajdonába kerültek, míg végül Veszprém 1552. évi oszmán meghódításakor elpusztultak.
1938-ban az omlásveszélyes rom megóvásáról a Műemlékek Országos Bizottsága gondoskodott. Ekkor derült fény arra is, hogy egy szomszédos parasztház pajtája rejti magában az egykori káptalanterem ikernyílását, melynek in situ (helyén) megőrződött kehelyalakú fejezete az azt díszítő karéjos levelekkel közeli rokonságot mutat nemcsak a veszprémi Gizella-kápolna egyes tagozataival, de a türjei premontrei prépostsági templom faragványaival is. Az idők során szétszóródott gyulafirátóti kőfaragványokat a közeli házakon kívül a veszprémi vár falaiba beépítve is megtalálták.

A kolostor állagmegóvását évek óta tervezik, a műemléki előkészítést Horogszegi Tamás és Bozóki Lajos 2019-ben készítették.

Sorozatunkban a veszprémi főegyházmegye egy-egy templomát mutatjuk be a levéltárban megtalálható fényképek, az 1975-ös egyházmegyei sematizmusban megjelent rövid történeti áttekintés, illetve annak kiegészítése segítségével.

A vörösberényi templom titulusa Loyolai Szent Ignác, ünnepe július 31. Loyolai Szent Ignác (1491–1556) fiatalon a spanyol királyi udvarban katonai karrierre készült. 1521-ben egy súlyos lábsérülést követő hosszadalmas gyógyulása alatt Jézus és a szentek életét tanulmányozva jutott arra az elhatározásra, hogy Krisztus katonája (miles Christi) lesz. Imádkozással és vezekléssel töltött idő után megírta lelkigyakorlatos könyvét. Több mint 10 éven át folytatott tanulmányai során nagy műveltségre tett szert, és készült szentföldi útjára. 1537-ben társaival keltek a zarándok útra. 1540-ben alapította meg a Jézus Társaságot (Societas Jesu), másként a jezsuita szerzetes rendet, melynek a lelkipásztorkodás mellett fontos célkitűzése a tanítás, a műveltség terjesztése. Ignác hatékonyan munkálkodott a trentói zsinat (1545–1563) összehívása érdekében, a jezsuita rendnek pedig Európa-szerte fontos szerepe volt a reformáció térnyerését követő rekatolizációban. 1773-ban pápai rendelet oszlatta fel a jezsuita rendet, melynek újraalapítására 1814-ben került sor.

A jezsuiták főtemploma a római Il Gesù (épült 1568–1584) téralakítása, illuzionisztikus mennyezeti falképei mintaként szolgáltak a korszakban kibontakozó barokk templomépítészetben, s itt található a rendalapító sírja is. Ignácot 1622. március 12-én avatták szetté.

Vörösberényi plébánia- és templomtörténet (1975-ös sematizmus alapján): "A falu neve a veszprémvölgyi apácák alapítólevelében Zagarbruen, később Zaarberin,Szerberény – Vörösberény (földjének vörös színe miatt). A mai község a harmadik település, harmadik helyen. Mindkét előző községnek Szent Márton temploma volt. Az Árpád-kori, XIII. századbeli erődítmény templomot a plébániaházzal és tanítólakással együtt 1700-tól a reformátusok használják. A községet 1625-ben a jezsuiták kapták birtokul. A katolikusok lelki gondozására a XVIII. sz. első felében fatemplom-szolgált, később a mai templom Szent Sír-kápolnája. 1773–79 között készült el a mai barokk templom, belseje teljes egészében Bucher Xavér Ferenc freskóival borítva. 1966–1975 között nagy gonddal restauráltatta az OMF. Műemlék. Titulusa: Loyolai Szt. Ignác. Méretei: 25x10 m. Búcsú: július 31. Szentségimádás napja: febr. 10. Rózsafüzér napja: július 11. Anyakönyv: 1747-től. Hívek száma: 1170 (1633). A jezsuita rendház barokk, XVIII. századi. Műemlék. A balatonalmádi úti Nepomuki Szent János-szobor barokk, XVIII. századi, műemlék jellegű.”

