A reformáció térnyerése és az oszmán hódítás, aminek következtében a veszprémi egyházmegye a 16–17. században a hódoltság és a Magyar Királyság határvidékére került, magával hozta a katolikus egyházi struktúra szinte teljes eltűnését a püspökségnek a Dunántúl közel felét felölelő területéről. A törökellenes visszafoglaló háborúk sikere, majd a Rákóczi vezette szabadságküzdelem lezárása az 1710-es évektől kezdődően megteremtette az egyházmegye újjászerve-zésének feltételeit. Az ezt követő bő fél évszázadban a katolikus egyház újraintéz-ményesült a Dunántúl középső területein. A legfontosabb feladatot a hívek lelkigondozásának és a papság utánpótlásának a biztosítása jelentette. Mindkettőnek elengedhetetlen feltétele volt a plébániák számának növelése, s ezzel együtt az egyházi irányítás hatékony megszervezése. Jelen kötet ezt a folyamatot követi végig az 1700-as évek kezdetétől egészen 1777-ig, a dunántúli egyházmegyék átszervezéséig. A plébániahálózat változásai mellett bemutatja az egyházmegye irányításában szerepet játszó helynökök, kanonokok és kerületi esperesek szerepét, kiválasztásuk mechanizmusát is. A kötetben foglaltakat archontológiai és topográfiai adattár, valamint térképmellékletek egészítik ki.

Az Év Levéltári Kiadványa 2015 díj II. helyezettje Monográfiák, tanulmánykötetek kategóriában.