Szeptember 29-e Szent Mihály arkangyal ünnepnapja. A jelen írás az egyházmegye egyik neki szentelt egyházáról, a Zala vármegyei Sümegcsehi plébániatemplomáról szól.
A templom napjainkban
A település papját 1334-ben említették először, a falu a veszprémi püspök birtoka volt. Az 1540–1550-es években még fennállt a plébánia, amely a török idők pusztítását követően 1711 után sváb és magyar telepesekkel éledt újjá. 1723-tól már anyakönyvet vezettek, ez azonban nem maradt fenn: a kötet – vagy kötetek – 1747-ben elégtek. A plébániát 1748-ban szervezték újjá.
Írott források szerint a mai templomot a középkori épület anyagának felhasználásával emelték. 1735-ben kezdték felújítani a hívek, s befejezésére még az 1740-es években is gyűjtöttek. 1746-ban tornya már készen állt, de a templom még boltozatlan volt. 1755–1757 között Padányi Biró Márton püspök kívül-belül renováltatta, ekkor a tornyon is dolgoztak, amely végül 1762-ben készült el – ahogy korábban ezt a kapu fölötti felirat jelezte – a püspök által Győrben öntetett Szent Mihály-haranggal együtt. Koller Ignác püspök a nyugati kóruskarzatot építtette.
1774-ben feljegyezték, hogy szükséges lenne a templom bővítése. Erre 1778-ban került sor Bajzáth József püspök megrendelésére: megépült a sekrestye, a püspök pedig egyúttal az egész templomot felújíttatta. A sekrestyét 1796-ban oratóriummal bővíttette, illetve megnagyobbíttatta az orgonakarzatot.
A templom az 1970-es évek elején
Pfeiffer János levéltáros-történész forráskutatásai és Koppány Tibor építészettörténeti kutatásai alapján a 1770-es évekbeli építési munkák ahhoz a sümegi Paul Mojser kőműves- vagy másként „Mojzer-mesterhez” köthetők, akinek már Padányi, majd Koller és Bajzáth püspökök megbízásából a környéken egy sor templom építésében volt szerepe. Hogy az írott forrásokban szereplő sok építési adat pontosan milyen mértékű munkákat takar, tehát hogy hol és mennyit őriztek meg a korábbi épületrészekből, azt csak részletes épületkutatás tudná pontosan meghatározni.
A 20. század elején, 1911–1912-ben teljes felújítás történt az épületen, melynek során a templombelső ornamentális kifestést és új liturgikus berendezést kapott. Tituláris szentje a középkor óta Szent Mihály arkangyal, a templom búcsúja az ő ünnepnapján, szeptember 29-én van. Az országos műemlékjegyzékben 5009-es számon szerepel.
A templomtorony
A település központjában emelkedő magaslaton, ma is a temető szomszédságában áll a keletelt, hosszanti elrendezésű, egyhajós, kívül poligonális, belül egyenes szentélyzáródású templom. A tágas, nagy épület többszöri újjáépítés, illetve bővítés eredményeként jött létre.
A bejárat a nyugati homlokzat előtt emelkedő toronyból nyílik. Az egyszerű hasábos toronytestet a földszintet záró osztópárkány felett csak a főhomlokzatán nyíló ablakok tagolják: egy szegmensíves tágasabb nyílás felett két kisebb félköríves záródású résablak, majd a harangszinten egy nagyobb félköríves helyezkedik el. Szemrevételezés alapján nem kizárt, hogy a torony magába foglaljon középkori falrészleteket.
Összkép a karzat felé
A hajó nyugati végében falazott pilléreken íves homlokoldalú karzat látható, Angster-orgonával. A szentély északi oldalához kétszintes sekrestye csatlakozik. A szentély felé a terepadottságok miatt a lábazat egyre erőteljesebb, és mélyebbre nyúlik. A hajó és a szentély csehsüveg-boltozatos, ami szoborfülkékkel tagolt széles falpillérekről indul. A boltozatok stukkókeret-díszítésűek, ma a tört fehér árnyalataira festettek.
A berendezés meghatározó része a 19. század végi felújításból származó fő- és mellékoltár, valamint a stációk. Értékes korábbi eleme a liturgikus reform ellenére megőrződött faragott fa áldoztatórács, faragott kő keresztelőmedence és az átalakításokkal fennmaradt szószék, amelynek mellvédjén korábban a halaknak prédikáló Szent Ferenc reliefje volt látható. A templom kétségtelenül legfigyelemreméltóbb és egyik legkorábbi műtárgya azonban a barokk főoltárból származó, Szent Mihályt ábrázoló olajkép, amely a szentély hátfalán, az újabb faoltár felett kapott helyet.
A legyőzött gonosz
A korábbi barokk oltárról egykorú feljegyzésekben néhány adatot találunk: 1777-ben készült, menzája vakolt volt kék márványozott festéssel, rajta tabernákulum és kánontáblák. Fennmaradt, Szent Mihályt ábrázoló oltárképéről pontos adatok egyelőre nem állnak rendelkezésre. Szignó rajta szemmel nem látható, azonban restaurálás során esetleg felbukkanhat jelzés. Hogy az elhúzódó barokk építkezések-megújítások során mikor került a templomba, jelenleg még nem világos, ennek meghatározásához stílusa és az ábrázolás ikonográfiai jellegzetességei nyújthatnak támpontot.
A barokk főoltár középképe
A képen a gonoszt legyőző Szent Mihály álló alakja látható római katonaöltözetben. Kék páncélingén és sisakján arany szegély, szintén arany a combot fedő felsőruha, lábán csizmaszerű, magas szárú, szürke zárt lábbeli, testén fehér tunika, bő vörös köpeny látható. A szent szembenézetben áll, megcsavarodó törzzsel. A mozdulatot a jelenet indokolja: bal lábbal a talajon áll, jobb lábát a barnás bőrű, meztelen felsőtestű, idősebb és csúf arcvonásokkal ábrázolt, földre taposott gonosz vállán nyugtatja. Teste előtt lazán keresztbe vetett baljában könnyed mozdulattal tartja a nehéz láncot, amellyel a legyőzöttet fogva tartja, annak karját béklyó szorítja. Fölötte jobbjával lefelé mutató hosszú kardot tart. Jobbra a kép ellensúlyaként az arkangyal szárnyai sejlenek elő a háttér felhői közül. Ahogy a szent mozdulatán, úgy szőke hajfürtökkel keretezett szelíd, kerekded arcán sem látszik az erőfeszítésnek semmi nyoma: maga elé, a legyőzött irányába tekint.
Bizonyos körülmények arra utalnak, hogy az oltárkép még Padányi Biró Márton püspök idejéből származhat. Ezt a feltevést további forráskutatás, stilisztikai és restaurátori vizsgálat tisztázhatja.
Simon Anna