Vörösberény a középkorban a veszprémvölgyi apácakolostor birtoka volt. A 16. században a török hódítás elől az apácák elmenekültek, birtokaikat elhagyták. 1625-ben II. Ferdinánd a győri jezsuitáknak adományozta Vörösberényt. A rend feloszlatása (1773) után a Magyar Kamara lett a település birtokosa, de adminisztrátorként és segédlelkészként továbbra is az utolsó jezsuita jószágkormányzót, Buffleur Gáspárt bízták meg. Mivel a település középkori templomát a reformátusoktól nem sikerült visszafoglalni, előbb egy kápolnát, a rendházat, majd Buffleur kezdeményezésére 1777–1779 között a ma látható barokk templomot építették. Korompay György Veszprém város monográfája említi, hogy a rend feloszlatását követően a félbeszakadt veszprémvölgyi jezsuita templom építkezéséről a megmaradt építőanyagot – kő, épületfa – a vörösberényi építkezésére adományozta Bajzáth püspök 1778-ban.

Falképei és berendezési tárgyai: a fő-, és mellékoltárok valamint a szószék egykorúak. A templom főoltárán, illetve a három boltszakaszon Szent Ignác életének jelenetei, illetve allegorikus ábrázolásai láthatók. A falképek és az oltárképek id. Franz Xaver Bucher (1743–1811) korai alkotásai. Bucher a Bodeni-tó partjáról származott, Székesfehérvárott, majd Veszprémben élt, az 1780-as évek elejétől sokat foglalkoztatott mester, Bajzáth József püspök és körének megrendelésére a veszprémi püspökség területén számos település – többek közt Zirc, Szentgál (szignált mű), Monostorapáti, Öcs, a veszprémi ferences, Tab – templomának kifestésére kapott megbízást. Azonos nevű fia lépett nyomdokába, esetenként folytathatta megkezdett munkáit.

A vörösberényi templom oldalfalain, diadalíven, a festett oratóriumablakoban helyi vonatkozású, a templom építésével kapcsolatos jelenetek láthatók, a történeti személyek és a kortársak portrészerű megjelentésével, a templom és rendház tervrajzával. Ilyen a diadalívpillérek jelenetpárja: északon Szent István, amint a vörösberényi birtokot a veszprémvölgyi apácáknak adományozza, mellette Imre herceg, akinek menyasszonya számára létesült a kolostor, délen az apácák egy magyaros öltözetű férfi kíséretében. Felettük középen a diadalíven a szentkorona látható.

A kép forrása: http://regmult.blogspot.com/2017/08/balatonalmadi-vorosbereny-szent-igna... – Elblinger Ferenc blogja

A templom történetét és falképeit részletesen és tudományos alapossággal mutatja be a közelmúltban megjelent A templom történetét és falképeit részletesen és tudományos alapossággal mutatja be a közelmúltban megjelent Barokk freskófestészet Magyarországon. I. Fejér, Komárom-Esztergom és Veszprém megye. Szerk.: dr. Jernyei Kiss János (PPKE) (MMA Kiadó) Budapest, 2019, 218–239.
További felhasznált irodalom:
- Fülöp András: A tabi római katolikus templom falfestményei és mesterük. Somogyi Honismeret 2009/2. 54–61.
- Galavics Géza: „Bücher, Franz Xaver (eigentl. Bucher)”. In: Allgemeines Künstlerlexikon XV. 1997. 26.
- Serfőző Szabolcs: Bucher Franz Xaver – Egy késő barokk festő a Dunántúlon. In: Bubryák Orsolya (szerk.): "Ez világ, mint egy kert ..." Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Budapest, 2010. 473–488.

Ma a templom (M 5611), a volt jezsuita rendház (M 5612), és a Nepomuki Szent János-szobor (M 5609) az országos műemlékjegyzékben szereplő védett emlék. A templom kilenc éven át tartó teljes felújításának szakaszairól a Magyar Műemlékvédelem évkönyveinek jelentéseiből értesülünk (tervező Schönerné Pusztai Ilona, kivitelezés és restaurátori munka: OMF). A volt rendház felújítása 1983–1986 között zajlott. A munkálatok idején a templom plébánosa Horváth József volt (1973–1986 között), aki ugyanakkor „... új orgonát szerzett és művészi megoldású liturgikus teret alakított ki. Új plébániaházat épített...” 1979-ben jelent meg a településről írott helytörténeti kötete. Róla a későbbiekben önálló bejegyzésben emlékezünk meg.

A levéltári fényképek 1950-es évek elejétől készültek több hullámban: találhatók köztük közvetlenül a világháborús pusztítást megörökítő felvételek, Kögl Lénárd számvevő fényképalbumából származó, illetve a templomok külső és főleg belső képét az 1960-as évek végén, a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései előtt megörökítő, illetve az utolsó, 2015-ös névtár alkalmával rögzített fényképek. A szöveges történeti áttekintés az 1930-as évek óta hivatalosan vagy informálisan létező egyháztörténeti bizottság munkája révén összeállított rövid templomtörténetek, amelyek az 1975. évig rögzítették a templom és plébániája múltját. Szerzői névtelenségbe burkolóznak ugyan a kiadványban, de tudható, hogy Burucs László, Horváth József, Körmendy József, Molnár István, Pfeiffer János, Rajczi Pál és Szöllősi Mihály vettek részt a sematizmus történeti részeinek elkészítésében.

Simon Anna

A zalahalápi plébániatemplom a századfordulón (Fotó: VFKL)

 

Az 1975-ös egyházmegyei névtár szerint Haláp „a 12. század elején az Atyusz nemzetség birtoka. 1333-ban Péter a papja. 1433-ban egyházát a Szent Szűz, a mellette levő kápolnát pedig Szent László tiszteletére említik. Mai temploma 1769-ben épült. Barokk. A birtokos Bogyai Ignác győri nagyprépost költségén. Főoltárának freskója Maulbertsch műve. Plébániáját 1789-ben szervezték újjá. A templom műemlék jellegű. Méretei: 20,4x8,4 m. Titulusa: Szent József.”
Ma a templom ma az országos műemlékjegyzékben a M 5358 számon nyilvántartott műemlék.

A zalahalápi templom főhomlokzata, a kapu felett az 1770-es építési felirattal, oromzatában az építtető Bogyai Ignác címerével (Fotó: VFKL, 2023.)

 

A település a Tapolcai-medence körül található tanúhegyek északi oldalán, a Haláp-hegy lábánál fekszik. Első említése 13. századi, nevét a korabeli birtokos család után kapta. Közigazgatásilag 1950-ig Zala megyéhez tartozott, Zalahaláp belterületen kívül hozzá tartozik Ódörögdpuszta, Újdörögdpuszta, ahol uradalmi gazdaságok voltak, illetve az újabb keletű és Kolónia településrész. A zalahalápi plébánia ma a tapolcai esperesi kerületbe tartozik, filiája Sáska (Szent Imre-templom), oldallagosan ellátja a Gyulakeszi plébániát. 
Haláp egyik legjelentősebb birtokosa a Bogyay-család volt, nekik köszönhetjük a barokk templomot mai alakjában, illetve a 19. század elején emeltetett Szentháromság szobrot.

Építési felirat a bejárat felett (Fotó: VFKL, 2023.)

 

A homlokzati építési felirat szerint a templomot 1730-ban Bogyay Józsefné Csízy Krisztina állíttatta helyre romjaiból. Az 1745-ös vizitáció a templomot sík mennyezetes hajóval, torony nélkül, de sekrestyével írja le. Mai alakjában Bogyai Ignác győri kanonok, később nagyprépost építtette 1769–1772 között. Egyhajós, homlokzati tornyos templom szentélye belül szegmensíves, kívül egyenes záródású, északi oldalához sekrestye csatlakozik, a falazott orgonakarzata a hajó első szakaszába nyúlik. A templom homlokzatán a kapu felett feliratos kőtáblán az építés 1770-es évszáma és az építtető kegyúr, Bogyai Ignác győri nagyprépost neve olvasható, az oromzatban faragott címere, a homlokzat szélső szakaszaiban falfülkékben Szent Péter és Szent Pál szobrai találhatók. Az 1950-es években déli oldalhomlokzatán még a maitól eltérő lantablakokat írnak le.

A főszentély a szószékkel (Fotó: VFKL, 2023.)

 

A barokk berendezés több eleme megőrződött, így a padok, a faragott fa szószék, a főoltár az adoráló angyalpárral közrevett faragott fa tabernákulummal. Az egykori kifestésnek ma már csak a szentély hátfalára és boltozatára eső része látható. Itt a teljes felületet nagyszabású barokk kompozíció foglalja el, a látszatarchitektúrával megfestett főoltár képe. Feljegyzések szerint a szentély lecke-oldalán Nepomuki Szent János-kép lappang, amelyet akkor meszeltek le, amikor a Jézus Szíve-szobrot kapta a templom. 

A szentélyzáradékban az oltárkép feletti korona és boltozat architekturális barokk festése (Fotó: VFKL, 2023.)

 

A falkép márványoltár illúzióját kelti, a széleken oszloppárok közt grisaille (monokróm) technikával szobrok hatását kelti Szent Anna és Joachim, felettük a párkányokon pedig egy-egy angyal alakja. Az oszlopok közt, illetve térben „mögöttük” súlyos leplet von félre egy-egy puttó figura. A festett középkép felett ismét térbeli illúziót keltve lebegő koronában a sugárkoszorúban megjelenő háromszög és a Szentlélek kiterjesztett szárnyú galambja jeleníti meg a Szentháromságot, felette felhők közt lebegő angyal tartja a kupolás záradékot.

Főoltárkép Szent Józseffel (Fotó: VFKL, 2023.)

 

Maga az oltárkép a templom névadó szentjét, Szent Józsefet ábrázolja Máté evangéliuma szerint a Menekülés Egyiptomba jelenetben, amint kezében a gyermek Jézust tartja, előtte Mária pihen a sziklán, körülöttük angyalok, az isteni figyelmeztetés közvetítői. A falképet az 1940-es években restaurálták, a beavatkozás részletei nem ismertek. A korábbi szakirodalom a jelentős művet stílusa alapján Franz Anton Maulbertch művének tartotta, aki a 18. század egyik legjelentősebb osztrák mestere, magyarországi művei közül kiemelkedő a Padányi Biró Márton püspök megrendelésére készített sümegi plébánia templom belső kifestése. Az újabb szakirodalom (Ugry Bálint, In Barokk freskófestészet Magyarországon I. Bp., 2019.) azonban bizonyító erejű adatok hiányában ismeretlen mester műveként tárgyalja.

Simon Anna

Főszentély és északi torony dél felől

 

Assisi Szent Ferenc (1181/82–1226. okt. 3.) alakja nem csak a hívők körében közismert és népszerű. Megtérését követően vándor prédikátorként hamar követőkre talált. A kis csoportja életformáját szabályozó regulát 1209-ben fogadta el III. Ince pápa, ezzel megalakult az Ordo Fratrum Minorum, a Kisebb Testvérek Rendje, amely a béke és a jóság, a pax et bonum evangéliumát és a szegénységet hirdette. Ferenc halála idején már közel tízezer kisebb testvér élt Európában. Szinte azonnal, 1228-ban szentté avatták, személye, illetve rendjének férfi és női ága is igen nagy népszerűségre tett szert. 

Szent Ferenc 17. századi ábrázolása

 

A ferencesek Magyarországon igen hamar megjelentek, első kolostorukat 1226-ban Esztergomban építették. A 15. század második felében már 73 kolostoruk volt, köztük a veszprémi egyházmegye területén lévő szentléleki őrségbe tartozó Pápán, Tálodon, Palotán, (Zala-) Tárnokon, Egerváron és Szentgróton. A törökdúlás és a reformáció megtépázta a rendet, az egyházmegyében egyetlen működő kolostoruk sem maradt. A katolikus megújulás idején, a 17–18. századi újratelepüléssel vett lendületet magyarországi működésük. 
A zalaszentgróti ferences kolostortemplom maradványa a település középkori várától távolabb, a későbbi Polgárváros, a mai Kisszentgrót településrészen található. A kolostort az egyik helyi birtokos család, feltehetően a Bériek alapíthatták Írott forrásban először 1492-ben szerepel, a ferences kolostorok jegyzéke csak 1516-ban említi. A templom titulusa valószínűleg Szent Gellért volt. 
NINCS HÁRMAS KÉP!!!
A kolostort 1532-ben oszmán támadás érte. Ezt követően még helyreállították, egy 1535-ös jegyzék szerint a magyarországi obszerváns ág legkisebb kolostora volt öt szerzetessel. Öt évvel később a település református hitre tért birtokosai, a Hagymási és a Szentgróti család elűzte a szerzeteseket. A reformátusok az épület szentélyrészét templomként használták tovább, a hajó területén temető alakult ki. 

Könyöki József rajza a 19. század második felében látható maradványokról

 

A katolikus megújulás időszakában a Hagymásiak birtokait a Batthyány család örökölte meg. A 18. század közepe táján többször említették a templom romladozó állapotát: 1753-ban a környék lakói még felújítani szándékoztak, és 1757-ben meg is kezdték javítását. 1781-ben azonban Bajzáth József püspök átengedte a romokat Batthyány Ádámnak, aki ezért 20 forintot ajánlott fel az új plébániatemplom építésére. Rómer Flóris közlése szerint az épületmaradványok bontását Batthyány Ferenc rendelte el, aki a templom bontási anyagát az új uradalmi major és istálló épületeihez, a kolostorét pedig az új plébániatemplomhoz használta fel. A zalaszentgróti Historia Domus feljegyzése szerint a ferences templom tornya s a hozzá csatlakozó falszakaszok a lakosság kérésére menekültek meg, akik számára engedélyezte az uraság, hogy azokat harangtoronyként használhassák tovább. A 19. század közepén Győrben öntött harangjait jegyezték fel.

Összesítő feltárási alaprajz és bordaprofilok (Vándor László

 

1979–1980-ban régészeti feltárás tisztázta a templom maradványait, alaprajzát, építéstörténetét. Északi oldalán a kolostor feltárása máig várat magára. A ferences templom egy korábbi – egyes történészek szerint talán premontrei – templom bővítésével épült meg a 15. században. Ezt igazolta a kutatás is: szentélyét bővítették, északi oldalához tornyot és egyszárnyú, emeletes kolostort építettek. A ferencesek a 15. század végén vették használatba, majd a 16. század közepe táján elhagyták.

A főszentély északi belső fala, a támpillér és a torony keleti falrészlete délkeletről, előtérben a hiányzó körítőfal téglafelfalazással jelölve

 

Ma a keletelt templom egy része, a torony és a hozzá csatlakozó északi szentélyfal, illetve az északkeleti sarok indítása egy támpillérrel teljes magasságban, valamint a szentély északi oldalán, részben a toronytest földszintjét képező, boltozott sekrestyefolyosó látható. A templom további részein az alapfalak felett alacsony téglafelfalazás rajzolja ki az egykori alaprajzot.
A templom és tornyának falait nagyméretű téglából, tiszta mészhabarccsal építették, a tartószerkezeti elemek és egyes nyílások kerete készült faragott kőből. A homlokívek és az északra nyíló ajtó keretének ugyanakkor már csak kiszedett helye azonosítható, csúcsíves alakját a műemléki helyreállítás érzékelteti.

A torony keleti homlokzata a földszinti kőkeretes ablakkal, a csatlakozó szentély támpilléres falával

 

A ma álló szentély egy korábbi, egyenes záródású templom bővítése, ehhez a feltehetően a 13. század második felére datálható templomhoz tartoztak azok a boltozati bordatöredékek, melyeket a torony falában másodlagosan építőkőként használtak fel, illetve a toronyalj keleti, félköríves záródású ablakkerete. A felsőbb toronyszinteken az ablakok széle is falazott téglakáva.

Az északi torony nyugat felől, alsó szintjén a boltozott sekrestyével

 

A sok viszontagság és az erős felvizesedés ellenére a templom falain nagykiterjedésű vakolt felületek láthatók ma is: az alsó réteg vöröses színű, téglaporral színezett, a felső meszelt. Az északi kolostorszárny törtkőből épült, dongaboltozatos földszinti terében fennmaradt a meszelt vakolat, az emeletén másodlagos, a protestáns használat idején vágott, szegmensíves záradékú ajtó nyílik a szentélybe, ahol ebben a magasságban egy ugyanakkor létesített karzat tartógerendáinak fészkei húzódnak.

A szentélyben feltárt sírok fedlapjai (Felmérési rajz Könyöki József nyomán Vándor László

 

A régészeti kutatás megállapította, hogy a templombővítés 15. századi építkezése befejezetlen maradt, a déli oldalon a korábbi templommal csak ideiglenes összekötése készült el. A szentély területén két falazott középkori sírt tártak fel, közülük az oltár előtti nagyobb két koporsó számára készült, ennek sírkövét – rajta Béri István és neje címerével – a 19. században Könyöki József örökítette meg. Az északkeleti, kisebb sír felirat nélküli, kereszttel ellátott fedlapja ma is megvan.
A középkori templom és kolostor berendezési tárgyairól csak annyi tudható, hogy a reformáció idején „a kolostor összes értékes felszereléseit Hagymási Kristóf vette magához és nem adta többé vissza.”

Simon Anna

A zirci Fájdalmas Szűzanya-templom dél felől

 

Zirc jelentős középkori előzményekkel bír: régészeti kutatások azonosították I. András király 11. századi udvarházának és a közelében lévő román kori templomnak a maradványait. Ez utóbbi épület lehetett a középkori település plébániatemploma. 1198-ban III. Béla király alapította a ciszterci apátságot. A település első említése 1238-ból való, kegyura az apátság volt. Az oszmánok 1540 után elfoglalták, majd a Rákóczi-szabadságharc idején a falu leégett. Az apátság és birtokai 1699-ben vásárlás útján a sziléziai Heinrichau apátságának birtokába kerültek, s részben az arról a vidékről érkező új telepeseknek köszönhetően 1718-tól ismét volt állandó lakosság Zircen. A plébániát 1726-ban alapították újra; s már abban az évben építeni kezdték az új apátságot a középkori helyén, templomát pedig hat évvel később.
A „kistemplom” a 18. század második felében épült. Alapkövét a Historia Domus szerint 1761-ben tették le, az 1762-re elkészült kápolnaszerű épületet Haschke Konstantin heinrichaui apát áldotta meg. Bővítését követően 1780-ban szentelték fel a Fájdalmas Szűzanyának.

Részlet a 19. századi kataszteri térképről: a templom a déli kiszélesedő téren áll

 

A templom a település délkeleti részén, a Győr–Veszprém főút nyugati oldalán, az egykori királyi udvarház, illetve az annak templomát körülvevő temető területén áll. Az egyhajós templomhoz keskenyebb, egyenes záródású szentély csatlakozik; szintén egyenes záródású, kőkeretes ajtaja a főhomlokzat síkjából előugró torony földszintjén nyílik. Mindkét oldalhomlokzatán a korábbi bejáratok helyét bekarcolás jelzi a vakolaton. A szentély oldalfalain nagyméretű, szegmensíves záradékú ablakok nyílnak (a végfalon ovális ablak volt): a hajó déli végéhez sekrestye csatlakozik.

A sekrestyeajtó feletti vakablak kétrétegű kifestéssel

 

A templombelsőben érdekes részlet tanúskodik arról, hogy az ablakforma legkésőbb a kifestéssel, így a bővítéssel és a sekrestyével egykorú. A sekrestye bejárata felett ugyanis, a cserélt nyílászáró alatt, az ablakfülke 20. század eleji virágcsokros átfestését részben letisztítva láthatóvá vált, hogy alatta barokk festésrétegen a vakablakos szakaszon valósághűen ábrázolták a hiányzó részletet, megőrizve így az eredeti üvegezés és pántok alakját is.

Kronosztikon a diadalíven 1780-as évszámmal

 

A templom falpillérekre támaszkodó csehsüveg-boltozatos hajója háromszakaszos, a diadalív mögötti, egyetlen tört ívű lépcsőfokkal emelt szentélyét lapos kupola fedi. A teljes templombelső festett. A hajóban a falpillérek és falsíkok márványt, illetve márványbetétes díszítést imitálnak, a boltozatokon Szűz Mária hét fájdalmát ábrázoló jelenetek közül Jézus gyermekségének idejéből való három látható. A felnőtt Krisztus életének három eseményét a szentélyboltozatán és oldalfalain festették meg. A barokk kifestés keletkezését a diadalív kronosztikonja adja meg: „Fájdalmas Szűz Anya imádkozz a heinrichaui és a zirci konventért.”
Szűz Mária hetedik fájdalma, a Levétel a keresztről, ennek helye a főoltár, illetve a szentélyzáradék. Emberemlékezet óta ezen a helyen egy ismeretlen mester által ismeretlen időben készített barokk Pietà-szobor található.

A Pietà-szobor restaurálás előtt

 

A faragott fa oltár az 1780-as évek késő barokk stílusában készült. Mögötte jelenleg falba erősített konzolon faragott és festett, aranyozott fa Pietà-szobor látható. Ez az alkotás a 2017-ben végzett restaurálás előtt az oltármenza közel teljes szélességét elfoglaló magas, háromrészes, gazdagon tagolt, a középrészbe befoglalt tabernákulummal ellátott késő barokk predella fölött jelent meg, ezzel helyettesítették a rossz állapota miatt raktárba kényszerült eredeti darabot. A szentély hátfalán az illuzionisztikusan megfestett építészeti keretben lapos kupolával zárt sátor terében foglalt helyet, melynek félrevont szárnyait kétoldalt zsinór rögzítette a festett oszlopokhoz.

A szentély a barokk oltárral és a Pietà-szoborral restaurálás után

 

A zirci barokk szobor jellegzetessége, hogy a lehanyatló Krisztust szemből nézetben látjuk, csaknem abban a testtartásban, ahogyan a kereszten függött, összezárt lábfejjel, széttárt karral, oldalra bukott fejjel, mintegy a levételt közvetlenül követő pillanatokban. A megszokottól eltérően nem Szűz Mária ölében ül, illetve fekszik. hanem mellette, felsőtestével nekitámaszkodva, sziklára terített bő köpenyen csaknem ülő helyzetben látható. Mária nem halott fiára tekint, hanem annak fejtartása ellentettjeként a magasba emeli arcát. A szobor restaurálása során színezése is megváltozott. élénk fémszínekben láthatjuk.
Az oltáron ma ismét az eredetileg ide készült kisebb méretű, a menzához hasonlóan fehérre festett és aranyozott díszítményekkel ellátott, faragott fa predella található: kétoldalt egy-egy puttóval közrevett pasztofórium, ajtaján az Olajfák hegyének reliefjével.

Festett fa orgonakarzat, az első boltmezőben a tizenkét éves Jézus a templomban

 

A templom barokk berendezési tárgyai közt figyelemre méltó a szerencsésen fennmaradt fém áldoztatórács, a gazdagon faragott barokk szószék, valamint a toszkán jellegű faragott kőoszlopokra támaszkodó, hangszerek és kotta festett képével díszített fa orgonakarzat. Újabb és kevésbé kvalitásos az a két angyalszobor, melyek a diadalív pillérei előtt állnak; illetve a déli oldalon ugyanitt falfülkében Szűz Mária szobra található.
A templom állagvédelme, felújítása szakaszokban zajlik. Az 1990-es években külső tatarozás, tetőfelújítás, majd újabb homlokzatfelújítás történt. A külső vakolatjavítások eddig falszövetvizsgálatra nem adtak módot, noha a forrásokból ismert szakaszos kiépítés részleteit ez tisztázhatná. 2009-ben vízszigetelés érdekében a körítőfalak mentén dréneztek. A közelmúltban a belsőben az alsó szakaszon vakolatcserére került sor. A szentélyben megtörtént a festőrestaurátori tisztítás, restaurálás – a hajóban ez még hátravan –, a nedvesség okozta problémák azonban továbbra is megfigyelhetők. A boltozati repedések kialakulásához a statikai hibákon túl nagy valószínűséggel a közeli főút jelentős teherautó-forgalma is hozzájárul.

Simon Anna